A legújabb pótszerem

Amúgy jógázom, Karácsony előtt kezdtem, a házunkban lévő jógastúdióban (emiatt nagyon praktikus és csomót járok, mert csak le kell menni, aztán haza, 2x2perc), és nagyon szeretem a jógát, szerintem varázslat, azt remélem tőle, hogy még idejében helyrehozza a hátam, ami elkezdett már tönkremenni, és abban az egy órában szeretem önmagamat és a testem, és azokban a percekben csak azért élek, hogy jobb legyen az ászana (póz), hogy még egy kicsit hátrébb/előrébb hajoljak, hogy legyen ugyanez még egyenesebb térddel, még inkább pipálva, még inkább nyitott mellkassal és lefeszített vállakkal. Ezt csak önmagát szeretve tudja valaki csinálni, mert akkor, abban az órában nem létezik semmi csak önmaga, de nem egoista értelemben. 

Nagyon érdekes formája a létezésnek, egyszerre önmegvalósítás és egyszerre alázat. Nincs verseny, egyszerre kell akarnom tökéletesen csinálni és egyszerre tudni, hogy a tökéletesség magamhoz viszonyított és nem objektivizálható.

És minden romantika nélkül is: olyan módon megnyújtja az ember ülésben görbült hátát, ahogy nem sok más.

Persze, függők már ettől is, mindig a relaxációban az oktató ugyanazokat a szavakat használja. A végén kell fohászkodni a tiszta gondolatokért, beszédért és érzelmekért és meg kell köszönni az egészségünknek, hogy ma is gyakorolhattunk.
Amikor épp nincs óra, csomószor arra gondolok, hogy mikor hallom újra azokat a szavakat. De milyen hosszú 60 perc van addig, néha mindenem fáj és remeg addig, de már egy hónap után újra mozog a nyakam, amivel nyáron nem bírtam hátra nézni az evezős hajóban, annyira fájt.
Klassz dolog a jóga.