Bálint-csoportba való

2016 utolsó munkanapján kiadtuk Odabent az "orvosai által legjobban megsiratott beteg" címet, azt hiszem.

Mivégre

Fél estén át ellenálltam a kísértésnek, és békésen készítgettem a karácsonyi ajándékhoz a pomponokat, kortyolgatva a télapó hozta vörösbort, hiszen ez még mind a normális működés része is lehet, még hétfő este is, van ilyen, egyszer, néha, Karácsony előtt. A Jóbarátok DVD a gépbe készítve, csak valami véletlen lehet.

Aztán végigbeszéltem az Életet Mamintivel. Még ez is belefért. Az is, hogy elolvastam a lelkesítő, önmegvalósító cikkét.

Aztán benyomtam a Jóbarátokat, a vörösbor és a pompon mellé. ... még egyszer: ....

2016... azt írták valahol, hogy a nehéz küzdelmek éve (mert a számjegyeinek összege 9). Ez persze hülyeségnek hangzik. De mért tudtam, mért éreztem, mért tagadtam, hogy itt a végén, végül, végre, mégis csak megállunk egymással szemben a páston és elbeszélgetünk?

ui.: azért megnyugtató, hogy bármilyen gyorsan is halad a világ az apokalipszis felé, a Jóbarátokon pont olyan hangosan és önfeledten nevetek, mint amikor az előző öt alkalommal láttam. És milyen fiatalok mindig az elején!

Minden van

Külföldi képzés, ügyelet, kutatás, oktatás, TDK-konferencia, nehéz betegek, nehéz ügyek. Néha jól megy minden, néha nem megy minden jól. Úgy el vagyok havazva, hogy a fülem sem látszik ki a hótakaró alól. De azért tűrhető az élet. 

Ügyeletben nem tudtam meglumbálni egy beteget a belgyógyászaton, pedig állítólag jól szúrok, és viszont fontos lett volna. Az volt a jó, hogy ma a főnököm, akinek semmi köze nem volt az egészhez (csak van szíve), visszament velem és megszúrta ő. 

Az is jó, hogy a barcelonai képzés sem volt rossz, és a másik-városi két kollégám is aranyos volt, akikkel mentünk. Az nem jó, hogy erről eszembe jutott, hogy tartozom még mindig a hannoveri élménybeszámolóval és a hannoveri profnak sem küldtem még ajándékot.

Az jó, hogy Anyunak végül is lett ajándék (a paraszolvencia csoki fadobozából), egy hétvégén át csináltam:

Az is jó, hogy Ember eljött elém a reptérre, pedig éjfél után értünk haza és vasárnap hajnalban ment dolgozni. Viszont azóta sem láttam, mert vasárnap ő 24-ezett, hétfőn én, kettőkor jöttem el, ő meg ma dolgozik. Anyám nevetett a telefonba, amikor meséltem: "a jó kapcsolat titka", mondta. 

Most lelépős vagyok, aludtam, aztán lementem boltba, ettem, megkóstoltam a spanyol likőrt vagy mit, amit Embernek hoztam, és csak még kótyagosabb lettem (amúgy utálom a töményeket és ez semmivel sem kevésbé undorító ízű, mint a többi). Azt gondoltam, tanulok vagy csinálok ma este valami hasznosat, de inkább mégsem. Marad a szokásos: zenehallgatás a youtube-on és magam elé bámulás. Holnap is elég hosszú nap lesz.

Na de most nem tudok semmi okosat hozzátenni, majd jelentkezem még.

Elküldték

Nahát, nem is hittem, hogy a szakvizsgám alkalmából egy bársonykötésű szakvizsga bizonyítvánnyal tisztelnek meg. Ma hoztam el a postáról, Nézegettem a buszra várva, és gondolkodtam, mit érzek, és arra jutottam, hogy semmit. 

A szakvizsga előtti hetek és a vizsga olyanok az emlékeim között, mint a Budapest-Baja evezős verseny (165km): csak rövid emléknyomok vannak, amik egyrészt végtelennek, másrészt rövid pillanatoknak, továbbá tökéletesen álomszerűnek tűnnek. Szerencsére vége azoknak a heteknek, és az utána következő hétnek, amikor vissza kellett szokni a munkába. 

Ennek a semmit-sem-érzésnek valójában örülök. Azt jelenti, hogy a dolog a helyén van, nincs vele semmilyen teendő a lelkemben, akkor és úgy történt, ahogy kellett. Nincs benne semmi furcsa vagy rendkívüli: az ötéves képzésem végén megvolt a vizsga, ahogy korábban az érettségi, a felvételi és az államvizsga. Nincs már bennem elégedetlenség, ami régen sokáig követte a vizsgáimat, nem bosszankodom a kérdések miatt, amikre nem tudtam válaszolni, a tételek miatt, amiket nem tudtam és nem húztam ki, az idő miatt, amit rosszul osztottam be. Legfeljebb a semmiben elmerült nyaram és őszöm hiányzik, de remélem, ezekből lesz még másik, jobb, szebb.

Örülök a nemörülésnek is: az ember a szerencséjének örül, ajándékoknak örül, csodáknak örül. Örülök, hogy nem kell annak is örülni, hogy nem buktam el a minimum elvárások versenyén. Örülök, hogy nem érzem magamat másnak, sem a világot, örülök, hogy egyelőre tudok alkalmazkodni a szakorvosos feladatokhoz és aggódom, hogy nem tudok eleget. 

A szakvizsga az alapfeladatok, a minimumok közé tartozik, ahogy a kitűnő érettségi és a summa cum laude diploma is az volt. Valójában sosem merült fel önmagam előtt, hogy leverhetem a lécet (még akkor sem, amikor éreztem, hogy súrlódik a hátam alatt), még akkor sem, ha valójában nem gondolom, hogy elégségesek lennének az ismereteim a neurológiáról. Most már itt lenne az ideje, így harmincévesen, letenni az asztalra valamit, ami nem csak a kötelező lécek átugrása (tulajdonképpen éppen hogy, hiszen volt nem egy olyan tétel, amit ha kihúzok, cseppet sem vagyok biztos, hogy meglett volna a kiválóan megfelelt, legalábbis önmagam előtt, mert maga a szakvizsga egyébként inkább egy formalitás, udvariassági protokoll, legalábbis a mi szakmánkban (az oxiológusokat például keményen buktatják), el kell menni ünneplőben, és mindenkinek a lehető legkevesebb gondot és fejtörést kell okozni. A szakvizsga pontosan addig érdekes, amíg véget nem ér.*

Valamit kellene csinálni, de én már nem tudom, mit. Valamit, amiben több az ember, vagy a hőstett, vagy a világmegváltás (pl. elmenni a háborús övezetben lévő kórházakba, vagy állatmenhelyen takarítani, vagy megállítani a klimaváltozást, vagy gyermekek lelki bajain segíteni, vagy regényt írni). De leginkább ezt a szakmát, ha már ez jutott, és úgy ahogy megbékéltem vele az évek során, megszoktuk egymást, a neurológia és én, jó kis kényszerházasság vagyunk**: mindketten tudjuk, hogy a másik sem akarta, és inkább sajnáljuk, mint gyűlöljük egymást. Már nem is akarnék másik szakmát, átállt az agyműködésem ennek a világnak a törvényszerűségeire. 

Csak ne kellene még kötelezően phd-t is csinálni, és mindig csak dolgozni és idegeskedni.

*: az volt egyedül maradandó, ahogyan akkor viselkedtek velünk a kollégáink, meg az az ünneplős vacsora, az katarzis volt és szép emlék maradt
**: sose felejtsétek el, hogy én nem akartam neurológus lenni. Amíg nem jelentkeztem, addig csak simán eszembe sem jutott, aztán az elején még nem tudtam, milyen (de akkor szerettem), aztán nem-és-nem, aztán ez addig tartott, amíg elmúltak az évek. Kb fél éve szeretem és akarom csupán.

Szombat reggeli K.O.

A szombat reggei asthanga ezúttal is "túlélve", háromnapos izomlázamat ismét megalapoztam. :)

A pasi a kapukon belül van

Eddig a hűtőben nem volt sem párizsi sem kolbász sem bacon sem "kamamber". Nemhogy ezek mindegyike egyszerre. És a mustár, ketchup, majonéz... Atyaég. Én a trapista sajtban hiszek, ideális esetben sajtkrémes hamlet-en vagy más ostyaizén, paradicsommal. Ha otthon eszek, ezt eszem. Max. virsli vagy májkrém jöhet néha. Szőlő is van, amit sosem veszek, mert rám rohad. 

És van egy nagy csatánk. Ő a szertehagyott poharaimat viszi ki utánam, én meg lekapcsolom utána a villanyt, mert az nem lehet égve olyan szobában, ahol nincs ember (kivéve: kislámpa, abból bármennyit szabad felkapcsolva hagyni). Amúgy meg mindketten totál rendetlenek vagyunk, nem férnek el a szennyes ruháink a morzsányi panel fürdőszobában.

De azért tegnap például csinált magunknak vacsit, amíg én jógáztam. Igaz, hogy sosem eszek este kilenckor, na de akkor is. Holnap nekem kell vacsorát készíteni. Fél éve nem csinálok otthon a főtt virslinél vagy rántottánál bonyolultabb kaját. Lásd fentebb, "trapista sajt" és lentebb "munka" címszavaknál. 

És amúgy tényleg nem látjuk egymást többet, mint máskor. Ha mégis, akkor valamelyikünk biztos ügyelt, tizenkétórázott, a másikunk meg nem akarna reggel ötkor kelni vagy alvós napja lenne. Na szóval tulajdonképpen valóban semmi nem változott. Csak egyik este azért jó volt, hogy tudtam, hogy otthon van valaki, amikor megyek haza. Ilyen nem volt velem öt éve. Na persze az első szavam az volt, hogy "mért ég a villany a nappaliban és az előszobában, ha a konyhában vagy?" 

Nehéz az anyákkal

Ezt szerettem volna Anyunak megcsinálni a születésnapjára. Rá is készültem, találtam ilyen anyagot, amire lehet keresztszemezni, elolvastam, hogy milyen eszközök kellenek, megkerestem a fonalbolt helyét és nyitvatartását a színváltós fonalnak. Hímzőkeretet Anyutól kértem (tudja, hogy már ezer éve szeretnék megtanulni hímezni, horgolni-kötni és varrni, ebben a sorrendben), mutatott mintákat, adott tanácsot, majd azt mondta, "nagyon szép dolgokat lehet így csinálni, majd meglátod, de az ember egy idő után abbahagyja, mert már nem tudja, mit csináljon egy sokadik terítővel".

Na hát most akkor mi legyen? Örülni fog neki, mert én csináltam? Legyen inkább könyvjelző? Most már nem akarok kitalálni valami teljesen mást, hogy el is olvastam az öltéseket és beszereztem a szükséges eszközök egy részét... Tanácstalan vagyok.

Kubo

Azért ezt egy héttel ezelőtt megnéztük és klassz nagyon.
(Remélem, Karácsonyra kijön DVD-n).

(Nem) normális élet (-e?)

A többszörösen értelmezhető cím a hétvégének szól, amit némi átkeretezés után végül is jól sikerültnek kell nyilvánítanom. Igaz, hogy pénteken este hazaérve abból a hétből, ami november 2-án kezdődött (volt benne azóta egy szombat, amikor délig dolgoztam és egy ügyelős vasárnap végigdolgozott hétfővel, aztán még egy hétköznapi ügyelet végigdolgozott másnappal*), szóval péntek este hétkor hazaérve még volt erőm átöltözni alvósba, és másnap nyolckor tértem magamhoz legközelebb. Igaz, hogy az Ember ideköltözése valóban csak elméleti jelentősségű (hiszen ma reggel már el is ment haza segíteni otthon, majd onnan munkába, majd mire hazajön, én már rég dolgozom). Igaz, hogy Göndörhajú közzétette a kéktúrázós fotóit és én majdnem sírtam, mert mindig erre vágytam, erre a hatalmas luxusra, hogy hátizsákkal kirándulva és turistaházban aludva töltsek el néha egy-egy pár napot, és amikor ezt elpanaszoltam Embernek, rezignáltan megvonta a vállát, hogy "csak azt mondd meg, mikor", és megbeszéltem vele, hogy ha a még meg sem fogant gyermekeink kamaszok lesznek és már a saját barátaikkal töltik az idejüket, és még mindketten élünk, és van lábunk, akkor majd nekilátunk kirándulni. Igaz, hogy ez a mostani a leggazdagabb hétvége variáció, ami kijut nekünk, de végül is...

Szóval végül is volt benne egy tizenhárom órás és egy rövid délutáni alvás (utóbbit nagyon szeretem), két ultrabrutál jógaóra (egy astanga és egy dinamikus erősítő), sok takarítás, közös vacsorafőzés és Dr House nézés, séta a hegyen Anyuval és a Kutyával, aztán nyugis este egyedül (tulajdonképpen nincs bajom az egyedül töltött estékkel, ha nincs belőlük túl sok), fürdéssel, kivasalva a holnapi ruhákat az új vasalóval, amit nem kell annyira nyomni, hogy fájjon a csuklóm, és még mindig csak este 8 óra van és van még legalább két órám tanulgatni valami jót (kár, hogy a tanulni és olvasnivalók listája örök és befejezhetetlen). 

Azt hiszem, van a nyüszögésemben némi Z-generációs önmegvalósítós hiszti, attól tartok, szüleim generációja, a soha meg nem pihenő, önmagukra időt sosem áldozó felnőttek nem sajnálnának halálra. Mégis, ahogy Isolde írta, hogy néha hiányzik a napraforgós fiatalkor, és hogy az élete lírából nemhogy próza, hanem rögtön tennivaló-lista lett.... Az a líra nekem csak ritkán hiányzik, nem akarnék még egyszer idealista szerelmi bánattól ködös szemű húszéves lenni. 

Jól van azért mégis csak minden, csak látnám, hogy a dolgok tényleg szépen rendben haladnak majd, és mindenre jut idő, és a magok, amiket gondozok, majd szépen kihajtanak és növekednek. 

*: A Földszinti Lány rámszólt, hogy menjek korábban haza, mert túl fogom hajtani magam, és ebben igaza is volt**, de azért jöttem rá túl későn, mert szívesen dolgozom, jó ott nekem, ahol most vagyok, ráadásul Helénával majdnem egy helyen. 

Hogy mégsem teljesen normális az életem, azt abból lehet talán lemérni, hogy Helénával mi vagyunk a munkahelyi Bálint-csoportban a helyi nevezetesség, jó kis borzongós horrorfilmek vagyunk az eseteinkkel, amelyeknek a súlyát viszont én alig érzem. Nekem csak Heléna érzelmie jönnek át, vele empatizálok, egyébként egy kicsit távoli minden. Valahogy ez az ügyeletvezetés meg szakorvosság azért csak több felelősség, nem mondom, hogy elviselhetetlen lenne, de azt határozottan érzem, hogy az energiáim kimerülnek a gondolkodásban és döntésben, és érzelmi bevonódásra viszonylag kevés marad. Majd ez is másképp lesz egyszer, a szakmában amúgy is úgy vettem észre, hogy új fejlődünk, mint a gyerek, egyszer a mozgáskoordinációnk tökéletesedik, máskor a fejkörfogatunk lódul meg, és néha úgy nézünk ki, mint egy lapátkezű, gyerektestű, hórihorgas kamasz. Máskor meg éppen kinéztünk valami egységesnek, valami harmonikusnak. Olyankor általában gyorsan jön is valami új feladat, amely egy friss pofáraeséssel lelkesen be is mutatkozik.

Most például nekem a bölcselkedés és nyafogás abbahagyása jön. Helyette egy kis mozgatórendszer németül, ismétlésnek.

**: Ugyanakkor azért sem erőltetema hazamenést, mert otthon is tanulnom kellene vagy cikket olvasni, legfeljebb a jógaórára jutás lehet szempont. Valójában fél éve tudtam legutóbb regényt olvasni. Szakvizsga után egy hétig engedtem magamnak elalvás előtt egy kis színezést. Most már a színezést összevontam a filmnézéssel, amit viszont csak az Emberrel együtt szoktam, és akkor a színezés, a filmnézés és a randi is összevonódik. Nincs idő, nincs, nincs, nincs.

In memoriam Pavlov

Szóval a kajszibarackos-almás-körtés Siónak már örökre szakvizsgára-tanulás íze lesz?

Ez már generációs szakadék?

Nem vagyok sem prűd, sem vallásos, nem járok túl gyakran temetőbe sem; de azért amikor Mindenszentekkor szörnynek és szellemnek öltözött emberek várnak a buszra, akkor tiltakozik bennem valami. Aztán elnézek, elfordulok a gondolataimmal is, mert mi közöm hozzá, de azt hiszem, nem fogom soha elfogadni, hogy valaki bulizni menjen és csontváznak öltözzön, amikor a kis kendős öregnénik elindulnak a temetőbe a "papához", amikor az én párom a tavaly meghalt édesanyja sírjához kíséri ki a könnyező édesapját, amikor emberek, akik életüket feladták, végigdolgozták ezért a tökfaragós generációért, mindannyiunk közös halottjaiért gyújtanak gyergyát.

Nekem ez nehezen elfogadható és nehezen érthető és az is marad. Persze tudom, hogy én is csinálok és gondolok dolgokat, amikkel mások nem értenek egyet, ilyen az élet.
Meg az is lehet, hogy nem nekem van igazam, csak furcsa, hogy egyszerre van csontvázas-szellemes ünnep és halottakra emlékezős ünnep. 

Az én halottjaimat egyébként négy nagyszülőm jelenti (hárman közülük kb tizenöt évvel ezelőtt haltak meg, a nagymamám tavaly), és korábbi kutyáink és egyéb háziállataink. Három évvel ezelőtt ilyenkor írtam egy posztot a halálról és arról, hogy remélem, a családunkban nem lesz semmi baj. Megosztottam egy verset és egy zeneszámot is. Aztán lefeküdtem aludni, abban a tudatban, hogy féléves kemény belgyógyászat gyakorlatom véget ért, hosszú idő óta az első nyugalmasabb hétvégém jön. Evezni is voltam aznap, optimista voltam, kivéve azt az egyetlen, leírt gondolatot. Másnap hajnali telefonhívással kezdődött apám gyomorvérzős (óriásfekély) több hónapos rémtörténete, amit most nem írok le, csak eszembe jutott, hogy milyen kis híja volt annak, hogy ő is a halottak közé kerüljön.

Furcsa takarítás

Azért amúgy, mert elvileg Ember ideköltözik. Eredményeképpen az évekig tartó küszködésnek, és az életünk összehangolásában vallott totális logisztikai kudarcnak, meg annak, hogy némileg aktívabb megküzdési stratégiákat választottam, és persze annak is, hogy ő is látja, hogy nem megy másképp. Nem mintha képtelenség lenne az, hogy mindketten éljük a saját életünket a város két külön részében, és heti egy-kétszer találkozunk, egyébként meg beszélgetünk telefonon és érzelmileg támogatjuk egymást. Ha én is negyven éves lennék, mint ő, lehet, hogy már csak ezt a módszert tartanám jónak. De nem negyven vagyok, hanem harminc, és még sosem volt olyan, hogy hazavárhattam valakit, vagy én jöttem haza valakihez. Hát most majd megnézzük, hogy ez a fajta életmódváltás vajon barátságunk gyors halálát jelenti-e, vagy lesz is tovább valamerre.

A takarítás azért furcsa, mert mindenhol helyeket csinálok neki és a dolgainak (ami amúgy max pár ruha, egy számítógép, néhány könyv, egy csomag dvd, egy borotva és borotvahab lesz az előrejelzések alapján). De azért tegnap már szemrevételezte a fél polcot, amit hagytam a fürdőszoba szekrényben, már megnézte, hogy az ott az ő része lesz. Már majd el kell pakoljam a kacatjaimat a hálószoba szekrénynek azon részéből, ami amúgy alapból úgy volt tervezve, hogy az övé lesz (és kapcsolatunknak abban a szakaszában, amikor még nem akart összeköltözni és én ezt nem hittem el, ide halmoztam fel minden fél zoknit vagy pólót vagy bármit, amit véletlenül itt felejtett). A könyvespolcot is ahogy takarítom (a szakvizsga után a dolgozószoba konkrétan egy szemétdombhoz hasonlít, már az utolsó tanulós héten be sem bírtam menni, és minden egyéb sarokba bekuckóztam magam tanulni, csak oda ne), rájöttem, hogy itt is lehetne egy fél polc neki (hátha elhozza az EKG feladványos könyvet, amit tőlem kapott, meg az oxiológiámat, ami alapból az enyém volt, csak nekiadtam, meg még ki tudja milyen könyvei lehetnek). 

Furcsa. Nagyon furcsa. Tényleg.

Majd lesz valahogy,

Óraátállítás

A téli időszámítást ilyenkor nagyon szeretem. Este úgyis korán sötét van, az menthetetlenül elkeserítő, és az az egy óra ide vagy oda nem változtat már rajta semmit. De reggel, azok a napfelkelték, pont ébredési időben, azok a téli színű napfelkelték, ahogyan pont az ablakon, najó, kicsit már oldalról, de beköszön a fény...

Tavasszal a tavaszit szoktam várni, mert akkor a hosszú tél után az eggyel több világos esti óra, igenis aranyat ér, és akkor már a sötét reggelben is ott van a remény, hogy nemsokára vége.

Most gyönyörű az ősz (én nem láttam belőle ugyan túl sokat), és jön a Karácsony és messze még a januári rosszkedv. Nagytakarítok (tegnap Emberrel függönyt mostunk, és kisúrolta a sütőt és a szagelszívót a konyhában). Aztán kellene tanulni is és ki is találni, mit csináljak Anyu 70. szülinapjára, ami november végén van. Tavaly feltettem magamnak a mércét: EZZEL.

Amúgy tegnap megtaláltam a kreatív cuccokat (kinyitottam a szekrényt, amiben tartom őket), és rájöttem, hogy leszakvizsgáztam, ezért elvileg, ha van időm (nincs), akkor legalábbis szabadna újra valamiket csinálni, és talán az évek óta tartó hímzés-horgolás-kötés-varrés projektben is tehetnék valami picike előrelépést. Most ott tartok, hogy van egy csomó nyönyörű könyvem, Katángtól kapott bambusz kötő és horgoló tűim, és egyszer már megpróbáltam egy könyvből megtanulni a horgolást, évekkel ezelőtt, és akkor egy darabig tudtam, milyen egy horgolt öltés. 

Persze így is illúzió az egész, mert minden mással is totál le vagyok maradva Odabent és Itthon, de nem baj, majd egyszer, máskor, szebb időkben, talán még eljöhet ez is. Ezen a hétvégén a nagytakarítástól várom életminőségem további javulását (bár a pénteki nap és ügyelet túlélélse sem volt utolsó szempont).

Stílusosan ünnepelünk

Holnap van a kétéves "évfordulónk" Emberrel. Ebből az alkalomból holnap reggel éjszakai műszakból hazajövet eljön értem és elvisz a 24 órás ügyeletembe.

És ez spontán alakult így, nem töprengtünk rajta hosszasan, hogyan tudnánk a legjellemzőbb módon emléket állítani az elmúlt két évnek. (Na mondjuk ilyet még sosem csinált, hogy eljött értem, hogy dolgozni vigyen, fenti ajánlatát teljes mértékben évfordulós ajándéknak tekintem, majd erre gondolok, amikor a forgalom/útlezárások/másikautósok miatt káromodik, miközben én visítva tiltakozom a gyűlölt a-pasi-amikor-autót-vezet syndroma tünetei ellen).

De mit lehet tenni. Annyi baj van mindenhol, szakításokról olvasni, szerelmi háromszögekről, magányról, mi legalább még vagyunk. Az biztos: egymást megunni nem volt még idő. Az elmúlt fél évben két alkalommal töltöttünk együtt 24 óránál több időt (ebből az egyik a közös nyaralásunk volt, ami 26 órát tartott), valamint három-négy alkalommal fél napot (kirándulni Bekeccsel és a Kisfiúval), valamint heti átlagosan másfél estét a hozzájuk tartozó éjszakával. Az elmúlt fél év első hat hetében nem is találkoztunk, mert Németországban voltam (de minden nap beszéltünk 1-15 percig terjedően telefonon). *

Úgy tervezzük, hogy egyszer majd másképp lesz. "Ha az átkozott idő, a hűtlen szerető, addig meg nem csalt, s az életünk kitart, jó lesz egyszer majd."

(Persze Zorán csak a pénzkeresést kalkulálta bele az optimizmusába és nem foglalkozott workalkoholic egészségügyisekkel, de azért így is hátha majd egyszer...)

*: amúgy ha a fél évet napra pontosan számolom, akkor pont az első hetébe esett az egyhetes Erdélyünk, és hagyjuk, hogy végig tizedmagunkkal ücsörögtünk egy kisbuszban, de azért mégis együtt töltöttünk egy egész hetet. Vissza az egész nyafogás... De azért már rég volt az a hét.

Célfotó

Nővéremtől kapott strucckeselyűvel metrózunk a képen szakvizsgázni (plusz még néhány könnyvel és füzettel az utolsó pillanatban felmerülő kétségek kezelésére, és vittem egy doboz színes ceruzát is, hátha kihúzom a thalamus vérellátását vagy a gerincvelő pályáit, amihez lehet rajzolni). A szakvizsgát túléltük, nekem végül is maga a vizsga tetszett, bele is kérdeztek, de nem is voltak rosszindulatúak. Egyáltalán, a pillanat, amikor elindultam otthonról, már áldás volt az előző kétnapi extraplus kampánytanulás után.

Az immunrendszerem amúgy becsületesen kihúzta a célfotóig és pontosan addig. Délután már lázas voltam, tiszta genny az összes arcüregem szerintem. Az ilyenekből szoktam aztán hürghurutot kapni. Én nem csodálkozom, mert összevissza eszem magas kalória és nula tápértékű dolgokat napok óta.

Tegnap voltam fodrásznál is. Eddig mindig zombinak éreztem magam a mindenféle frizurás, menő nő között. Most az egyik szimpatikus külsejűt megkérdeztem, hogy de hát akkor ő mit tud a Sarka Katáról meg a Hajdú Péterről, mi van velük, válnak vagy nem, vagy mi. Hát a nő teljesen felvillanyozódott, és egy órán át beszélgettünk a fenti témáról, és szemlátomást úgy tekintett rám, mint ebbe a közösségbe (a fodrászhoz járó nők közösségébe) tartozóra. (Eddig még sosem beszélgettem senkivel). Hát érdekes tapasztalat volt. 

Az egyik kollégám megkérdezte, hogy és mit fogok csinálni hétvégén. Mondtam, hogy takarítani. Nevettek rajtam: "tudsz te ünnepelni". Pedig amúgy tényleg takarítani kell, és milyen jó lenne, ha nem fájna ennyire a fejem és nem lennék ilyen gyenge. Annyi dolgom van, hogy félelmetes. Amúgy is több dolgom lesz, de most az egy hónapja elmaradt dolgokat is pótolni kell (ruhavásárlás, szőnyeg tisztíttatás, fogorvos). Embert tíz napja nem láttam (ennek a nagyon szívás öt hétnek a hajráját inkább emberi pillantásoktól távol gondoltam tölteni, gondolom, ezért is lettem beteg az első másodpercben, amikor emberek közé mentem). Hétfőn már német oktatás is lesz. 

Most ülök a szőnyegen. Köröttem még kinyitott könyvek  Tulajdonképpen sokkal egyszerűbb lenne felemelni az egyiket és tanulni valamit, mint újra nekiállni az Életnek.

Ez itt két nappal ezelőtti csendélet (majdnem spontán lőttem, tehát tényleg ezek a könyvek voltak maguktól is a közeleben, csak a szemetet és az üres johurtos poharat dobáltam ki mellőlük).

Azt még el kell meséljem, milyen tételt húztam. 

43.

a) Az agyi ischemia és hypoxia kórélettana
b) Demyelinisatios és dysmyelinisatios betegségek
c) A kisagy károsodásával járó kórképek
d) Idegsebészeti beavatkozások epilepsziában

Rajzolni nem nagyon kellett, viszont lényegében kihúztam az egész neurológiát :)

Most majd újabb könyvek jönnek, eljött az ideje a Mozgászavar tankönyvnek, meg egy ideje (a jóga óta) rá vagyok kattanva ezekre a kicsit ortopédiai színezetű perifériás dolgokra is, rendeltem valamilyen újabb thieme-könyvet ilyen mozgásszervi fizikális vizsgálati trükkökről, de az még nem jött meg, viszont van egy hasonló, amit még tavasszal vettem. Van sok folyóirat is, amikbe belelehetne olvasgatni picikét.

Meg iszonyat mennyiségű regény, amiket mind úgy vettem, kaptam, hogy na, ez lesz a következő, amit elolvasok. Na ezekből van vagy 15. Van egy film is, amit meg szeretnék nézni. Meg egy mozifilm, de a legjobb lenne kirándulni. És az még jobb lenne, ha nem fájna minden ízületem (a sok üléstől amúgy is meg voltak nyomorodva, a betegség kellett már csak nekik...).

Amúgy lelkileg is elég szarul vagyok, de ezt tudtam előre. Adrenalinmegvonás. Minden vizsgám után befordulok, ahogy minden ügyeletem után is. Akkor a legszarabb, amikor az ember elindul lelépős napon haza (hálistennek ritkán jöttem el olyan korán és olyan állapotban, hogy az ágybazuhanáson kívül másra is jutott volna erőm). Ennyit küszködtem azért, hogy egyedül üljek a szobám közepén, és már nincs célja sem az életemnek (a vizsgára készülésben amúgy az a jó, hogy akkor olyan nagyon egyértelmű, hogy csak ez fontos és semmi más, most meg el kell rajta gondolkozni, mi a fontos).  Főleg, hogy olyan gyenge vagyok, hogy a konyháig alig tudok elmenni, tehát szó sincs arról, hogy valami programot lehetne csinálni, vagy jógázni menni vagy bármi, pedig süt a nap. Utálom ezt a hülye semmit. Lehessen már dolgozni menni.

No para

Most akkor az a cikibb, ha megbukom holnap (konkrétan bármit olvasok, olyan, mintha életemben először hallanék róla, még az is, amit egy hete olvastam, húztam ki sorkihúzóval és jegyzeteltem mellé) vagy az, ha nem megyek el vizsgázni, mert fellógatom magam a csillárra? 

Mindenesetre: ez nagyon szar, ehhez képest az államvizsga egy kellemes szórakoztató program volt.

Hála I.

Kezdjük az Élettani Intézettel (a pszichés bántalmazást utólag megbocsátjuk), és a másodéves önmagammal. Az alábbi képen részlet látható egy élettan előadás (!!) jegyzetemből, nincs újraírva, letisztázva, akkor ezt úgy adták elő, hogy így lehetett jegyzetelni (a ceruzás kiegészítések utólagosak, a tankönyvből, gondolom). Az Élettani Intézet nélkül senki nem lehetett volna orvos (sokan miattuk nem lettek). Majd máskor beforgatom a fotót. Ma már nem írok több posztot. A blog órája nem jó, igazából 3 óra van reggel.

Direkt kör (némi archaizmussal)

- Kedves Striatum - mondta az agykéreg - mi testvérek vagyunk, a Telencephalon szülöttei, akiket a fejlődés során leszálló piramispályám egymástól elkülönített, és akik mégis csíkos rostokkal, melyről neveteket kaptátok, kapaszkodtok egymásba...

- Térj a lényegre, Cortex - mondta Caudatum, miközben a Putamen helyeslően bólogatott.

- Szeretném ha Thalamus kinyitná felém a kapuját és megosztaná velem tudását a szervezetben keletkezett érzetekről. Szeretném tudását felhasználni ahhoz, hogy a megmegfelelőbb mozgásválaszt találhassam meg, közösen veletek. Csak egy baj van, az a fránya Pallidum, a Belső, az ott áll a kapu előtt. 

- Hát - mondta Putamen - Pallidum is a Diencephalon gyermeke, nem véletlen hát, hogy neki dolgozik.
- Mindig megvéded őt - szólt Caudatum szemrehányóan - Te most voltaképp kivel tartasz?
- Nem felejtem dicső gyökereimet, testvérem. Azonban miután a Piramispálya elválasztott tőled, a Telencephalon meg csak nőtt, nőtt, Cortex mindenek felé növekedett; meg kell valljam, közel kerültünk egymáshoz, Pallidum meg én. Néha a világot hasonló lencsén keresztül figyeljük.
- Nincs akadálya, amíg velem alkotsz működési egységet és nem tagadod meg összekötő csíkjainkat.
- Ezt mégsem gondolhatod rólam.

- Nézzétek - vesztette el türelmét a Cortex - tudom, hogy az ontogenezis és az egyedfejlődés rendkívül összetett viszonyokat teremtett. Mégis, nem tudnátok valahogy segíteni nekem?

- Még szerencse, hogy a Nigra jóvoltávol bőséggel rendelkezünk a Substantiával. Mérlegeltük a kérésedet, Telencephalon-testvérünk, aki a mozgásszabályozás legbölcsebb központja lettél az ontogenezis során. GABA-felszabadítás mellett döntöttünk, mellyel a Pallidum Legbelsőbb körét kábítjuk el. Amint a kapuőr figyelme lankad, a Thalamus Kapuja kinyílik, és titkaid mmegismerheted, Cortex. 

- Köszönöm, testvéreim.

- Van még valamilyen utasításod számunkra?

- Egyelőre álljatok készenlétben. Amint az adatok első elemzése megtörtént, várhatóan ismét kéréssel fordulok hozzátok, barátataim.

- Transzmitter-felszabadításra felkészülni! A Telencephalon nevében, hajrá!

By the way

Nemsokára jelentkezem, írok Németországról, a nyaramról, a Budapest-Bajáról, az Emberről, az emberekről, a szakvizsgára tanulásról és a szakvizsgáról, az egészségügyről meg mindenről. Ha még érdekel valakit, ennyi hallgatás után :)

A héten szakvizsgázunk. A szakvizsgára tanulás időszaka borzalmas, még majd írok róla, mielőtt elfelejtem kettő nappal a vizsga után. Azt akarom nem elfelejteni, hogy mennyire kedvesek Odabent az emberek, az orvos kollégák, nővérek, betegszállítók, takarítók. Egyszerűen mindenkinek van egy biztató szava hozzánk, olyanoknak is, akik soha nem biztattak semmivel, olyanoknak is, akikről azt sem tudtam, hogy tudják, hogy szakvizsgázom. Meg vagyok döbbenve, komolyan, hogy ez ugyanaz a hely, ahol egyébként alapjáraton elég jelentős érzelmi stressz éri az embert, Odabent egyébként rideg hely hírében áll (ebben van is igazság meg nincs is). 

Odabenttel való érzelmi viszonyom elég összetett és hosszas elemzéseknek és pszichopatológiai tanulmányoknak lehetne tárgya. Egy ideje egyébként szeretem a munkahelyemet. A végigdolgozott nyarat például nagyon szerettem, a társaság miatt. De most az az érzelmi viszonyom Odabenttel, hogy hosszan tudom felidézni a rám mosolygó, kedves, biztató embereket, akik maguk is átélték ezt a szakvizsgának hívott borzalmat (egy hónap szerzetesi élet, szociális izoláció masszív pszichoszomatikus tünetképzéssel) plusz vizsga, amin nem múlik semmi, csak az, hogy van-e szakmám vagy nincs, meg csak a becsületem, meg csak öt kemény év munkája. Egy kicsit az is az érzésem, hogy a falka úgymond érdekelt abban, hogy én szakvizsgázzak, és ez is tökjó érzés, mégis csak van egy falka, aminek a tagja vagyok, még ha van is pár harapásheg a bundám alatt,

Amikor A a szakvizsga után elment Németországban, és közfelháborodás tört ki, akkor én nagyon megvédtem, és most is védeném, mert becsületesen járt el, nem hosszabbíttatott szerződést, korrekten megmondta, hogy elmegy, megvoltak neki is az indokai. De azért nagyon örülök, hogy nekem nem kell hétfőn kiállni ezek elé az emberek elé távozást bejelenteni, és nem szeretném nézegetni magam a tükörben, ha nem maradnék (mondjuk szerződésem az éppen csak átmeneti van, de ez nem rajtam múlik, és remélem, hogy csak formalitás). Fogom még eleget utálni Odabentet, de most átmenetileg kiélvezem, hogy hálás lehetek neki, meg még nagyon sok mindenkinek (persze még megbukhatok pénteken az elméleten, a gyakorlat már megvan), de akkor is van egy hosszú lista a fejemről olyan emberekről, akik nélkül szakvizsgázó sem lennék (és ember sem). Ha vége ennek a szörnyűségnek, akkor összeállítom a listát :)

Mai kérdés

Mennyi ruhát kell ahhoz kihúzni a listáról, hogy még egy tankönyv beférjen? Mennyi a minimális mennyiségű ruha* hat hétre? Amúgy kb annyi, mint kettőre (pakoltam már anno fél évre, de akkor vonattal mentem és nem volt súlykorlát), de kell konferencia ruha, valamint pont tavasz-nyár váltás van, így sem viszek rövidnadrágot, sem nyári ruhát** vagy fürdőruhát. Dolgozni és szakvizsgára tanulni megyek és alig várom az ismereteket a fejemben.

De az is a baj, hogy mi van, ha eltűnik a poggyászom? Benne a drága Movement disorders és Neurologie compact és Neuroimmunológia (most ez a soros a tanulásban, a többi meg alap) tankönyvekkel? Ja és kellene a DBS is meg esetleg egyebek, de az már nem olyan fontos. Mi van, ha terrortámadás lesz, és csak a könyveim robbannak fel és én nem?

A regény is nehéz kérdés. Azt vigyem, amit olvasok és szar? Vagy egy újat, ami jónak tűnik, vagy a legvastagabbat vagy a legkisebb súlyút, vagy a legjobb (érdekesség x vastagság)/súly indexűt? Ha elfogy a regényem, honnan szerzek magyar nyelvű könyvet? Ha túl sok magyar nyelvű regényt viszek, hová fognak férni a németek, amiket majd veszek?

Amúgy még nem vagyok összepakolva és nem tudom, hol alszom holnap***, de sebaj.

*: ez is ma esett le, nincs normális ruhám, csak a lelakott szarjaim, amik foszlanak, kihízottak, kopottak, de nincs időm sem kedvem venni, mert amíg dagadt állat vagyok, nem kell ruha (viccesek a szépen öltözködő kövér nők, inkább le kell fogyni), de bakker mégsem mehetek szakadt kelet-európaiként... Összekaptam magam és a szülinapomra kapott H-M utalványt elvertem egy konferenciára is jó fekete blúzra, egy színes, lezser, de alkalomra is tűrhető blúzra, egy fekete pólóra meg egy farmerdzsekire. De most ezeket hová teszem?

**: az a legegyszerűbb és legolcsóbb: turiban kotorni valami bő nyári szoknyát, az bárhol olcsó, viszont a méretemre jó nadrág, kényelmes cipő ritka kincs, vinni kellene (de hálistennek nincs szandálom, és a benti cipőm is szétszakadt, így a tervezett helyükre mehet könyv, de ezeket venni kell majd és ott biztos nagyon drága minden, legalábbis emlékszem 2009-ben, mennyi ideig csak fél szelet sajtot ettem a vacsora egy szelet kenyérhez, mert szétszakadt a cipőm és újat kellett venni, és a legtucatabb is háromszor annyiba került, mint itthon).

***: Az osztályon dolgozó titkárnő foglalt nekem szállást valami apartmant, de nem mondta el a címét, sem semmilyen infót róla, tegnap írtam neki, erre visszaírt, hogy ja, ő most szabadságon van, legközelebb szerdán lesz. Most akkor holnap 17 órakor milyen esélyem lesz megtalálni egy szobát, amikor Odakint az összes hivatalnok hazamegy 16 órakor, vagy legalábbis nem az én problémáimra van igényük.

Mindegy, ha nem oldódik meg, kiveszek egy szobát valahol, szerdán már tuti megtalálom a nőt a konfin. Vagy valami. Apu hívott, kérdezte, megvan-e a szoba (az ember sose meséljen túl sokat a szüleinek), mondtam ne aggódjon, minden rendben zajlik, Anyu szerintem pontosan tudja, hogy fogalmam sincs, hová megyek, de nem mondja Apunak, csak békésen nevet magában a hülyeségemen. Embernek meg aztán végképp nem mondok ilyeneket, bár szerintem Anyu megküzdési taktikáját választaná. A család adaptibilis tagjai már rég megszokták az életvitelemet.

Amúgy minden más oké, van nemzetközi TB-kártyám, adóbevallás, szakvizsga jelentkezés, jelenléti ívek okék, könyvtári könyvet visszavittem, boarding pass is kinyomtatva és még sorolhatnám, hát valami lesz, de ma ettem egy fagyit a lakótelepi kiülős fagyizóban és olyan csodásan és teljesen a sajátomnak, véremnek éreztem ezt a városrészt, a paneleket, amiket először láttam, amikor életemben kivittek az utcára, a lakás minden zugát siratom, a könyveket, a névnapomra kapott plüss pokrócot, amit már nem lesz módom használni, csak egyszer a végtelenül messze június közepén, itt vannak a bögrék, a kis hímzett terítő a nappaliban, a kanapé, a szekrények, szőnyeg, az ágy, mindet én spóroltam össze, évekig, az enyémek, szeretem őket, ezek között biztonságban vagyok. És most elmegyek egy idegen szobába, egy idegen városba, idegen emberek közé.

Amúgy ha jól csinálom, háttérbe szorítom a szociális fóbiámat, akkor nagyon sokat fogok ott tanulni, de minden nap fárasztóbb lesz, mint a legszörnyűbb ügyelet.

Na, pakoljunk kicsit.
Hülye vagyok, tudom, de muszáj valahol levezetnem a szorongásomat.
Most mondjuk lefoglaltam feltételesen egy szobát arra az egy estére, holnap este hatig le lehet mondani ingyen. Igazából rájöttem, hogy nem az a fő baj, hogy a nő szabin van (először úgy értettem, amikor visszaírt, de aztán elemeztem még egyszer), hanem az, hogy este 6-kor már nem tudom elfoglalni a szállást. Viszont csak ilyen repülőgép volt, szóval akkor végül is jó ez így.

Nyafogás reload

Most az a bajom, hogy két nap múlva elrepülök Németországba hat hétre, az elmúlt héten meg Erdélyben voltunk (ami annyira fárasztó volt, hogy a munka sem, viszont nagyon szép volt, majd teszek fel képeket), és most munkamegvonásom van és nem akarok sehová sem repülni. 

Aki ismer, az tudja, hogy minden utazás előtt hisztériát rendezek, le akarom mondani, gyűlölöm az életet és leharapom mindenki fejét, aki arról magyaráz, hogy jó lesz. Nem, nem lesz jó, mert nem alhatok otthon. Nem tudom, mikor lettem ilyen, mert gyermekkoromban még szerettem vándortáborba menni, de aztán annyit ügyeltem, mentőztem stb, hogy az pont kimerítette a kalandok iránti igényemet. A szobám, az ágyam, a mindennek a megszokott helye, az kell, anélkül semmi nem jó. Nagyon kell Hannover, hogy tudjak kicsit tanulni, nyugalomban, este a szakvizsgára is, és borzasztóan várom, hogy megnézhessem a híres kórházat, ahol a napjaimat fogom tölteni, és tanulhassak ott is. De nem lehetne úgy, hogy ne kelljen összecsomagolnom, intézkednem, repülnöm, egy idegen szobát megszoknom, egy idegen környék okozta stresszt elviselnem?

Amúgy most pont szeretem Odabentet, azért, mert az emelet, ahol most voltam, nagyon jó, élmény volt dolgozni, a Főnökömet, a Nővéreket, a Többieket is mind nagyon szerettem. Hát most ennek is vége, és pont amikor jó, akkor van mindig vége. 

De most úgy bemennék ügyelni, végigvizitelni az összes kórtermet, szembekerülni az összes ismert hülye problémával, találkozni az emberekkel, hátha jönne lízis beteg vagy valami jó kis kőkemény differenciál diagnosztikai eset, egy újabb hasi aorta aneurysma ruptura, vagy Wernicke, vagy shub vagy akinetikus krízis, lehessen CT-t kérni, képeket nézegetni, vérnyomásokat rendezni, hozzátartozók elől menekülni, beteget vizsgálni, kórrajzot írni, beszélgetni pár szót, amikor lehet. Jövő héten meg lehetne német gyakorlati hét, felvételes nap, fenyegető határidők miatt rettegnék a másik Főnökömtől, hétvégén meg csinálnám a kutatást, és oda és vissza mennék mindennap a borzalmas tömegközlekedéssel és megfogadnám, hogy holnap már tuti biciklivel jövök. Reggelente a referálón Helénával mosolyognánk egymásra, aztán pár mondatban megbeszélnénk az élet aktuális nehézségeit, elolvasnám a könyvet, amit kölcsönadott, és kifaggatnám arról, amit én adtam neki.  Esténként jógázni járnék, relaxálnék a jin-jógán, a hosszan kitartott pózok közepette faágnap vagy nyíló virágnak képzelném magam, Tündi hatha óráin meg majd kiszakadna a belem és nagyon élvezném. Járnék már evezni is, Luluval készülnénk az idei Budapest-Bajára. Néha este jönne az Ember és néznénk a hülye filmjeit. Egy-két hetente lopnék pár órát Bekecs számára is. 

Tulajdonképpen csodálatosan tökéletes életem volt idáig. 

Kis lélekfájás

Tulajdonképpen megszoktam, hogy a külföldre ment évfolyamtársaim csodálatos egzotikus helyekről készült fotókat közölnek, márkás ruhákban, kisimult arccal. Köztük olyanok, akiknek a tanulmányi átlaga a fele volt az enyémnek. 

Megszoktam, hogy az emberek amúgy folyamatosan minket pocskondiáznak, az újságírók hazug cikkeket jelentetnek meg. Látszólagos orvoshiány... Kedves Cikkíró, nem zavar, hogy beleszámoltál mindenkit, akit valaha (de legalábbis az elmúlt öt évben) felvettek az alapnyilvántartásba (ami lényegében automatikus), még akkor is, ha már 4,5 éve Németországban dolgozik, ha gyesen van, ha magáncégnél dolgozik, ha takarít valahol, magasabb órabérért, mint az enyém. És ne jöjjenek a Markusovszky-val, az egy ösztöndíj, amit meg kellett pályázni. Én nem kapom például. És akkor mi van? Én nem érdemlek normális, hivatalos, legális fizetést? (nem mintha primeren a fizetésemmel lenne baj, nem vagyok vele elégedetlen, hiányszakma pótlással, ügyelettel, külföldi oktatással, másodállással egész elfogadható.) 

De még a mostani egyhetes erdélyi kirándulásunkért (azért az nem olyan, mintha külföldre mennék nyaralni, persze azért így is lelkiismeretfurdalásom van) is úgy ver minket a sors, és szétdolgozzuk magunkat mindketten, és gyűlöljük az egész utazás gondolatát. Ember nem kapott szabadságot, ő műszakol, neki beírhattak 3 hétre 4 heti munkát, és kiírhatták a szabadságot a pihenő napjaira. Aki szerint így lehet életet menteni és sürgős helyzetekben dönteni, az hülye. 22 év munkaviszonnyal ugyanazon a munkahelyen nem jár neki az, hogy megkapja a szabadságát... Én meg folyamatosan oktatok és nem érem utól magam. És csak vergődünk és halódunk, azt sem tudom, hogy tudok szakvizsgázni, és olvashatom a gyalázkodó cikkeket, meg nézhetem az emigránsok boldog képeit.

Amúgy azért a pozitívum az, hogy most egy ideje nagyon szeretem a neurológiát és ha véletlenül eljutok odáig, akkor boldog érdeklődéssel olvasom a tankönyveket. 

A Könyv

Attól tartok, tagadhatatlan, hogy a neurológia Könyve a Törzsfőnök műve. Ugyan olvashatatlan, rettenetes emberkínzás, amit valójában valószínűleg ő az egyetlen ember a Földön, aki mélységében megért, ugyan teljesen képtelenség elvárni az orvostanhallgatóktól az ismeretét, ugyan a szakmában a legtöbben sem ezt használják.

Hogy mégis ez a Könyv, amellett több érv szól. Az egyik, hogy ez az, amit a szakvizsgám előtt közvetlenül szeretnék végigolvasni, nem is azért, mert ezt kérdezik, hanem, mert abból indulok ki, hogy akkor leszek életemben a legközelebb ahhoz, hogy megértsem. Másrészt, mert azért olvasom a legmenőbb német és angol nyelvű szakkönyveket, hogy a Könyvet megértsem. Harmadrészt, mert a Könyvben van az eszencia, az Idea, a Neurológia. 

Erre most éppen úgy jöttem rá, hogy a szeretett és haladható német könyvemből tanulom most éppen a sclerosis multiplexet, na, gondoltam büszkén, majd most kiegészítem a régi, a Könyvből jegyzetelt jegyzeteimet. Negyed óra múlva azon kaptam magam, hogy a szeretett és haladható német könyvem sorai közé írom kiegészítésként a jegyzetemben találtakat.

A Könyvnek minden sorra vérrel van írva, sőt minden szókapcsolata. Én tudom. Hogy az SM-ben a paraesthaesia azért van, mert a plakk a hátsó gyökök belépésénél helyezkedik el. Én már néztem lumboischialgiának brutálsan aktív, kiterjedt SM-et, ráadásul orvos kollégánál, és még jó, hogy nem tetszett, hogy az az érzészavar nem teljesen olyan, amilyennek szeretném, és csak megjavasoltam neki az MR-t (ez még a Káosz Birodalmában történt, és az egyik legrettegettebb és megrázóbb tanulsága az eddig munkában töltött éveimnek, egy basilaris trombózis, egy herpes encephalitis, egy epilepsziás rohammal indult nagy media-infarktus, és néhány omszos eset jut most így hirtelen eszembe, ami ezzel versenyképes). 

Szóval tisztelet a Könyvnek és a Törzsfőnöknek. Ámen.

Takonykór

Úgy volt, hogy vasárnap nagy, egész napos programot csinálunk együtt, de mivel a Kisfiú és én is náthásak és torokfájósok voltunk, csak egy rövid séta lett belőle a közeli hegyen. Persze már a fedett Kilátó elérése előtt elkezdett esni az eső. De azért nagyon klassz volt, főleg, mert Bekecs is ott volt, és egyre okosabb, aranyosabb és szebb kutya. Meg különben is a kutyás-gyerekes buli az igazi. Aztán biztosak voltunk benne, hogy a Kisfiú estére belázasodik, mert bágyadt volt, de helyette én lázasodtam be és durrantak be az arcüregeim, illetve mivel most már folyamatosan fújom az orrom és tüsszögök, ma betegszabin lettem (ez ilyen öregedési jel az egyre több, most már a hajam eredeti színét messziről láthatóan is árnyaló ősz hajszálaim mellé, hogy nem tudok lázasan és gyengén dolgozni, bezzeg régen mandulacsonk-tályoggal milyen simán mentőztem, a süvítő téli szélhez már hűtő fürdő sem kellett), már csak azért is, mert a holnapi ügyeletre össze kell raknom magam még.

Ezért most ágyban, párnák között, tea mellett olvasom a kettes számú szakdogát, és néha, amikor leküzdöm azt az érzésemet, hogy én születetten és minden módon alkalmatlan vagyok rá, akkor egészen szeretem a neurológiát, és beleélem magam abba, hogy a mozgászavar viszont a neurológia legintegratívabb, legnehezebb és legszebb része. Persze a tegnap, szakvizsgára tanulás részeként olvasott központi idegrendszeri gombás fertőzések is királyok voltak (alapból mindent szeretek, ami sürgős és vagy intenzív ellátás és vagy infektív vagy vascularis). Aztán utána jön az elégtelenség-érzés és a töprengés azon, hogy mivel kellene foglalkozzak szakvizsga után (kutya menhely alapítás, kézműves klub nyitása, családterápia, önkéntesség hajléktalanokat segítő szervezetben, lekopott erdei turistajelzések visszafestése, regényírás és társai).

Amúgy meggyőződésem, hogy (az anyaság után) az orvoslás a világ legbonyolultabb tevékenysége és művészete, egyszerűen nincs az a készség, képesség, gyakorlat, amire ne lenne szükség ahhoz, hogy valaki értékelhető színvonalon művelje. A neurológiai pedig intellektuálisan biztosan a csúcsa az orvoslásnak, már ha a tudomány részét, az anatómia, funkció és klinikum összefonódását nézzük. Elméleti összetettségben csak egészen speciális szakágak tűnnek hasonlóan komplikáltnak (immunológia, hematológiai, az igazi "rendszer- és hálózattudományok"). Persze nemcsak elméleti összetettség létezik, hanem manuális készségek, döntési algoritmusok, sürgősségi faktor, differenciáldiagnosztika, kommunikációs kihívások, lexikális ismeretek tengere, gyakorlati logisztika, és más szakmákban meg ezek kiemelkedően bonyolultak (oxiológia, érsebészet, gyermekgyógyászat, szemészet, családorvoslás, pszichiátria, radiológia stb).

Kicsit olyan érzésem van az orvoslással kapcsolatban, mint Babitsnak a "Messze, messze" című versben és utólag rettenetesen sajnálok minden (leginkább kutatómunka miatt vagy reggel 8 órai, akkor kritikusan korainak tartott kezdet miatt, mert akkor még nem tudtam, hogy 6-ra is lehet dolgozni járni) ellógott egyetemi előadást vagy szerelmi bánattal töltött napot:

"Ó mennyi város, mennyi nép,
 mennyi messze szép vidék!
Rabsorsom milyen mostoha,
hogy mind nem láthatom soha!"

