Nem vagyok sem prűd, sem vallásos, nem járok túl gyakran temetőbe sem; de azért amikor Mindenszentekkor szörnynek és szellemnek öltözött emberek várnak a buszra, akkor tiltakozik bennem valami. Aztán elnézek, elfordulok a gondolataimmal is, mert mi közöm hozzá, de azt hiszem, nem fogom soha elfogadni, hogy valaki bulizni menjen és csontváznak öltözzön, amikor a kis kendős öregnénik elindulnak a temetőbe a "papához", amikor az én párom a tavaly meghalt édesanyja sírjához kíséri ki a könnyező édesapját, amikor emberek, akik életüket feladták, végigdolgozták ezért a tökfaragós generációért, mindannyiunk közös halottjaiért gyújtanak gyergyát.
Nekem ez nehezen elfogadható és nehezen érthető és az is marad. Persze tudom, hogy én is csinálok és gondolok dolgokat, amikkel mások nem értenek egyet, ilyen az élet.
Meg az is lehet, hogy nem nekem van igazam, csak furcsa, hogy egyszerre van csontvázas-szellemes ünnep és halottakra emlékezős ünnep.
Meg az is lehet, hogy nem nekem van igazam, csak furcsa, hogy egyszerre van csontvázas-szellemes ünnep és halottakra emlékezős ünnep.
Az én halottjaimat egyébként négy nagyszülőm jelenti (hárman közülük kb tizenöt évvel ezelőtt haltak meg, a nagymamám tavaly), és korábbi kutyáink és egyéb háziállataink. Három évvel ezelőtt ilyenkor írtam egy posztot a halálról és arról, hogy remélem, a családunkban nem lesz semmi baj. Megosztottam egy verset és egy zeneszámot is. Aztán lefeküdtem aludni, abban a tudatban, hogy féléves kemény belgyógyászat gyakorlatom véget ért, hosszú idő óta az első nyugalmasabb hétvégém jön. Evezni is voltam aznap, optimista voltam, kivéve azt az egyetlen, leírt gondolatot. Másnap hajnali telefonhívással kezdődött apám gyomorvérzős (óriásfekély) több hónapos rémtörténete, amit most nem írok le, csak eszembe jutott, hogy milyen kis híja volt annak, hogy ő is a halottak közé kerüljön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése