Takonykór

Úgy volt, hogy vasárnap nagy, egész napos programot csinálunk együtt, de mivel a Kisfiú és én is náthásak és torokfájósok voltunk, csak egy rövid séta lett belőle a közeli hegyen. Persze már a fedett Kilátó elérése előtt elkezdett esni az eső. De azért nagyon klassz volt, főleg, mert Bekecs is ott volt, és egyre okosabb, aranyosabb és szebb kutya. Meg különben is a kutyás-gyerekes buli az igazi. Aztán biztosak voltunk benne, hogy a Kisfiú estére belázasodik, mert bágyadt volt, de helyette én lázasodtam be és durrantak be az arcüregeim, illetve mivel most már folyamatosan fújom az orrom és tüsszögök, ma betegszabin lettem (ez ilyen öregedési jel az egyre több, most már a hajam eredeti színét messziről láthatóan is árnyaló ősz hajszálaim mellé, hogy nem tudok lázasan és gyengén dolgozni, bezzeg régen mandulacsonk-tályoggal milyen simán mentőztem, a süvítő téli szélhez már hűtő fürdő sem kellett), már csak azért is, mert a holnapi ügyeletre össze kell raknom magam még.

Ezért most ágyban, párnák között, tea mellett olvasom a kettes számú szakdogát, és néha, amikor leküzdöm azt az érzésemet, hogy én születetten és minden módon alkalmatlan vagyok rá, akkor egészen szeretem a neurológiát, és beleélem magam abba, hogy a mozgászavar viszont a neurológia legintegratívabb, legnehezebb és legszebb része. Persze a tegnap, szakvizsgára tanulás részeként olvasott központi idegrendszeri gombás fertőzések is királyok voltak (alapból mindent szeretek, ami sürgős és vagy intenzív ellátás és vagy infektív vagy vascularis). Aztán utána jön az elégtelenség-érzés és a töprengés azon, hogy mivel kellene foglalkozzak szakvizsga után (kutya menhely alapítás, kézműves klub nyitása, családterápia, önkéntesség hajléktalanokat segítő szervezetben, lekopott erdei turistajelzések visszafestése, regényírás és társai).

Amúgy meggyőződésem, hogy (az anyaság után) az orvoslás a világ legbonyolultabb tevékenysége és művészete, egyszerűen nincs az a készség, képesség, gyakorlat, amire ne lenne szükség ahhoz, hogy valaki értékelhető színvonalon művelje. A neurológiai pedig intellektuálisan biztosan a csúcsa az orvoslásnak, már ha a tudomány részét, az anatómia, funkció és klinikum összefonódását nézzük. Elméleti összetettségben csak egészen speciális szakágak tűnnek hasonlóan komplikáltnak (immunológia, hematológiai, az igazi "rendszer- és hálózattudományok"). Persze nemcsak elméleti összetettség létezik, hanem manuális készségek, döntési algoritmusok, sürgősségi faktor, differenciáldiagnosztika, kommunikációs kihívások, lexikális ismeretek tengere, gyakorlati logisztika, és más szakmákban meg ezek kiemelkedően bonyolultak (oxiológia, érsebészet, gyermekgyógyászat, szemészet, családorvoslás, pszichiátria, radiológia stb).

Kicsit olyan érzésem van az orvoslással kapcsolatban, mint Babitsnak a "Messze, messze" című versben és utólag rettenetesen sajnálok minden (leginkább kutatómunka miatt vagy reggel 8 órai, akkor kritikusan korainak tartott kezdet miatt, mert akkor még nem tudtam, hogy 6-ra is lehet dolgozni járni) ellógott egyetemi előadást vagy szerelmi bánattal töltött napot:

"Ó mennyi város, mennyi nép,
 mennyi messze szép vidék!
Rabsorsom milyen mostoha,
hogy mind nem láthatom soha!"