Kontrasztok

Este megszólított egy nálam pár évvel idősebb nő, pénzt kért. Mondtam, nincs (sosincs nálam kp), aztán láttam, hogy mindenkihez odamegy lehajtott fejjel és mindenki elzavarja. Nem volt ápolatlan meg semmi ilyesmi. Ezért visszamentem, és vettünk a trafikban kekszet a gyerekeinek meg neki kávét (azt mondtam, vegyen bármit, de sajnos ez nem rendes bolt volt, csak ilyen csokis-piás bolt, de így is csak azt a kb 1000 forintnyi dolgot választotta ki, még én beszéltem rá, hogy vegyen még egyet a vaníliás karikából), aztán nekiállt mesélni az életét, régi műtéttel (mutatta a nyakán a tracheotomia hegét), hat gyermekkel, akiből néhány nemi erőszak útján lett, a többi apja meg segélyből él vagy rokkant nyugdíjas. Nem tudom, mennyi volt ebből igaz, de az a nő olyan kulturált volt, tiszta, normálisan fogalmazott, nem olyan volt, mint a szokványos borvirágos koldusok. Bármi is az igazság, szörnyű, hogy valaki az utcán könyörög pénzért.

Közben meg a FB-n épp azon veszekednek, hogy a Rubint Réka Dominikára szervez tornatábort a fogyni vágyóknak és azt hirdeti, ami önmagában az ő dolga, de egy csomó idióta kommentelget ott, olyanokat, hogy "nem irigykedni kell, hanem dolgozni". Nem is bírtam ki, és oda is írtam, hogy "teljesen igazad van, bármelyik nővér részt vehet, ha eleget dolgozik". 

Valaki meg egy Maldív-szigetes bungaló képét tette közre, hogy milyen jó lenne ott lenni (megnéztem, és már a képtől pánikba estem, mert egy picike ház van a víz közepén, semmi erdei házikó), és az oldalon még további linkek víz alatti afrikai hotelről meg mittudomén.

Jó, ez ilyen hülyeség, társadalmi egyenlőtlenség, idealizmus, utópiák, és legalább a luxus hotel is alkalmaz embereket, akik különben éhenhalnának, de akkor is utálom ezt az egész rohadt pénzvilágot, a látszat hajszolását, azt, hogy a mentők, ápolók konkrétan az éhenhalás ellen güriznek, más meg semmit nem tett, csak jó pasinak tárta szét a lábát vagy mittudomén és van neki minden. Persze a többieké meg a dicsőség, hogy a saját erejükből tudnak boldogulni, de a dicsőség nem ehető. És nem akarok univerzális egyenlőséget, szükség van módosabb társadalmi rétegekre, nem erről van szó. Nincs semmiről szó, csak sajnálom a kisembereket, a kiszolgáltatottságot, az állandó küszködést, a mindennapok Danaidáit.

Szakdolgozat

Olyan szakdogát bírálok, hogy a fülem ketté áll tőle, de tényleg. Mondjuk a rutin klinikai gyakorlat szempontjai néhol hiányoznak belőle, de ez egy orvostanhallgatótól érthető. Az anatómiai és élettani háttere viszont elképesztő. Van nekem áttekintő jegyzetem a Parkinson-kór nonmotoros tüneteiről speciális szakkönyvből, plusz kiegészítve cikkekből, innen-onnan, de ez a dolgozat néhol egyértelműen meghaladja az én tudásomat. Nagyon tetszik.

Mondjuk jó lenne, ha lenne német nyelvű bírálat sablonom. Az angol megvan, de angolról németre nem tudok fordítani, valahogy az egyáltalán nem megy, nekem az angol rettenetesen idegen, szavastul, kiejtésestül, nyelvtanostul, és ha egyszer belemászom egy angol szövegbe, akkor onnan a német nem megy, szótárral sem, sehogyan, úgyhogy inkább saját kútfőből írtam ennek a lánynak. 

Az elején húztam a számat, kissé irigyen, mert köszönet nyilvánítást írt a szakdolgozathoz, ez olyan németes dolog (általában kedvelem a németeket amúgy), ők megadják a dolgoknak a magukét, nálunk meg semmi nem ér semmit, én három éves saját kutatásomat is beleírtam a szakdogámba, ami egy évvel korábban díjat nyert rektori pályamunka volt, de a saját anyám röhögött volna ki, ha olyan kritikátlan és szerénytelen vagyok, hogy köszönet nyilvánítást írok rá, mintha az teljesítmény lenne.

Na de aztán megbékéltem a német lány köszönet nyilvánításával, mert ez igazán, tiszteletreméltóan szép munka lett.

Amúgy revideálom az álláspontomat és elnézést kérek, annyiban, hogy én is írtam köszönetnyilvánítást (megnéztem), de a végére, nem a legelső oldalra, és a témavezetőmnek meg a kutatásban résztvevő betegeknek köszöntem meg, nem a barátaimnak és a családomnak (még a család oké lenne, mert szülők nélkül nem játszhatnánk orvostanhallgatósdit). És egyébként nem gondolom, hogy igazam van ebben a dologban, tökjó dolog büszkének lenni valakinek a saját teljesítményére, az ilyen emberek sokkal jobban is szoktak dolgozni, mint az olyanok, mint én, akinek csak a kicsit és az rettenetesen szorongás és az insuffitientia-érzés különböző fokozatai között vannak választási lehetőségei (legalábbis a cikk és dolgozatírás, kutatás, magolás terén ez biztosan igaz rám).

Tavaszillat

Miután a január mélyebbre sikerült a kellemesnél, a február szokatlan jóindulattal közelít felém (nekem ez a két hónap hangulat szempontból a kritikus, hol az egyik, hol a másik, de valamelyik mindig talajra küld). Odabent vagyok, de az osztály ahová beosztottak, pszichés "rehabilitációnak" számít, toleráns (nem éppen a legerősebb kezű) főnökkel, emberséges nővérekkel, viszonylag kevés beteggel és terheléssel. Senki nem bántja az embert, szépen lehet dolgozgatni, igényes zárókat lehet írni nemrohanva, szóval jó kedvvel dolgozom, próbálok mindennek utána olvasni.

A mostani hét azért harapott egy kicsit, az ápoló hallgatóknak van neurológiai kurzus és idén a kicsiket osztották be előadni (ami tök jó ötlet, mert mindenki beleélte magát, és szerintem az ápolónők nagyon értékelték a fiatal orvosokat, egyik fiú helyesebb és kedvesebb nálunk, mint a másik, és a lányok is normálisak), de azért csomót kellett készülni, és persze az Ember kollégái az előző napra szervezték az Ember meglepetés szülinapi buliját, így én nem ittam semmit, és miután hazaértünk, hajnalban keltem, miután az előző éjjel négykor feküdtem le, csinálni az előadást. Aztán pénteken ügyeltem és holnap meg megyek be a kutatást csinálni.... No komment.

Az Ember 40. születésnapja is mindkettőnk lelépős napjára esett, ő reggel biciklivel hazafelé elesett és nagyon megütötte magát, alig bírt mozogni, én meg egy borzalmas ügyeletből kettőkor értem haza szombaton (még éppen elértem a piacon a hentest, hogy csirkehúst vegyek, miután majdnem sírva hívtam Anyut, hogy mondjon olyan kaját, amit gyorsan és könnyen meg lehet csinálni, és elég jól néz ki). Takarítás és bevásárlás közben a fizikai dekompenzáció összes jelét mutattam, hol hányingerem volt, ami minden mozdulatra és minden mozgó tárgy láttán fokozódott, hol szédültem, hol kimelegedtem és viszketett a bőröm, hol fáztam (típusos szar-ügyelet utáni tünetek, amikor már vasoregulációja, sem sensoros integrációja nincs az embernek). Aztán jött az Ember, félig nyomorékan, megettük a husit (paprikás-tejfölös csirkemell sajttal, egész jó lett). Torta terveim nyilván dugába dőltek már hazafelé menet, és ismerve azt az elvárását, hogy inkább ne csináljak semmilyen kaját és rendeljünk pizzát, csak ne legyek pszichopata a fáradtságtól, cukrászdából hoztam neki sütit. A gyertyát rögtön elfújta, ezért beletűztem a narancsba,  hadd égjen még kicsit, aztán torpedóztunk (mágneses torpedót is kaptak, hogy tudjanak játszani a Kisfiával), megkapta a kétzsinóros sárkányt. Közben a gyertya szétolvadt és majdnem kigyulladt a narancs. Aztán néztünk Miss Marple-t, és miközben épp azt magyaráztam, hogy ez nagyon fontos rész, most nagyon figyeljen, meghallottam, hogy horkol. Aztán persze másnap 6-ra ment dolgozni, mert nekünk ilyen hétvégék és szülinapok jutnak.

Néha nem szeretem a neurológiát, de most éppen igen, olvasom a német tankönyvet. Lehet, kicsit túlzásba viszem a szakvizsga-hisztit, mert amikor a neuroinfekt gyakorlaton a másik helyről jött kolléga, aki tavasszal szakvizsgázik, döbbenten kérdezte, hogy "te már így tanulsz?", és mondta, hogy nemsokára ő is nekiáll majd (csak én ősszel megyek). Ügyeletben éjjel olvastam egy cikket arról, hogy esetleg kevésbé súlyosak azoknak a Parkinsonosoknak a tünetei, akiknek a domináns féltekéjük a betegebb (a P-kór általában az egyik oldalt jobban érinti, mint a másikat), mert a domináns féltekének jobb a motoros kompenzációja, és ezt mindenféle MR, meg PET meg minden vizsgálatokkal is nézték vagy 120 betegen (annyira más ezeknek a nagy nemzetközi gazdag országoknak, mi honnak tudnánk előhúzni holnap többszáz beteget és adataikat tartalmazó adatbázist, ha eszünkbe jutna valami ötlet? örülünk, ha egy konkrét csoportot valamennyire tudunk követni). A cikk tetszett, és a neurológia szeretése felé billentette a mérleget.

Ma meg hulla vagyok, azt álmodtam, hogy Bekecsnek agydaganata van, az MR-képeit nézegettük és tudtam, hogy meg fog halni, és nem értettem, hogy nem vettem észre, hogy hemiparesise van. Aztán voltam jógázni, és az nagyon jó, tiszta fanatikus lettem, a heti három alkalmat most emelem heti négyre, mert két nap már sok jóga nélkül, és általában már dél körül azon kapom magam, hogy a nővér pultnál a lázlapokat nézve "harci légzek" (jógás légzés), és a csigolyáimat egyenesítgetem. A jóga amúgy azért is tetszik, mert neurológiailag is érdekes, és szeretnék utánaolvasni, van-e ilyesmiről kutatás és használják-e orvosi célokra, konkrét betegcsoportokban.

Mindez kevés lenne a jó hangulathoz, de ma ötkor már nem volt sötét és az ablakon tavaszi levegő jön be, az első jele annak, hogy a sötét és kilátástalan, Karácsonyig szép, de utána reménytelenül depresszió keltő, konfliktusokat, kiégést, elégedetlenséget generáló tél a végéhez közelít.

További szentimentalizmus

Szóval néha vannak ilyen hullámvölgyeink az Emberrel. Vagy azért, mert valamelyikünk éppen burn-out, vagy mert nem tudunk arról kommunikálni, hogyan legyen az életünk az elkövetkező években (korántsem vagyunk könnyű helyzetben). Most épp annyira nehéz időszak volt, hogy tegnap még beültünk kajálni, és Ember nekiállt keményen provokálni engem, amit nem szokott. Ilyenkor persze mindjárt kiderül, hogy hiába tagadja le az érzelmi intelligenciáját, mert hamarosan ott tartottunk, hogy "akkor ha te csak ennyire tartod magadat, akkor ebből az is következik, hogy nem hiszel abban, hogy egy normális pasinak kellesz, ergo engem is egy lúzernek tartasz, hiszen nem voltam képes csak egy ilyen csúnya, vesztes nőt összeszedni, mint te, szóval akkor én is egy utolsó senki vagyok, igaz?" (Erre én sápadozom, tachicard vagyok, te jó ég, Ember haragszik rám, indulatos, villog a szeme, ez hogy történhet meg, és most úgy érzi, hogy én azt gondolom róla, amit mond, pedig pont elterveztem, hogy megint elmondom neki, hogy mennyire örülök, hogy van, de meg sem bírok szólalni). "Tudom, hogy nem gondolod rólam ezt! Csak a logika miatt mondtam...". Felsóhajtok. 

Meg néha dacolok a világgal és vele, ha nem úgy megy minden, ahogy szeretném, és nem úgy gondolkozik, ahogy szerintem kellene rólunk gondolkozni, de azért nem is elviselhetetlenül máshogy. Dühöngök egy darabig, színezem magamban, hogy nekem abba kellene ezt hagyni, és újrakezdeni mindent, valahol messze (Németországban például), beleélem magam. Közben észre sem veszem, hogy már gyűlölöm a világot, az Ember-nélküli világot és mindenkit benne.

Aztán feladom. Ember-nélküli világ nekem már úgy sincsen. Késő már, túl sok a közös út. Azt is tudom, mikor vált alvásfázist, mert abbahagyja a rugdosást a lábával, és még egy olyat úgy sem találok, aki hol azt motyogja álmában, hogy "grand mal roham", hol azt, hogy "marcipáncica", hol valami másik teljesen idióta, kontaxtus nélküli dolgot ismételget fél órán át, aztán alszik tovább csendben. Szóval Ember nélkül nekem nincs világ, és amikor erre rájövök, hirtelen olyan, mintha akkor venném észre, hogy fél napja nem vettem levegőt. 

Lopott nap

Loptam mára egy tanulós napot, egészen kivételes dolog (nem kell ma menni a külsős gyakorlatra), és neuroinfektet tanulok, Whipple-kórt, botulinizmust, szeptikus agyi embolizációt; és király.

Lelkizünk

Sétálunk este a közeli Hegyen, már mögöttünk a Szobor, lefényképeztünk mindent (és nem látszik semmi a képek nagy részén), nézem fentről a várost és gondolkozom, majd felteszem a kérdést:

- Te nem szoktál arra gondolni, hogy már mindjárt negyven éves vagy?

- Nem, mért?

- Hogy az élet legjobb része már mögötted van.

- Dehogyis. Nézd, például van tűzcsiholóm (tényleg elővesz valami izét a zsebéből, és szikrákat csihol). És van sípom is (belefúj).

- Én szoktam azon gondolkodni, hogy mindjárt harminc leszek, és már eltelt az életem harmada, hogy már megöregedtem és soha többet nem leszek fiatal.

- Mondd még egyszer, ne haragudj, cseng a fülem a sípszótól!

- Hogy már innen csak lefelé megy az út! 

- Igen, igazad van, most is megjártuk a Hegyet és lefelé megyünk. Akarsz visszafordulni?

- Hülye...

Még nézem egy darabig a várost és arra a Fodor Ákos idézetre gondolok, hogy "Mire megtanulsz énekelni, a dalod már rég nem arról szól." Próbálom visszaidézni az egyetemista énemet, egyszerre szeretnék is az a lány lenni, a sok félelmével, be nem teljesült vágyával, örök magányával és határtalan lehetőségeivel, érzékeny hangulatával, próbálom visszaidézni az érzéseket, ami elfogta volna, ha egy téli este nézi a várost a hegyről; de nem tudok nem harminc éves lenni, egészségügyben beavatódott, megtört és talpra állt, realizmust nyert felnőttnek, ami jó de mégsem, mert milyen jó lenne még egy pici abból a furcsa, kamaszlányos érzéskeverékből...

Aztán inkább beállunk a lámpa fénye alá, és árnyjátékot játszunk a kezünkkel a beton felett, közben valahogy fényképezni próbáljuk, ilyenformán:

Feszült időszak

Az idegsebészet gyakorlat nagyon jó volt, csuda érdekes hely. A betegek és az esetek, és főleg az nyűgözött le, hogy olyan betegeket kezelnek ott, akiket mi neurológiaként (nyilván) nem. Sokat voltam műtőben, meg is engedték, hogy bemosakodjak, még varrtam is egy-két öltést. Tulajdonképpen kedvesek is voltak, bár nehéz lánynak lenni abban a nagyon férfi világban. Mondjuk szeretek férfiakkal dolgozni, kicsit a mentőkre emlékeztetett. Próbáltam segíteni a betegfelvételekben, intéznivalókban, és a végén szeretettel köszöntem el.

De azért nagyon fárasztó ez a külsős gyakorlatosdi, újra és újra, idegen közeg. Már hatodévben belefáradtam ebbe, és az ahogy "öregszem", egyre nehezebb, fáradt vagyok, folyton aludnék. Igaz, legutóbbi pár ügyeletem inkább a horror kategóriába esett, és az sem segített.

Most infektológia gyakorlat van, oda nem kell sokat járni, a maradék időben kicsit összeszedem magam, és nekiesek az elmaradt kutatással kapcsolatos teendőknek. És tanulok, olyan ritkán van idő, hogy szinte pihenésnek számít tea mellett ücsörögve olvasni a tankönyveket.

Csak hát szakvizsgázom majdnem fél év múlva...

Emberrel is csak nyűgösködöm, nyúzzuk-marjuk egymást, úgy bánt az egész. 

2016 nem tűnik könnyű évnek, és jól be is mutatkozott ezzel a januárral. Mindegy, nagy baj nem volt, ennél rosszabb ne legyen soha.

Mostan színes tintákról álmodom

Pedig megpróbáltam ellenállni ennek az új divatnak. De túl jó, színes ceruzák, pár perc kikapcsolódás, öröm. Tanulás közben is isteni agypihentető. Van olyan kolléganőm, aki az ügyelet nyugodt perceiben oldja színezéssel a feszültséget. Valaki jól kitalálta.

A legújabb pótszerem

Amúgy jógázom, Karácsony előtt kezdtem, a házunkban lévő jógastúdióban (emiatt nagyon praktikus és csomót járok, mert csak le kell menni, aztán haza, 2x2perc), és nagyon szeretem a jógát, szerintem varázslat, azt remélem tőle, hogy még idejében helyrehozza a hátam, ami elkezdett már tönkremenni, és abban az egy órában szeretem önmagamat és a testem, és azokban a percekben csak azért élek, hogy jobb legyen az ászana (póz), hogy még egy kicsit hátrébb/előrébb hajoljak, hogy legyen ugyanez még egyenesebb térddel, még inkább pipálva, még inkább nyitott mellkassal és lefeszített vállakkal. Ezt csak önmagát szeretve tudja valaki csinálni, mert akkor, abban az órában nem létezik semmi csak önmaga, de nem egoista értelemben. 

Nagyon érdekes formája a létezésnek, egyszerre önmegvalósítás és egyszerre alázat. Nincs verseny, egyszerre kell akarnom tökéletesen csinálni és egyszerre tudni, hogy a tökéletesség magamhoz viszonyított és nem objektivizálható.

És minden romantika nélkül is: olyan módon megnyújtja az ember ülésben görbült hátát, ahogy nem sok más.

Persze, függők már ettől is, mindig a relaxációban az oktató ugyanazokat a szavakat használja. A végén kell fohászkodni a tiszta gondolatokért, beszédért és érzelmekért és meg kell köszönni az egészségünknek, hogy ma is gyakorolhattunk.
Amikor épp nincs óra, csomószor arra gondolok, hogy mikor hallom újra azokat a szavakat. De milyen hosszú 60 perc van addig, néha mindenem fáj és remeg addig, de már egy hónap után újra mozog a nyakam, amivel nyáron nem bírtam hátra nézni az evezős hajóban, annyira fájt.
Klassz dolog a jóga. 

Már értem

Ember elment egy dohányzástól leszoktató, extra modern és híres és drága kurzusra (kb egyhavi fizetésébe került). Este beszéltünk telefonon, feldobott volt, nemdohányzó. Vártam, hogy majd elvonási tünetei lesznek meg minden. Másnap este találkozunk, kérdezem:

- és dohányzol?

- ja nem, nem dohányzom.

- de mi a jó eget mondtak azon a kurzuson?

- hogy a dohányzás rossz.

- aha, értem. És hogyan kell kezelni az elvonási tüneteket?

- sehogy, mert nem léteznek elvonási tünetek.

- és mi van a szorongásoldással?

- a dohányzás nem oldja a szorongást. Legfeljebb attól szorongsz, hogy nincs cigid.
- és mi van az elhízással?
- semmi, mert nincs elhízás.

- értem. de mégis mit mondtak még?

- hogy nem akaraterő kérdése, hanem elhatározásé. 

- aha....

Kiegészítések:

1. Azért kellett leszokni, mert az Ember Kisfia hisztérikusan veszekszik a cigi miatt az Emberrel, mert kiokoskodta magában, hogy a nagymami tüdőbetegségben halt meg, mert dohányzott, akkor majd Apa is meg fog halni. Ezért a Karácsonyi színházba menéskor, amikor vártunk a nagy sorban, kb ötven ember hallatára teli torokból üvöltött az apjával. Este meg jött az, hogy - kisfiam, ne gyűrd össze a kártyalapot. - Te meg ne cigizz és kész. Ronda dohányos vagy. - Ne beszélj így apáddal. - Te meg ne cigizz. 

2. Én már hónapok óta mondtam, hogy le kell szokni a cigiről, mert különben majd meghal tüdőrákban, és a dohányzás rossz és nincsenek is elvonási tünetek és attól szorong, hogy nincsen cigije és csak elhatározás kérdése. De ez mind hülyeségnek lett nyilvánítva

3. Most én sem cigizek (bár én jóval kevesebbet szívok, mint ő, nem 1-2 dobozta, hanem 1-2 szálat naponta, annak nagy részét is vele), mert nehogy már ő tudjon elhatározni, én meg nem. Azóta állandóan kiselőadásokat tart a dohányzás ellen a telefonban. Szerintem bedrogozták vagy hipnotizálták azon az elvonón.

Másik blog

Kedves Emberek, olvassátok a kézműves blogomat is, ottan van a linklistán. Nem írok bele gyakran, gondolom, ezért sincs olvasottsága, de olyan jóindulatú, kedves kis blog. 

Nő-férfi hisztéria

Már túl vagyok pár teljesen értelmetlen vitán ebben a női princípiumos témában. Nem is akarok egy újabbat indítani. Csak az a halk és apró kérdésem lenne, hogy ha harminc év múlva Kovács Ákos (vagy bárki) leül velem beszélgetni és kiderül, hogy 1. mögöttem van egy sikeres szakmai életút az orvoslásban, tudományos eredményekkel, becsülettel, jól ellátott betegekkel 2. van két-három felnőtt gyermekem, akiket ugyan harmincegynéhány-évesen szültem, de pont emiatt a személyiségem érettebb részét kapták, nem az identitáskereső, hullámzó hangulatú kamaszt; és bár ismerik azt a fogalmat, hogy "most játsszál egyedül, mert Anya dolgozik" és azt is, hogy "Anya ma ügyel, Apával fogtok lefeküdni aludni", és azt is, hogy "a közös Karácsony Anya ünnepi beosztása miatt idén akkor 26-án lesz", és ebből nem lelki nyomorékok lettek, hanem megtanultak egyedül játszani, ellesték egy olyan munkamorált, ami egész életükben vezeti őket, a szüleik képzettsége, műveltsége, már kiérett konfliktuskezelő stratégiái révén nem azzal töltötték a gyermekkorukat, hogy Anyát vigasztalják, aki sír, mert Apa részeg, hanem jó iskolákba, jó spotklubokba, ha tetszik, madarász egyesületbe, ha tetszik zenei kórusba jutottak be, ahol közösségi élményt, szorgalmat tanultak, hobby-nak hódoltak, ha az Apa esti meséit imádták, mert ilyenkor későbbig lehetett fennmaradni, és Apa csodásan tud mesélni és csupa lélek, és senki más gyereknek nincsen ilyen apja, és ha 26-án van a Karácsony, akkor 25-én a nagymama tanít bejglit sütni és díszeket készíteni, és 26-án Anyát reggelivel várjuk, dejó... 3. és mindebben a szörnyű erkölcstelen fertőben lesz egy olyan párkapcsolatom, ami nem azon alapul, hogy "megverlek, ha nem elég sós a leves" és nem is azon, hogy "gyengébbnek kell lenned nálam, hogy ne lásd, milyen esendő és vesztes vagyok", hanem egymás elismerésén, közös probléma megoldásban, egymással megosztott munkahelyi élményeken és egymáshoz alkalmazott szabadidős programokon, úgy, hogy már mindenki levezette az önmegvalósíthatnékját, és a másikra csak a szeretet marad, és a női-férfi szerepek is milyen jók, ha nem kötelezőek...

... szóval azt szeretném tudni, hogy ha 30 év múlva ezeket tudom felmutatni az életemben, akkor azt mondja-e majd Kovács Ákos (vagy bárki), hogy "nahát, igazad volt!", vagy azt, hogy "te ronda feminista luvnya". Mert ha az utóbbi, akkor igazán nincs is miről vitázni. Ha meg az előbbi, akkor ennek a vitának a kapcsán felvetett kérdések elsősorban metodikai és nem elvi jellegűek. 

The end.

2015 Könyvei

Éves összegzés és önértékelés ehhez való kedv híján elmarad (2015 amúgy összességében nem foglalkozott velem túl sokat, néhány oldalvágással növelte a bánataim számát, de alapvetően nem adott és nem vett, hagyta, hadd vívjam a magam kis jól ismert, méterenként haladós, földön csúszós, méltatlan, de nem eredménytelen harcát ebben a világban, amiről nem mondhatjuk, hogy a "létező világok legjobbika", és sokszor valóban csak a "kertben váró munka" tudata az egyetlen vigasz és muníció a holnaphoz).

Évértékelés helyett viszont a 2015-ben olvasott (nem szakmai és nem ismeretterjesztő jellegű) könyveimet szeretném bemutatni. 

Tizenketten voltak, időrendben:

• Alice Munro: Drága élet (novelláskötet, főleg emberi kapcsolatok, szerelem)
• Kun Árpád: Boldog Észak 
• Kazuo Ishiguro: Ne engedj el.. (ilyen, amikor egy jó, keleti író enged a nyugati giccsnek)
• Katerina Mazetti: A pasi a szomszéd sír mellől
• Katerina Mazetti: Családi sírbolt (az előző folytatása)
• Klahed Hosseini: Egyezer tündöklő nap
• Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe 
• Rachel Joyce: Ellopott pillanat
• W Bruce Cameron: Egy kutya négy útja
• Christina Baker Kleine: Árvák vonata
• Emma Donoughe: A szoba
• Fekete István: Ballagó idő

Ok, tudom, a kívánatosnál nagyobb a ponyvairodalom aránya. De a metrón olvasáshoz, fáradt agyhoz nem csúsznak a klasszikusok. Ezért kénytelen leszek ezek közül választani a TOP5-öt.

Tadamm...

5. 2015-ben az ötödik kedvenc könyvem volt: 

Anyukám azzal indokolja, hogy nem néz nagy, klasszikus háborús filmeket, sorstragédiákat a tv-ben, hanem marad a kis családi, történetes, szombat délutáni filmeknél, hogy "ez legalább emberi". Na, nekem ez a könyv pont ezért tetszett. Az első kötet (A pasi a szomszéd sír mellől) elég unalmas, tucatdráma, a könyvmoly-lány és a tehenész-férfi egymásba szeret, pedig nem kellene, mert a könyvmoly-lánynak könyvmoly-fiú lenne jó, a tehenész-férfinek meg gazdasszony. A második kötet már a házasságok története, megható, humoros, keserédes leírása a mindennapos küzdelemnek a szegénység ellen, a teendőkkel, a sok gyermek okozta nagy öröm és nagy fáradtság, a szülők kapcsolatának hullámvölgyei. Mindennapi élet egy kis magángazdaságban. Szerettem. 

4. 2015-ben a negyedik kedvenc könyvem volt:

Mai kamaszlány, indián származású, szétesett család, egymást váltó nevelőszülők. Persze a lány lázadó, alternatívan öltözik, éles a nyelve. De olvasni nagyon szeret, és amikor ellop a könyvtárból egy könyvet, büntetőmunkát kell végeznie: egy idős asszonynak segít padlást takarítani. Az asszony kis korában azon a vonaton utazott, ahol az Európából bevándoroltak árváit szállították Amerika másik felébe nevelőszülőkhöz, akik sokszor inkább kegyetlen hajcsáraik lettek a gyermekeknek. A kamaszlány és az idős nő barátságának kialakulásáról és közben mindkettőjük életéről szól. Szép, igényes könyv, mondanivalója, lelke, cselekményvezetése egyaránt tetszett. Az árvák vonata pedig történelmi valóság.

3. 2015-ben a harmadik kedvenc könyvem volt:

Véletlenül vettem le a polcról, sosem voltam "feketeistvános", de magával ragadott már az első oldal. Aztán majdnem fél évig olvastam, nehéz ügy volt, nagy falat, aprólékos olvasmány, figyelni kell, benne maradni a történetben. Viszont megéri, Fekete István a gyermekkoráról, fiatalságáról mesél, és ennél hitelesebb, átélhetőbb beszámolót másutt nehezen találni arról a régi parasztvilágról, a nagymama betyármeséivel, az udvaron a cinkével, szép tájleírásokkal, gyermekcsínyekkel, a szigorú édesapa képviselte értékekkel, a történelem hozta jövő feszültséget okozó fel-felvillantásával. Néhol persze "magyarkodós" a mai agyunkkal, de azt hiszem, ez nem az író hibái, hanem azé a világé, ahol a hazaszeretet is pártok játékszere lett, pellengérre állított, vagy élvezhetetlené összenyálazott hívószavakkal. Nem bántam meg a találkozásomat a Ballagó idővel.

2. 2015-ben a második kedvenc könyvem volt:

Hosseini újabb telitalálata a Papírsárkányok, És a hegyek visszhangozzák után. Újabb Afganisztán-szenvedéstörténet, csodálatos és rettenetes. Marjamról szól, aki törvénytelen gyermeke egy gazdag, befolyásos embernek, emiatt leküzdhetetlen hátránnyal kezdi az életet. Örülhet, hogy feleségül adják egy évtizedekkel idősebb, határozott, hagyományokat szélsőségesen tisztelő és a nőkhöz ennek megfelelően viszonyuló férfihoz. Marjam a burkát is jól viselné, és alkalmazkodna, de a sorozatos vetélései miatt a férje és közte végleg megromlik a kapcsolat. Közben szovjetek, hadurak, tálibok felváltva gyötrik az országukat, mindennapos a robbantás és a halál. Az életük akkor változik nagyot, amikor befogadnak egy fiatal lányt, akinek a szüleit felrobbant házuk temette maga alá. Nagyon erős történet, jobban szeretnénk, ha nem tudnánk, hogy valóság, nem csak egy ember története, sorsa, hanem egy ország népéé. Olvasás után napokig a hatása alatt voltam.

1. 2015-ben a kedvenc könyvem volt:

Kétszer futottam neki, de aztán nagyon jót futottam. Aimé született különc, Afrikában született, édesapja révén francia állampolgár is, kórházban dolgozik segédápolóként. A misztikus afrikai világban nem találja meg a helyét, így északnak indul, Norvégiában lel új hazára, ahol házi betegápoló lesz. Aimé útja során hozza magával Afrika varázslatos világát, a nagyon is valóságos, hihető történetbe a legváratlanabb pillanatban keverednek újra- és újra szürreális elemek, halott apa képe, beszélőm kaktusz, a lélek magával ragadó játékai. Mondani sem kell, hogy Benin utána Norvégia a lehető legnagyobb változás, mi pedig végigélhetjük, hogyan illeszkedik be lassacskán a főhős, akivel addigra mélyen azonosultunk, testi- lelki rezdüléseit jól ismerjük. 

ITT  hosszabb és jobb ajánlást is olvashattok.

Nekem nagy élmény volt ez a könyv. Mert egészségügy, mert világ, mert ember. És irodalom, méghozzá magyar irodalom és igazi irodalom, és mindez egyben.

***

Ezzel vége az eredmény hirdetésnek. Jó olvasást 2016-ban is!