Sétálunk este a közeli Hegyen, már mögöttünk a Szobor, lefényképeztünk mindent (és nem látszik semmi a képek nagy részén), nézem fentről a várost és gondolkozom, majd felteszem a kérdést:
- Te nem szoktál arra gondolni, hogy már mindjárt negyven éves vagy?
- Nem, mért?
- Hogy az élet legjobb része már mögötted van.
- Dehogyis. Nézd, például van tűzcsiholóm (tényleg elővesz valami izét a zsebéből, és szikrákat csihol). És van sípom is (belefúj).
- Én szoktam azon gondolkodni, hogy mindjárt harminc leszek, és már eltelt az életem harmada, hogy már megöregedtem és soha többet nem leszek fiatal.
- Mondd még egyszer, ne haragudj, cseng a fülem a sípszótól!
- Hogy már innen csak lefelé megy az út!
- Igen, igazad van, most is megjártuk a Hegyet és lefelé megyünk. Akarsz visszafordulni?
- Hülye...
Még nézem egy darabig a várost és arra a Fodor Ákos idézetre gondolok, hogy "Mire megtanulsz énekelni, a dalod már rég nem arról szól." Próbálom visszaidézni az egyetemista énemet, egyszerre szeretnék is az a lány lenni, a sok félelmével, be nem teljesült vágyával, örök magányával és határtalan lehetőségeivel, érzékeny hangulatával, próbálom visszaidézni az érzéseket, ami elfogta volna, ha egy téli este nézi a várost a hegyről; de nem tudok nem harminc éves lenni, egészségügyben beavatódott, megtört és talpra állt, realizmust nyert felnőttnek, ami jó de mégsem, mert milyen jó lenne még egy pici abból a furcsa, kamaszlányos érzéskeverékből...
Aztán inkább beállunk a lámpa fénye alá, és árnyjátékot játszunk a kezünkkel a beton felett, közben valahogy fényképezni próbáljuk, ilyenformán:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése