A többszörösen értelmezhető cím a hétvégének szól, amit némi átkeretezés után végül is jól sikerültnek kell nyilvánítanom. Igaz, hogy pénteken este hazaérve abból a hétből, ami november 2-án kezdődött (volt benne azóta egy szombat, amikor délig dolgoztam és egy ügyelős vasárnap végigdolgozott hétfővel, aztán még egy hétköznapi ügyelet végigdolgozott másnappal*), szóval péntek este hétkor hazaérve még volt erőm átöltözni alvósba, és másnap nyolckor tértem magamhoz legközelebb. Igaz, hogy az Ember ideköltözése valóban csak elméleti jelentősségű (hiszen ma reggel már el is ment haza segíteni otthon, majd onnan munkába, majd mire hazajön, én már rég dolgozom). Igaz, hogy Göndörhajú közzétette a kéktúrázós fotóit és én majdnem sírtam, mert mindig erre vágytam, erre a hatalmas luxusra, hogy hátizsákkal kirándulva és turistaházban aludva töltsek el néha egy-egy pár napot, és amikor ezt elpanaszoltam Embernek, rezignáltan megvonta a vállát, hogy "csak azt mondd meg, mikor", és megbeszéltem vele, hogy ha a még meg sem fogant gyermekeink kamaszok lesznek és már a saját barátaikkal töltik az idejüket, és még mindketten élünk, és van lábunk, akkor majd nekilátunk kirándulni. Igaz, hogy ez a mostani a leggazdagabb hétvége variáció, ami kijut nekünk, de végül is...
Szóval végül is volt benne egy tizenhárom órás és egy rövid délutáni alvás (utóbbit nagyon szeretem), két ultrabrutál jógaóra (egy astanga és egy dinamikus erősítő), sok takarítás, közös vacsorafőzés és Dr House nézés, séta a hegyen Anyuval és a Kutyával, aztán nyugis este egyedül (tulajdonképpen nincs bajom az egyedül töltött estékkel, ha nincs belőlük túl sok), fürdéssel, kivasalva a holnapi ruhákat az új vasalóval, amit nem kell annyira nyomni, hogy fájjon a csuklóm, és még mindig csak este 8 óra van és van még legalább két órám tanulgatni valami jót (kár, hogy a tanulni és olvasnivalók listája örök és befejezhetetlen).
Azt hiszem, van a nyüszögésemben némi Z-generációs önmegvalósítós hiszti, attól tartok, szüleim generációja, a soha meg nem pihenő, önmagukra időt sosem áldozó felnőttek nem sajnálnának halálra. Mégis, ahogy Isolde írta, hogy néha hiányzik a napraforgós fiatalkor, és hogy az élete lírából nemhogy próza, hanem rögtön tennivaló-lista lett.... Az a líra nekem csak ritkán hiányzik, nem akarnék még egyszer idealista szerelmi bánattól ködös szemű húszéves lenni.
Jól van azért mégis csak minden, csak látnám, hogy a dolgok tényleg szépen rendben haladnak majd, és mindenre jut idő, és a magok, amiket gondozok, majd szépen kihajtanak és növekednek.
*: A Földszinti Lány rámszólt, hogy menjek korábban haza, mert túl fogom hajtani magam, és ebben igaza is volt**, de azért jöttem rá túl későn, mert szívesen dolgozom, jó ott nekem, ahol most vagyok, ráadásul Helénával majdnem egy helyen.
Hogy mégsem teljesen normális az életem, azt abból lehet talán lemérni, hogy Helénával mi vagyunk a munkahelyi Bálint-csoportban a helyi nevezetesség, jó kis borzongós horrorfilmek vagyunk az eseteinkkel, amelyeknek a súlyát viszont én alig érzem. Nekem csak Heléna érzelmie jönnek át, vele empatizálok, egyébként egy kicsit távoli minden. Valahogy ez az ügyeletvezetés meg szakorvosság azért csak több felelősség, nem mondom, hogy elviselhetetlen lenne, de azt határozottan érzem, hogy az energiáim kimerülnek a gondolkodásban és döntésben, és érzelmi bevonódásra viszonylag kevés marad. Majd ez is másképp lesz egyszer, a szakmában amúgy is úgy vettem észre, hogy új fejlődünk, mint a gyerek, egyszer a mozgáskoordinációnk tökéletesedik, máskor a fejkörfogatunk lódul meg, és néha úgy nézünk ki, mint egy lapátkezű, gyerektestű, hórihorgas kamasz. Máskor meg éppen kinéztünk valami egységesnek, valami harmonikusnak. Olyankor általában gyorsan jön is valami új feladat, amely egy friss pofáraeséssel lelkesen be is mutatkozik.
Most például nekem a bölcselkedés és nyafogás abbahagyása jön. Helyette egy kis mozgatórendszer németül, ismétlésnek.
**: Ugyanakkor azért sem erőltetema hazamenést, mert otthon is tanulnom kellene vagy cikket olvasni, legfeljebb a jógaórára jutás lehet szempont. Valójában fél éve tudtam legutóbb regényt olvasni. Szakvizsga után egy hétig engedtem magamnak elalvás előtt egy kis színezést. Most már a színezést összevontam a filmnézéssel, amit viszont csak az Emberrel együtt szoktam, és akkor a színezés, a filmnézés és a randi is összevonódik. Nincs idő, nincs, nincs, nincs.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése