2017. december 29., péntek

2017-es könyvlista

2017-ben 13 könyvet olvastam el, amennyiben megelőlegezem magamnak, hogy ezt a legutolsót még befejezem. Elégedett vagyok a számmal, főleg, mert szinte csak a munkába és haza utak során tudok olvasni. Ezenkívül vastag könyvek is voltak az ideiek között. Lelkileg meg nagyon "olvasós" lettem, rég faltam a sorokat ennyi szenvedéllyel, természetesen a valóság elől elmenekülés vágyától is hajtva, a többi (a világ és az emberi lélek megértése, érdekes és fontos kitalált vagy valós események megismerése, elgondolkodás, az enyémmel párhuzamos sorsokból vigasz és tanács nyerése) szokásos szempont mellett. 

Ez itt (időrendben) a lista, amelyből a TOP 5 kiválasztása és ismertetése a napokban várható:

- J.K. Rowling, J Tiffany, J Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek
- John Banville: A tenger
- Szabó Magda: A pillanat
- Lawrence Anthony: Babilon bárkája
- Clara Royer: Csillag
- Donna Tartt: A titkos történet
- Kun Árpád: Megint hazavárunk
- Susan Abulhawa: Az ég és a víz kékje
- Marina Lewycka: Ragadunk
- Jonathan Franzen: Szabadság
- Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája
- Bartis Attila: A vége
- Jelen Csizsova: Nők férfi nélkül



Anyu szülinapi ajándéka

November végén volt, de azóta egyáltalán nem tudtam írni, ezért most mutatom meg az idézetes "advent naptárt", amiből minden nap egy tetszőlegeset kellett kinyitni. Anyukám bölcsész, fiatalon világmegváltó humanista-idealista volt, és nagyon szereti a karakterébe és világlátásába (és az enyémbe) illő bölcsességeket. Íme:



Csak szegény eladót sajnáltam amikor kiderült, hogy a 24 különböző színű borítékot és kártyát egyesével kell becsiopogni. De nagyon kedves volt és egy rossz szó nélkül megcsinálta.

2017. november 14., kedd

Underground

Kezdek eljutni a depressziónak abba a fázisába, amikor az ember a kamaszkori önsajnáló számait hallgatja mélységes és keserű élvezettel.

Egy példa:



De amúgy nincs semmi vész, csak a fáradtság, meg az, hogy néha úgy érzem, kihasználnak, és nem egyértelmű számomra, hogy a több munkáért több megbecsülés jár; hogy kiabál velem az autóvezető oktató, hogy a társamat jobban érdekli az, hogy hány centiméterre lesz a konnektor a faltól a konyhába, mint a kapcsolatunk, miközben cserben hagyom a társamat a konnektorok, a fali csempe színe és hasonlók iránti halálos közönyömmel és azzal, hogy egy hónapig nem láttam a leendő otthonunkat, mert folyton dolgoztam, és a munkások szerintem már valami anekdotikus lénynek tartottak, meg az, hogy nem vagyok elég és elég jó semmire, vagy csak simán nem bírom, egyszerűen nem bírom a dolgokat, de nem baj, majd elmúlik ez a nehéz időszak, amit azzal tetőztem, amikor közöltem az Emberrel, hogy ő a másodállásom... Ezt azért tettem, mert felháborított, hogy hozzám szólt az autóban, amivel egyszer eljött értem. Felháborított, mert nekem a munkaidő lejárt pillanatáig tart ki a szociális kapacitásom, és az alapvető elvárásom, hogy a munkanap végétől a következő munkanap elejéig ne kerüljek semmiféle szociális helyzetbe és hallgathassam a youtube-ot otthon a kanapén...(ugyanakkor persze nem, nagyon is vágyom arra, hogy legyen valami az életemben, ami életre emlékeztet).
Nahát persze nem vette komolyan, mert ha komolyan venné az ilyeneket, mi már nem lennénk "mi".
Meg az apukámnak beleállít az ajtó retesze a karjába, meg a tangerimalacnak basalioma nő az orrán, meg a kutyával nincs idő kirándulni, meg az anyukámnak nincs idő szülinapi ajándékot kell csinálni.
Meg persze december 25-én fogok ügyelni, amit az összes verzió közül a legjobban utálok. 

Jemenben éhinség lesz, London környékén valaki állatokat öldös, Koreában kísérleti atomrobbantások vannak, Szibériában ritka betegségekkel fertőzött hullák olvadnak ki a jégből, és nem tudom hová elhelyezni az idős betegeinket, akiket nem visznek haza.

Azt még elfelejtettem mesélni, hogy tegnapelőtt azt álmodtam, hogy az Ember hirtelen zavarttá vált a telefonban és nem értette meg, hogy most azonnal be kell jönnie az ügyeletembe koponya CT-re, és aztán valahogy rávettem, aztán bejött és nem ismert meg senkit, fújtatott, nem hagyta, hogy a nővérek branült szúrjanak neki, és mindenki biztos volt benne, hogy valami nagyon nagy baja van, de mire elindultak vele a CT-be, felébredtem..

***
Ma már mondtam a konziba jött pszichiáter kollégának, hogy én is lelki segélyre szorulok, de aztán rövid beszámolót követően úgy döntött, hogy inkább az akinetikus Parkinson-syndromás betegemet  vizsgálja meg.
De ez csak vicc persze.

Legyen ez a végszó mára - ez egy jó kis szám:



2017. november 4., szombat

Formában vagyunk

Helénával ügyelünk, túl vagyunk már minden stresszen és sokkon, nyugalom honol a házban és a sürgősségi osztályon. Az internetes tananyag ránk osztott részének a frissítését írjuk a meghosszabbított határidő lejárt előtt egy hajszállal.
Közben zenét hallgatok, időnként hangosan énekelek egy-egy sort. Amikor a Misztrál "Gyöngyöt az embernek" című, gyönyörű, humanista világmegváltó száma ("és az embernek szólni a gyöngyöt") jött, az első sor után megkérdeztem Helénát:
- Ezt ismered?
- Nem hangzik ismerősen...
- Pedig nagyon szép, elküldöm Neked, ezt játszották a diplomaosztónkon.
- Jaj, lehet, hogy a mienken is ez volt, valami gitárok és férfihang... nem ez, amikor szórják a disznóknak a gyöngyöt?
- ... (nevet)...

Egyébként ez az még mindig:


Ez a szép magyar egészségügy viszont a mi életünket szórja a disznóknak, néha úgy tűnik...

2017. október 28., szombat

Rémálom2

Gracchus kommentelt a "rémálom" című bejegyzésemre, ami arról szólt, hogy azt álmodtam, hogy Ember meghalt. Ebben csak az az érdekes, hogy pont most láttam a kommentjét, amikor most éjjel pedig azt álmodtam, hogy csináltunk Emberről egy CT-t és teli volt áttétekkel az agya (emlékszem, ahogy nézem a képeken a kontraszthalmozó világító gyűrűket). És ő nem tudta, jó kedve volt és nekem meg kellett volna neki mondani.
Aztán arra gondoltam, hogy de hát őelőtte fél órával az Anyukámat CT-ztük meg, és az ő fejében pont ugyanott és ugyanilyen gócok vannak. Ez képtelenség, az egyetlen magyarázat az lehet, hogy álmodom...

Így élünk mi is itt

Eljöttünk ebbe a (szerencsére jó messzi) városba, ahol Embernek két napon át reggeltől estig tartó újraélesztő-kurzusa van, én meg addig a hotelben igyekszem befejezni az Odabenti netes oktatási anyag esedékes korszerűsítésének a rám osztott részét. 

Ez picit nehét három végigdolgozott hétvége, egy szerdai ügyeletből csütörtök délután ötkor hazaérés, majd hajnali háromig a pénteki német előadásírás, majd ennek előadását követően egész (szerencsére rövid) nap félhalott zombiként Odabent dolgozás tengődés után. Legalább idefelé útközben aludtam.

És valahogy ebben az elövetkező három napban négy határidős munkám van, az egyébként is fennálló betegellátás + kutatás + okatatás mellett (na jó, egy-két feladat besorolható ezek közül a fenti kategóriákba, de idő szempontjából egyértelmű plusz feladatok). Inkább nem is aggódom, ha november közepén még élek, akkor úgy fogom tekinteni, hogy megharcoltam az idei őszi szezont becsülettel.

Azért (a közös hét órai reggeli után) olvasgattam az ágyban reggel, tornáztam (ha már hoztam a súlyzóimat és a jógaszőnyegemet), majd sétáltam a napfényes, szeles őszi időben, ettem salátás és ittam kávét, hazafelé pedig vettem az otthon hagyott sálam helyett egy másikat egy kínai üzletben és most már nagyon kellene dolgoznom, hogy tartsak is valahol, mire este Ember végez.
Összességében elég boldog és elégedett vagyok átmenetileg. Eltekintve attól, hogy a krónikus fáradtságot vattacukorként érzem testet ölteni az agyam helyén.*





*: a szénhidrát megvonásos diéta király, )nekem a harmadik napján mondták, hogy "kissebb lett a hasad"), egészen addig, amíg dolgozni nem kell, mert csak ülök meglassulva, fázom és melegem van egyszerre és nem tudok semmire koncentrálni. Kávé kell és egy nagy tál spagetti vagy egy fél torta a teljes kiörlésű kekszem.


2017. október 8., vasárnap

Vendégségbe megyek

Furcsa érzés. Azt sem tudom, szüleimen és Ember édasapján kívül mikor voltam legutóbb valakinél. Akihez megyek, a velem egykorú gimnáziumi fővadóc barátnőm, aki nagyon korán (de felnőttként, tervezetten) szült gyerekeket, és most felfoghatatlan, hogy már lényegében özvegy, miközben én még mindig ugyanazon az úton megyek dolgozni, ahogy tizenhárom éve egyetemre.
Gyászoló családot nem tudom, milyen látogatni, de úgy vettem ki, hogy azt várják tőlem, hogy gondolatban ne gyászoló családot látogassak, úgyhogy nem is készülök pszichésen, csak a viszontlátásra, és ajándékot is pont olyan szempontok szerint választottam, mint máskor a gyerekes vendéglátónak. 
Elmegy mellettem az élet. Persze nem akarom magamat sajnálni, de akkor is. Odabent jön, és lassan, de biztosan már Idebentté válik...


Aztán dixiteztünk és jó volt. Azonkívül, hogy szinte elképzelhetetlen, hogy annak a két gyermeknek az édeasapja, akibe még jól emlékszem, hogy a barátnőm beleszeretett (és én el akartam tiltatni tőle, mert úgysem akar majd semmi komolyat a fiú, és ezen jól össze is vesztünk), és aki öt évvel fiatalabb Embernél és a neve még ki van írva a lakás ajtajára - már nem él.

Most a szokottnal is jobban érzem, milyen idegen és milyen messze van a megálmodottól, milyen lélekölő az az élet, ami kilalakult itt nekem, és hogy egyszer valamikor még a magyar egészségügy előtt ember is voltam. 

2017. október 6., péntek

Hazaút és biciklisampon

Evezés után mindig együtt utazunk Luluval két megállót. Mármint én két hónapja nem voltam evezni, de amikor igen, akkor együtt.
Megbeszéljük a világot. Munkát, Lulu párkeresését, az én aktuális párharcomat, a világ legfőbb eseményeit. Címszavakban, lelkizés nélkül, a szokásos módon.
Lulu nagyon magas rangú ember. Most épp a diplomata útlevelét mutatta. Mindez vicces,  mert már háromszor leeveztük együtt a 160km-es legendás Budapest-Baját, és jól ismerjük egymás vonatkozó lelki és fizikai krízisét, kit mikor szúr a megtelt tampon vagy csíp homlokon a bögöly és folyik a ráfújt rovarirtó a kontaktlencséjére.
Pont ezekből tudom, hogy Lulu olyan ember, aki méltó a magas pozícióra, még inkább a szeretetemre. De ha már felvágás, akkor cserébe adtam neki kettőt a névjegykártyámból, hogy olyan legyen, mintha. Nem tudom, de inkább sejtem, hogy az ő felvágása is csak mintha (bár ő sokkal eredményorientáltabb, mint én). Inkább csak szorongunk mindketten a felnőttségtől.
Péntek van, fekszem megfürödve, kielégítve az olvasás iranti vágyam, egyedül vagyok,  mint majdnem mindig, holnap és holnapután mérni kell a sosekészülő phd-hez, de már erre sem gondolok. Még arra sem, amikor a végigrohant több embert helyettesítős, horror napom végére a nap egyetlen releváns súlyosságú hibáját időzítetve semmissé tettem minden addigi teljesített feladat okozta örömöt.
Az őszi este az öbölben, a hullámokon a fények, a tarka fák, a filmklubozó fiatal sportolók, a szeretett kis hajónk, az öltözőszekrényemben a vízálló telefontároló,  a biciklisampon, a naptej.
Tulajdonképpen, hová és mikor tűnt el a nyár?

2017. október 3., kedd

Ember nem olvas

Mármint könyveket. Pedig régen olvasott. Onnan tudom, hogy két éve Karácsonyra tőle kaptam a Galaxis útikalauz stopposoknak című,  számomra tökéletessn értelmetlen és értelmezhetetlen regényt. Igaz, megértem, hogy azóta mért nem próbálkozott hasonlóval.
Ezenkívül még 2013-ban, januárban, amikor beleszerettem a mentőbe ülve (akkor még gyakorlaton voltam ott),  Esti Kornélról beszélgettünk a lemenő nap fényében. De fura is volt az...

Most mégis nem olvas, egyrészt szerintem azért mert beleőrült a Házikó-projektbe (éppúgy,  mint amilyen őrülettel én mostanában a könyvekbe menekülök, igaz, általában csak utazás közben van engedélyem szabad olvasásra magamtól) és álmában is ajtókról motyog. Másrészt mert már kétszer is elmagyaraztam neki, hogy mostanában semmiről sem tudunk beszélgetni, és nem is olvas,  és egy tahó lett. Oh, my God, kommunikáció a párkapcsolatban...  hogy lehet azt jól csinálni.

A Házikó-projekt az szörnyű,  közben dolgozom hétköznap, hétvégén, nappal, éjjel, Odabent, itthon,  egyedül, otthon nélkül. Általában azzal vigasztalódom, hogy Házikóval azonosítom magam, vagy elképzelem a szomorú sötétet az ablakai mögül, a kikopott parkettán a rég halott idős lakók lábnyomát,  a pókhálókat, a felázott erkélyt. Nem hagyhatom cserben, őt nem, egy kis öreg, szomorú,  reménykedő házat, akinek egy napig pucoltam az előkertjét és a valaha volt szeneskamrába pakoltuk be kínunkban a húsz doboznyi ittmaradt cuccot, de a rózsák azért virágozni kezdtek, és tavasszal ribizlit és szedret fogok ültetni.

De ez a mostani sivár, kiszámoltan rohanó időszak,  ez maga a csendes kétségbeesés, még ha a munka az osztályon klassz is, a hallgatók szeretnek is minket, Minerva milyen okos és ügyes lett, az ügyeletek pedig izgalmasak és néha a kutatás is érdekel.

Valójában a regényekbe menekülök, nagy szerencse folytan csupa jó és mégjobb történetbe, élek bennük, kitölti az utazási időmet mind. Már várom az évvégi könyv toplista írást.

Ember viszont nem tudja mi lett a sorsa Patty-nek Franzen Szabadságában, nem kérdezi meg,  hogy megverte-e Amr a Palesztint a Lélek legszebb éjszakája című díjnyertes, húsbavagó tárgyilagossággal fájó magyar műben. És Szabad András,  a fotográfus a most elkezdett Bartis Attila regényben majd boldogul vahogy, neki mindegy. Pont annyira, mint nekem az, hogy melyik csempe lesz majd a fürdőszoba falán.

Azt hiszem, az elvárasaim igazságtalanok, nem lehet ő egyszerre mindig minden az életemben, de akkor viszont a valóság az, hogy nincs kivel beszélgetnem, pedig kamasz és egyetemista koromban mindig volt beszélgetős-filózós-világmegváltós barátnőm/barátom, de már évek óta legfeljebb csak beszélek (túl sokat), beszelgetni már nem tudok, főleg azokkal, akiknek addig ígérgettem találkát a jövő héten, a következő hónapban, majd nyáron, majd télen, hogy már sehol sincsenek.

És még ez sem igaz, mert ha most összeszednem magam és megkeresném Eszterkét, talán Katángot, Mamintit, Helénát, másokat, akiknek a tekintetében van rokonlélekség, talán még jönnének, de nekem december elejeig gyakorlatilag be van táblazva az életem. Naptárban leírva.

Egy régi barátnőmnek meghalt most a gyerekei apja és vele és a gyerekeivel fogom talalkozni, és közben furcsán érzem magam. Persze meg nem tudom, mikor találkozunk, megígertem neki,  hogy nemsokára keresünk időpontot, ami szánalmas, de még így is lépés.

Legutóbb Sanjával beszélgettem úgy igazán,  csapongva, közelítve-tavolítva, felszabadultan, három napig változó intenzitással, az én monte-negrói kolleganőmmel, Marburgban. Néha a Főnökkel és Minervával is el tudunk társalogni, de azért az megis csam munkahely.

Ilyen ömlengős bejegyzéseket persze egy szar ügyeletből dél után kettőkor lelépve az eső hangját hallgatva, a kupleráj közepén az ágyamban fekve szoktam írni, mint ma.

2017. szeptember 30., szombat

Szobák kint és bent


Már van szoba, amelyik ilyen státuszban várja a felújítást. Kicsit úgy érzem, hogy az elmúlt hetekben a lelkem is hasonló állapotba került: vannak az utolsó elhagyott villanykörtétől vagy letört játékkutya-lábtól is megfosztott termei, és vannak olyanok, amikben nyakig állnak a dobozok, telve három, már nem létező generáció sosem használt és rommá használt tárgyaival, selejtezésre szánt molyos függönyeivel és kiselejtezett álmaival.

Nem emberi lénynek való az egymillió óraszámos, minden lelki és testi erőt igénylő, három műszakos, oktatós, kutatós munkáink mellett szabad időnkben, egymás lelkét rágicsáva pakolni, szervezni, egymás családjával is kijönni, az ő érzelmi igényeiket is teljesíteni.

Könnyű azoknak, akik ezen nem mennek keresztül, akiknek van könnyebb megoldás. Ugyanakkor mégis, milyen szerencse, hogy nekünk legalább van mit pakolászni. Csak van az a lelkiállapot, amiben nem vigasztal a "majd egyszer jobb lesz".

Szerencsére ez most épp nem most van.

2017. szeptember 4., hétfő

A (vasár)nap poénja*

A Kutyával épp sétálni igyekeztünk. A Kutya úgy húzott, hogy leginkább a levegőben repültem utána, hiszen két hét után sétáltattam én újra. A körfolyosón a szomszéd gyerekek játszottak, egy asztalkára volt sok tárgy kipakolva. Beszélgetésünk a következő módon zajlott:

- Gyere, vásárolj tőlünk!
- Hát.. most nagyon sietünk, látjátok, a Kutya nagyon szeretne menni. Amúgy mit árultok?
- Sokmindent! Például... vizelettesztet! - lelkesen előránt 1 igazi vizelettesztcsíkot a könyvek, kiasutók, zsírkréták közül.
- Ez olyan... - mondja a másik kisfiú, miközben a nadrágját húzogatja nagy zavarban - ... ide kell valahogy... így kell valahogy.
- Tudom! - felelem - rá kell csepegtetni a vizeletet és akkor kiderül, van-e például gyulladása valakinek a vizeletben. 
- Igen! - ragyogó szemmel néznek rám, egyszerre büszkén, egyszerre csodálkozva, hogy felnőtt létemre milyen vagány és tájékozott vagyok.
Becsületemre legyen mondva, hogy megálltam nevetés nélkül.

*: arra a vasárnapra nem ártott némi humor. 

2017. augusztus 28., hétfő

It's not goodbye

Megszokja az ember, ha orvos Magyarországon, ezt a "hátteiselmész" dolgot. Néha nem olyan meglepő, néha azért hasadnak a szívek. Néha a tegnap még rutinszerűen szervezhető vizsgálatot holnap már nem végzi el a társszakma, mert elment a gasztroenterológus, mert pénteken felállt az asztaltól a diabetológus, és közölte, hogy hétfőn már nem jön. Van ilyen. Tőlünk is elment Németországba (többek között) Suhanna és A és Harangvirág és a másik A.

Most a belosztályon elköszönt tőlem ennek a kórrajz-paródiának az írója:


Az én vicces, mindig pörgő, a legkilátástalanabb helyzetekben is nevető, mindent elviselő, emiatt valószínűleg a végsőkig ki is használt D barátnőm, aki egyébként többgyermekes anyuka is, mégis olyan, mint egy kócos kis süldőlány, belgyógyászaton töltött fél évem egyik nagy vigasza.



Ahhoz, hogy valaki ilyen írjon nekem és rólam búcsúzóul (2013-ban, amikor visszamentem a neuróra), miközben éppen hatfelé szakad, kellett valami plusz, az a jól ismert nemtörődöm önironikus vagány fanatizmus, a varázserő, amivel ebben a rendszerben túl lehet élni, fejlődni lehet, becsületesnek maradni és orvosnak maradni lehet. Ha lenne a magyar egészségügynek esze, az ilyen D-ket (és Suhannákat) a bokájukba akaszkodva is megpróbálná visszahúzni, és megkérdezné tőlük, hogy hány hónap szabadságot szeretnél azokért az évekért, és egyáltalán milyen kurzust és milyen lehetőséget adhatunk, hogy maradj.


Mondjuk D azt ígéri, visszajön, ahogy én is elmentem a rezidens gyakorlatom végén, aztán a konziláriusa lettem az én akkori barátaimnak, sorstársaimnak, hóhéraimnak, mestereimnek. Csak D nem fogja már lelkesítő hangon a telefonba kiabálni, hogy "nasziaszia vanittnekedegynéni!"

Tudom, hogy megszokjuk mindenki hiányát, hamarabb, mint gondoltuk. Mégis csak félig hittem azt a búcsút és eltoltam magamtól D-t, aki meg akart ölelni, ne búcsúzzunk, mondtam, ez még nem a vége.

2017. augusztus 21., hétfő

Zajlik

Naná. Az első munkahét rögtön fel is emésztette nemtúlsok felhalmozott energiámat, a lakásban pedig az Entrópia ismét boldogan vette át a hatalmat. Részletek: 

- Agyhalál megállapítás éjjel. Gyorsan előrehaladó gyógyíthatatlan betegség dicséretesen gyors diagnózisa, az ilyesmihez természetszerűen járó szuperszimpatikus beteggel és hozzátartozókkal. Fight az idegsebészekkel. Konzi a pszichin: kilakoltatáskor ellenállt, zavartnak látták, a rendőrség hívta mentők antipszichotikummal kiütve vitték a pszichiátriára. Áttétes daganatos beteg. Így tovább. 

- Most már aktívan pakolunk a Házikóban, mert majd egyszer lesz felújítás. Most már teli hátizsákkal indulok el reggel és három éjszakát három különböző helyen töltök. Néha kiabálunk egymással, mármint én kötözködök és Ember ordít. Heléna, aki nyakig benne van egy hasonlóban, azt mondta, ez ilyen játék. Amikor a közös ügyeletünkben hallottam, hogy a férjével azon vitatkoznak, hogy kivágják-e az almafát, sírva röhögtem a háttérben. Heléna és köztem fél év depresszív hallgatás után talán megtörik a jég, és kiderül, hogy munkántúli problémáink és kapcsolódó szókincsünk meglepően hasonlít. Komposztáló, aprítógép, kazánszerelés, mivanhaátveramesterember, mibőlfizetjükabármit és persze mikorírunkcikketéspéhádét*. Heléna megmutatta a Pinterestet, azóta nem hiányzik annyira a Facebook, amit egy vagány pillanatban letöröltem a telefonomról, helyette most álmodozva olvasok a zöldségeskertekről.



-Viszont ez a rózsa az előkertben virágzott ki, amióta kigazoltunk. Tetszik, mert a Házikó talán ezzel fejezi ki a reményét olyan sok tönkremenéssel töltött év után.

- A fényképek előhívatásáról annyit, hogy az egyik bevásárlóközpontba mentem, ahová tavasszal. Akkor egy komoly külsejű, megszállott fotósnak tűnő férfi tömény megvetéssel vette tudomásul, hogy nem értem, mi azzal a gond, hogy minden kép 10x15-ös legyen. Hiszen a telefonos képek és a fényképezps képek és a mástól kapott képek aránya nem ugyanolyan, sokat közölük csak néhány mm levágásával lehet 10x15össé konvertálni. Szerintem sosem hallott még a szolgáltató-vevő felállásról, és a kínzócölöpön utolsó lélegzetével is hitet tett volna a fényképarányok megtartása mellett. 

Szerintem ezért mentem vissza megint oda. Ezúttal tisztáztuk, hogy ezeket még muszáj 10x15-ösben előhívnia, mert olyan az albumom, de megvettem egy békebeli ragasztgatós albumot, amibe bármilyen képet bele lehet tenni, és a lelépős napom estéjén alvás helyett vörösre bucult szemmel ragasztgattam a maradék képeket az új albumba. De megéri, mert gyönyörű és lehet ezüst fillcel mindenfélét írkálni a fekete papírra. Még Embernek is tetszett, egy pillanatra úgy tűnt, mint ha nem is férfiból volna, és az albumba rendezett fotókhoz érzelmeket is tudna társítani udvarias ásítás helyett. 

- *: rajta vagyok most már, nem csak a kutatós főnökömnek, hanem magamnak is elegem van ebből a sosem-kezdem-el-mert-lehetetlennek-tűnik dologból. Minden lehetetlennek tűnt mindig is, az érettségi, a felvételi, az első vizsga, a TDK-előadás, a szakdolgozat, az államvizsga, a szakvizsga, a kreszvizsga, az ultrahangtanulás, az ügyeletvezetés, az autóvásárlás, a budapestbaja evezősverseny. Nem értem, mért kell minden egyes alkalommal újra onnan kezdenem, hogy a kezemet tördelve topogok a megmászhatatlannak tűnő fal előtt... Rose-nak ebben sajnos igaza van, és abban is, hogy ki kell választani az első pici lépést, aztán a másodikat, aztán a harmadikat és majd egyszer akkor már csak meglepődünk, hogy mindjárt kész. Nem jó a hozzáállásom a dolgokhoz.

- Ma elkezdtem olvasni egy új regényt (nálam az utazás a regény olvasás ideje, olyankor legálisnak számít, sőt inkább kötelezőnek), jó kis amerikai családregény. Az amerikai irodalmat én azt hiszem, kedvelem.

- Még nagyon sok minden történt és mások olyan szorgalmasan blogolnak. Én is próbálkozom... Amúgy meg teljesen kész vagyok már megint.

2017. augusztus 13., vasárnap

Vissza a ringbe

Hát vége lett ennek a szabadságnak, mintha sosem lett volna, Marburg, evezősverseny, családi nyaralás, házpakolás, itthoni (félig sikeres) pakolás. Mondtam Embernek, hogy sokkal hosszabbak voltak a szabijaim, amikor még nem volt: évszázadoknak tűnő estékig ülhettem egyedül idehaza és figyelhettem, hogy telepszik a tájra a sötét...

Ilyenkor mindig furcsa visszamenni, azt sem tudom, hogyan fogjam a reflexkalit, valahogy félek, szorongok, úgy pakolászom, mint amikor a gyereknek kezdődik az új tanév. Mondjuk pont ahogy gyerekként is mindig a tanév kezdetét váró idióta voltam, úgy lettem felnőtt, és a sárvári strandon ücsörögve alig vártam, hogy hétfő legyen és mehessek dolgozni, haza, vissza, a szokott is kaotikus, ilyen-olyan, sírós-nevetős, struktruálta-szétesett szeretett dolgozós életembe. 

Holnap ügyelek is, ez egy picit aggaszt, a nagy semmi után az ügyeletvezetés, már elkezdtek visszatérni az emlékeim, egyszerre zajló azonnali döntési igénylő eseményekről, a nappali műszakok során természetesen soha elő nem kerülő, individuálisan összetett konzílium kérésekről, arról, hogy ha a bőrgyógyászok hívnak, az biztosan a világvégét jelzi (még csak extrém hard szitukkal kerestek meg eddig), meg arról, hogy már nagyon fáradt vagyok és alig tudok gondolkodni és még mindig kell, meg minden, eszembe jutott újra - de már elfelejtettem az érzést, hogy általában mennek a dolgok, tűrhetően veszem a lapot, és képes vagyok felpörögni, ha muszáj (de csak akkor). A baj csak az, hogy lehet 100x jó vagy elfogadható döntése az embernek, ha a 101. szar, akkor hetekig veri a fejét a falba.

Jó volt a szabi, mert tisztult az agyam, az utolsó munkanapokon már egy órán át tartott, mire összeraktam egy konzi leletet és este hétig kornyadoztam az auswitzi  belosztályos kezelőben a gép felett, végiggondoltam pár hosszú távú tervemet, néha reménykedem, néha úgy érzem, még kiderülhet, hogy jól számolom az orosz rulettemet, és összejön majd egyszer minden, és a helyére kerülnek a kirakós darabok, és mégis valahogy kiderül, hogy van értelme élni, hogy ez a sors ez nem csak úgy lett nekem, nem csak egy véletlen, hanem valamitől tényleg a nekem rendelt, hogy jobb lehet a létezésemtől a világ, hogy jobb lehet a létezésem a világtól.

De inkább csak nem találom a fehér nadrágomat és nincs kedvem vasalni sem. 

Képek Marburgból










Marburg szép, régi, békés város. Megnéztük a képzés utáni délutánon Saniával. 
A legérdekesebb a 2. kép, a "Remények Kertjéből" származik, a kis egyházi szálláshelyünk mellett van ez a kert, ahol életbölcsességeket tartalmazó táblák vannak a gyönyörű virágok között. Egy helyütt el kell ültetni egy pici magot a földbe, egy kis postaládába pedig a reményeinket tartalmazó papírlapot kell bedobni (beikszelve rajta, hogy szeretném-e, ha imádkozzanak érte, hogy teljesüljön).
Én leírtam szépen németül, hogy szeretnék hasznos lenni a munkámban, és szeretnék boldogan élni az Emberrel a majdani házunkban (elég snassz, tudom), és beikszeltem az imádkozást. 

Erről eszembe jutott az az anekdota, amikor az iszlám prédikátorhoz vagy bölcshöz zarándkolnak a hívők. Az egyikük kétségbeesve észleli, hogy a tevéjét, amit elfejeltett kikötni, ellopták a szentbeszéd alatt. Kétségbeesve mondja a bölcsnek:
- Hol van Isten, hogyha azalatt károsítottak meg, amíg a prédikációt hallgattam, hol az igazság?
- Barátom - feleli a bölcs - higgy Istenben, de azért csak kösd meg a tevéd.

Hát most köthetem a tevét én is, mert vége a szabadságnak, holnap rögtön ügyelek is, meg gondolom, rám szakad minden. Nem baj, itt az ideje.

2017. július 31., hétfő

Legyen akkor a marburgi beszámoló - 1. Megérkezés Marburgba

Ott volt idén a "Movement Disorders Summer School", ami a neurológia egy részterületének, a mozgászavaroknak (pl. Parkinson-kór) egyik legrangosabb, híresen jó továbbképzése, ahová bekerülni is előszelekció után lehet, idén pl 100-an jelentkeztek (kb) és 47 ember mehetett (a saját költségén, de ezt nem szemrehányásként vagy problémaként mondom, megéri teljesen). Én is mehettem, de ez nem érdem egy a témával minimálisan foglalkozó fiatal szakorvostól, inkább olyan embereket szelektálnak ki, akik még nagyon fiatalok, vagy már idősek, vagy úgy néz ki, hogy nem elég elkötelezettek ebben a szakágban.

Szerdán indultam, Hannoverbe repülővel. Ember kivitt a reptérre (ilyen még sosem volt, eddig még minden indulásomnál dolgozott), úgyhogy pityeregtem is a kocsiban, illetve iszonyatosan elkezdett a hasam és a fejem fájni. Rossz utazó vagyok, különösen az elindulás terén (pakolni már tudok csökkentett dózisú hiszti alkalmazásával is, és már a repülőjegy lefoglalásakor sem hiperventillálok). Már reptér témában is profi vagyok (vicces, hogy magán okból ugyanakkor még sosem repültem), ha nem vagyok késésben (mert akkor hiperventillálok) stb.

Hannoverben, ahol már éltem két hónapot, ismertem a járást és elindultam a hotelszobámba. Az első, amit láttam, egy hajléktalan külsejű férfi, amint híg székletet ürít, ami az útra csordogál. Ilyen az én formám... Este elmentem sétálni, a tavaly megismert díszletek közé. Próbálom elhitetni magammal, hogy szeretem Hannovert, de valójában minden egyes utca, jármű és ház ugyanazt a pokol magányt idézte fel, mint tavaly, amikor itt voltam ösztöndíjjal (és szakmailag és kollégailag király is volt). Azért belelendültem a császkálásba, amikor akkor vihar lett, hogy folyamatos függönyként zuhogott az eső. Mire visszértem, esernyő mellett is rommá áztam. Olvasgattam a regényemet, meg a cikkeket, amik az esetismertetéshez kellettek, aztán elaludtam.

Másnapi tervem, hogy meglátogatom a tavalyi kollégakat, dugába dőlt, mert negyed egykor ébredtem délután, már kopogtak a hotelszoba ajtaján. Extra gyorsan mosakodtam, pakoltam, és rongyoltam a vonathoz, aminek Marburgba kellett volna vinnie. Megvettem a jegyet, megtaláltam a vonatot, felszálltam rá (mennyi-mennyi piros pont). Majd bemondták, hogy akik nem Münchenbe, a végállomásra mennek, szálljanak le, mert túl sokan foglaltak jegyet és nem fér el ennyi cucc (ott nem kötelező a helyjegy az IC-re). Imádom a németekben, hogy szelíd sóhajt követően a bőröndösök, a kisgyerekes családok, és minden érintett békésen lecuccolt és várta az egy óra múlva menő vonatot. 

Szerencsére megismerkedtem egy egyetemista lánnyal, aki pont Marburgba ment haza a nyári szünetbe és a nyomába tapadtam. Egy zsúfoltpályaudvar hangszóró bemondásokból találni meg az újabb vonatot (alternatíva: visszacaplatni jó messzire az infó pulthoz), az nem kedvemre való. Megjött az új vonat, leültem egy üres helyre, majd át is adtam egy öregasszonynak (akinek nem akarták mások, ott nem ad át senki helyet senkinek), de nem volt ez sem baj, átszálltunk Kassel-ben és a második vonaton már békésen ücsörögve néztem a tájat és olvastam a cikket. 

Marburg rögtön tetszett, bár a busz elment az orrom előtt és a McDonaldsban nem adtak tejet a feketekávéhoz, nekem nem jutott eszembe megnézni, és már csak a buszmegállóban, a cuccomon egyensúlyozva vettem észre, hogy három deci színtiszta kávét kaptam. Egy részét megittam, megettem a szendvicsemet és néztem ki a fejemből és reméltem, megtalálom a szállást.

A busz kanyargott Marburg dombra épült furcsa utcái között. Ahogy leszálltam, odajött hozzám három színesbőrű ember, egy nigériai fiú és lány és egy dakari lány, akik már előző nap megérkeztek és kiszúrtak a buszon a bőrönddel, hogy biztos én is oda megyek. A fiú felvitte a bőröndömet a lépcsőn és közben nevettünk egymásra így négyen.

Így érkeztünk meg a szállásunkra, ami valami evangélikus közösségé, egy csodálatos kis hostel, a folyosó ablakok nagyok, világos és fényes és egyszerű minden. Kendős apácák vagy diakonisszák  dolgoztak és folyton mosolyogtak, volt egy idősebb néni, aki olyan fürgén mozgott, mintha harminc évvel fiatalabb lenne, és sugárzó arccal terelgetett minket mindig kajálni.

Hárman voltunk az eredetileg kétágyas szobában (persze együtt osztották be a kelet-európaiakat, de mondjuk ezt nem bánom, mert így nem volt kisebbségi komplexusom). Kicsit izgatottan nyitottam az ajtót, mert tudtam, hogy az egyik szobatársam is bent lesz. Egy pizsamás lány ült fel az ágyban pánikszerűen és értette meg, hogy én leszek a szobatárs. Azt mondta, azt sem tudja, hol van, mert kilencet ügyel egy hónapban és félhalott a fáradtságtól. 

Ő volt Sanja, az én képzés alatti jó barátnőm és szövetségesem. Monte-Negróban lakik, de Belgrádba jár szakképzésre, mert nincs minden szökséges képzőhely odahaza. Ha jól értem, ők rendszeresen Belgrádban rezidenskednek, ahol annak rendje és módja szerint fel is mossák velük a folyosót. Van szakorvos, de nem lehet felébreszteni. Van intenzíves, de ciki odahívni intubálni. Van sürgősségi, de a sürgősséginek külön neurológiai fektetője van, ahol a neurológus rezidens van (gyakorlatilag) egyedül minden szörnyűséggel. A második napon a rangidős rezidens, aki a beosztást írja, elkezdte zsarolni, hogy most azonnal menjen haza Marburgból Belgrádba, mert mégsem tudja beosztani az ügyeleteket.

Sanja elég talpraesett is, odavissza fújja az általános neurológiát és a mozgászavart, sokkal okosabb, mint én, és olyan volt, mint egy kislány, folyton csacsogott, két perc alatt elmesélte az életét, "trust me", ez volt a szavajárása. Én nagyon szerettem és nélküle nem lett volna emberileg is élvezhető az egész. Novemberben jön a budapesti konferenciára, akkor elvileg nálam fog majd aludni. 

Maja, a macedón lány volt a másik szobatársunk, ő idősebb és őt is kedveltük. Maja Albániába jár át magánrendelni, mert ott állítólag szinte nincs is közegészségügy. Oh, nice. 



Ez volt a kilátás a folyosói ablakból. Az ablak előtt székek és asztal, el tudnék itt ülni, nézelődni, gondolkodni, olvasgatni egy hétig is. 

2017. július 29., szombat

Még mindig növények

Szerencsére sikerült június végétől kezdődően az otthoni növényeim többségét átültetni. Kisebb kihívás, de annál boldogítóbb volt a csíkoslevelű (tudjátok: a világoszöld-fehér, a lefelé növő indákon a gyerekeivel) átköltöztetése nagyobb cserépbe. Emberrel vettük ezt a növényt a Fűvészkert mellett, és nem nőtt eléggé, sőt kornyadásnak is indult. Átültetésnél derült ki, miért: dugig volt a hely a tovább nőni nem képes, összezsúfolt gyökerekkel. A nagyobb otthonba költözés kb másnapjától a növényem új életre kelt, most kétszer akkora, mint eddig. Ki fogja nőni ezt a cserepet is.

És volt a nagy fa, ami magasabb és szélesbb is, mint én. Megmetszése és átültetése a panellakás előszobájában a kihívások kihívása volt, utána az előszoba sárban úszott. Ahogy ma is, amikor a hónapok óta halogatott feladatnak futottam neki.

Ez a kedvenc növényem:


Amikor pár hónap híján hat évvel ezelőtt elköltöztem Anyuéktól, két növényt hoztam magammal, akiket én választhattam ki az akkor ottlakó kilencven közül. Az egyik a fa volt, a másik ez az akkor még harminc-negyven centis lény, aki a lakásomban hamar a többszörösére nőtt és évekig gyönyörű volt. Ez a növényem a keleti-panel klíma hősies elviselője. Időnként megmetszettem, párszor átültettem, és töretlenül élte harsogóan zöld levelű életét az ebédlőben.

Tavaly nyáron, amíg Hannoverben voltam, megtetvesedett, nem is akárhogy. Néha lefújtam tetűvédővel, néha letöröltem, küszködtem vele, de egyszerűen annyira tetves lett mindig, hogy az új hajtásokat is megzabálták. Nem tudom, mitől van ez. A vele egy szobában lakó növények közül a borostyánom kapja el néha, de az kis növény, le szoktam mosni a csapnál és befújom a védővel. A többiek nem vevők rá szerencsére.

Szégyen, de egy év után most álltam neki elszántabban, és az alábbiakat végeztem el:
- nagyon megmetszettem (két, már fás szárú, kétcentisnél is vastagabb ágát lefűrészeltem egy nem használt kenyérvágó késsel, és más hajtásokat is levágtam, így most kb az államig ér és sokkal ritkább lesz
- lespricniztem ecetes vízzel (saját módszerem)
- szappanos vízzel egyenként áttöröltem az összes nemkevés levelét és szárát (Minerva mesélte, hogy az anyukája ezt javasolta az ő tetves növényükre)
- beemeltem a kádba és lezuhanyoztam róla az összes szappant és tetvet
- átültettem (sajnos nem volt nagyobb cserepem, de kicsit megemeltem, vagyis tettem alulra egy fél zacskó földet, így most a nagy gyökerek kezdete kicsit kidomborodik, de oda veszek még földet, aztán majd egyszer persze kell egy nagyobb cserép)
- meglocsoltam
- eredeti lakhelye helyett most a konyhába tettem, ahol nem maradhat hosszú távon, de át akarok sikálni minden zúgot, hogy nehogy visszafertőződjön
-befújtam a tetűvédővel (az valami bio-cucc, ölésre nem igazán hatákony és ragad is, de megelőzésnek hátha jó).

Eddigi tapasztalataim alapján a növények reakciója az intervencióimra elég különböző (volt egy amelyik penészes lett, miután átültettem, pedig nem öntöztem utána túl, hetekig törölgettem a leveleit, és vágtam le a menthetetleneket, amíg végül teljesen lecsupaszodott és ki kellett dobni. Nem tudom, mi történt, vagy a földdel volt a baj, vagy túl hirtelen volt az új föld, azóta igyekszem őket a lehető legnagyobb földlabdával kivenni és csak alá, köré, meg a tetejére pakolni az új földet). 

Most kiderül, hogy túléli-e a beavatkozásokat és tetűtlen marad-e. Kicsit félek, hogy túl sok volt neki ez a sok anyag, ami a leveleire került, de egyszerűen nem maradhatott így tovább, nem hagyhatok az ebédlőben egy tetűtől kornyadozó növényt.

Amúgy meg a lakásban az őskáosz visszaszerezte az uralmat. 
Ez a mostani szabadságom konkrétan nettó szívás. De most elmegyek fagyizni (és gyógyszert venni Anyunak).

2017. július 28., péntek

Some kind of loneliness

Eltelt vagy hat hét szabad hétvége nélkül. Volt több konferencia, több ügyelős hétvége. Megműtötték Anyukámat (tervezetten, de jelentősen), a három kórházas és néhány otthonlevős, de még nem aktív hét azt jelentette, hogy a nővérem és én sétáltattuk naponta háromszor a kutyát, hol ő lakott otthon napokig, hol én, munka mellett. Halálra fáradtunk mindketten.

Július közepétől eljött a szabadság, első hete németországi képzéssel (részletek a következő bejegyzésben). Pár napja jöttem haza. Tanulok vezetni. Próbálok rendet rakni. Próbáljuk csinálni a leendő közös házunkat. Próbálom kifejezni magam, az elmúlt napokban több baráttal is nekifutottam (előadás jegyzetek gépelése vagy evezés közben), de nem értettek, aktuális világfájdalmainknak éppen nem volt közös részhalmaza (kivéve a háromgyerekes barátnőm, de vele csak gyors távirati stílusban végzett információ cserére futotta az időből).

Szeretnék valakivel beszélgetni arról, hogy mit jelent valakit önmagáért szeretni vagy önmagunknak lenni. Érdekel mások véleménye arról, hogy a felnőttek világában hogyan lehet értelmezni a hasonló fogalmakat. Ha valakiben szeretem azt, hogy elfogadja a munkámat, akkor ez például az iránta való szeretetem része, vagy a személyisége része, vagy a hozzám való viszonyának a szeretete. Utóbbi esetben az, hogy valaki hogyan áll hozzám, az végül is mégis csak ő, nem? 

Mi vagyok például akkor én, vagy mi az én szeretetem? Mi az az érzésem, hogy lehetett volna fiatalságom, de sosem lett, mert kamasznak depi voltam, egyetemistának pánikban-tanulós és antiszociális, fiatal orvosnak megkínzott és szachanovista, fiatal szakorvosnak már tudományos munkára és minden másra is kötelezett, és fiatal szakorvosnak már nem elég fiatal nő ahhoz, hogy a húszéves önmagamnak ne továbbfejlesztett változata, hanem újrajátszása legyek.

Az a ház aggaszt, aminek a kertjét négyzetméterenként fél nap alatt gazoljuk ki, és minden egyes részét fel kell újítani, amibe nem lehet sem most késztelenül, sem fél év múlva készen beköltözni, hanem húzódik fél évig a munka mellett felújítás, de közben egyedül levés (persze nem, de mégis), aztán odaköltözés után évekig rendezgetés. 

Nem az aggasztás erre a jó szó, de én eddig nem álltam sehogy ezzel a házzal, csak békésen vagy békétlenül balhéztunk rajta. Eddig nem jött az érzés, hogy ez a ház nekem a felelősségem, a feladatom, az én munkámtól és hitemtől függő terep. Tudtam, de nem éreztem, hogy ez már olyasmi, ami definiál. Mert a párkapcsolat önmagában nem, ott még futhat a maga útján és ütemében a sorsom szála. Így majd közös szálam lesz egy házzal, és az fog engem definálni, és csak üres perceimben és magányomban definiálhatom én magam.

De végül is van-e olyan világ, ahol önmagunk vagyunk anélkül, hogy valamivé lennénk, hogy örökre őssejtek maradunk, és szívizom, se májsejt nem leszünk; mégis mindig minden, készen bármikor a vissza-differenciálódásra... A nyugati társadalomnak  egyik nagy baja szerintem pont ez a differenciálatlan, önmagunk minden elemének elvesztésétől félő, de soha tovább nem alakuló, szabadságnak álcázott örök gyermek állapot, ami olyan nagyon ismerős nekem.

Érdekes, mert hasonló lehetne a történet, mint a pályaszocializációval, csakhogy az sokkal mélyebben formált, az sokkal inkább én vagyok a saját mítoszom szerint, a felszínen sosem jelentett gondot az azonosulás (mélységében viszont ez sokkal kiterjedtebb folyamat, az orvosnak levés olyan operációs rendszer, ami előbb-utóbb minden egyes, ősrégi vagy új, alap vagy fejlesztett programmal kompatibilissé kell váljon). Vagy akkor még fiatalabb voltam, amikor belerajzoltam az önképembe a nyakamban lógó fonendoszkópot? Vagy csak mást hittem arról, mit jelent és mire feleszméltem, már "úgy maradtam"? 

***
Az kavart fel azt hiszem, amikor elkezdtük az előkert állig érő sűrű gyomait kiszedni, Ember annyit várt tőlem, hogy tépkedjem ki a kamillára hasonlító, de nemkamilla vadgazt, de aztán belelendültünk, és a rég óta ott kornyadozó, valaha locsolt-féltett nemesített növényeken kívül kigazoltunk mindent, összegereblyéztünk, ástunk, megnyestem a bokrot, mintegy 12 óra heorikus munkával, ami mindkettőnket lelkesített és boldoggá tett. Mivel ez előkert, a tevékenységünk nem maradt rejtve és az utcában lakók és arra járók töbször megálltak, megnéztek engem, mint az Ember nőjét (neki ez a szülőháza amúgy), megkérdezték, beköltözünke-e, megjelent az egészségügyi problémáiról panaszkodó szomszéd néni. Katarzis volt, a jobbik fajtából, de hozzám az a kert most már "beszél", az én világomban, a kert figyeli reménykedve, hogy kiszabadítjuk méltatlan helyzetéből, az elhanyagolt, öreg ház minden este várja, hogy magányos, lepusztult megalázottságából meggyógyítsuk. Ez a hozzámbeszélés, ez az igazán furcsa és senkinek el nem mondható, fájó és problema facta / felvágás a kényszerből egyedülállóknak, unalmas felnőtt téma a még szívesen egyedülállóknak és lejárt lemez a családosaknak. Részben ez a címadó "some kind of loneliness", részben a fentebb leírt, leginkánn adleri, leginkább fejlődésbeni, leginkább krízis. Vagy rinyálás vagy bármi. És persze "loneliness" a különbség aközött, amit az Ember számára a ház jelent, és amit én élek meg. Ez a különség átadhatatlan és rövid távon feloldhatatlan is.
***
Na meg ez, hogy a föld beszél hozzám, azért is érdekel, mert ennek a valaminek az én anyai családomban generációk élete munkája az alapja, generációk rajongása az iránt a föld iránt, ami mindenkié, legalábbis a mienk sosem volt, de mégis a mienk volt, mert a föld nem ismeri a tulajdonviszonyokat és azt hiszi, azé, akinek a verítékét beissza. Nahát én aztán messze kavarodtam, az orvoslással és a polgári értelmiséggel vagy mivel, de azért ezek szerint ettől a földizétől sosem lehet elég messzire kavarodni, mert a göröngyök megérzik az én kezemen keresztül az én két éve meghalt, örökké odakint dolgozó nagymamám ráncos kezének gondoskodó érintését is.

Oks, most arról beszélünk, hogy lelépős napjaimon ültetek majd három paradicsom és öt paprika palántát (néhány csillagtököt, málna és szeder bokrot meg egy cseresznyefát) és pár virághagymát a félhalott rózsabokrok mellé, aztán visszaülök írni a PHD-t. És mindez egyben csak nekem fontos, mert Odabent nem foglalkozik a cseresznyefával és az Embernek mindegy, hogy orvos vagyok-e, vagy mosogatólány, mindegy neki, mi érdekel és mi nem, mi a kedvenc könvyem és mit gondolok a világ gondjairól, mindegy neki, mi a múltam és kik a barátaim, amíg jó anyja vagyok a közös világunknak (legalábbis lényegében mindegy). Ilyen ez mindig vajon? Átlagossá válni, zűrök, fluktuáció, problémák, személyiség instabilitás nélkül, de egyszerre hazugság és elfojtás és fursztráció nélkül. Na hát nem könnyű az élet. Kutya, az legyen majd, az első saját kutyám, menhelyről fogadjuk majd be, kislánykorom óta erről álmodom, majd megtörténik jövőre vagy két vagy három év múlva vagy egyszer. 

2017. július 9., vasárnap

Top 5 - 2016 - 2. rész

3. helyezett:


"Nem, Jem, én azt hiszem, csak egyféle emberek vannak. Emberek."

Alabama államban játszódó történet, egy tárgyalással, ahol néger férfit vádolnak (igazságtalanul) erőszakkal és a fehér ügyvéddel, aki védi. Nem az elvárások szerint, kötelességből, félvállról, hanem a másik ártatlanságáról és ember voltáról meggyőzőve, szívvel-lélekkel. Ezzel saját és családja testi épségét és megbecsülését is kockáztatja. A történetet az ő gyermeke meséli.

Szép, szerethető, olvasható, klassz regény, a humanista ideákkal rokonszenvezőknek.



2. helyezett:



"…elfogadni az új napot teendőivel, keserűségeivel, idegen, hiábavaló fecsegésével és esti fáradtságával együtt, megérni az estét örömben, és senkire meg nem sértődni, senkire meg nem haragudni."

Csodálatos, csodálatos könyv. Gyönyörűen megformált mondatok és képek. A krimi görög családot Médea Szinopli tartja össze, egy özvegy, tiszta lelkű idős asszony, a történet főhőse. Ebben a kis házban mindenki megszállhat, mindenki elhozhatja a titkait. A család tagjait pedig hosszabb-rövidebb időre követhetjük életútjukon. 

Egyszerre konzervatív, egyszerre humanista, egyszerre szép.


1. helyezett:


"– Hát maga nem akar élni, mielőtt meghal?"

A varázskönyv, amit éjszakákon át olvastam Hannoverben, olvastam alvás helyett, olvastam a kertben, a villamoson, olvastam magány és szomorkodás helyett. A II. Világháborúban játszódik, de nem egy átlagos háborús regény. Marie-Laure ​LeBlanc-ról szól, aki a francia Természettudományi Múzeum lakatos mesterének vak kislánya, akivel az édesapja rengeteget foglalkozik, elkészíti neki Párizs kis fa makettjét, hogy segítse tájékozódását, intelligens, klassz lánynak neveli Marie-t. Párizs megszállásakor egy tengerparti városba menekülnek és el is szakadnak egymástól. Werner Pfenningről szól, német árvaházban nevelkedett műszaki zseni fiúról, aki a rádiószerelői tehetsége révén náci hasi iskolába kerül. És egy osztrák tisztről is szól, aki mindenáron keresi a párizsi műzeumban őrzött, legendás, elátkozottnak tartott, a náci megszálláskor eltűnt gyémántot. 
És továbbra is: minden körülmények ellenére megőrizhető és megőrzendő emberségről szól.

2017. május 9., kedd

Breaking news

Ha tudtam volna, mekkora élmény 66 pontot szerezni olyan vizsgán, ami 65 ponttól van meg, nem vártam volna eddig a büszke kettes alával...*

A kreszből eddig nehéz eldöntni, mi volt a legrosszabb: 1. az egyhetes tanfolyam, munka után minden nap, miközben minden más feladatommal elcsúsztam, és össz-emberi kapcsolataim is talán akkor kezdték Atlantiszt idéző merülésüket 2. az egyébként jószándékú és képzett, de a hallgatóságot folyton kérdezgető, sztorizgató oktató bácsi 3. a tananyag, amiből egy szót sem értettem 4. az idegen emberek a kurzuson (egyre inkább csak fehér köpenyben vagyok szociábilis) 5. a következő hét, amikor mandulagyulladásom volt, begyógyszerelve dolgoztam, és este már csak összeestem tanulás helyett, és minden egyéb dolog, ami közbe jött 6. maga a KRESZ, ez a gyűlöletes, idegen, értelmetlen tananyag, amely az általam ismert világokkal csak egy-egy örömteli ponton kapcsolódott (a műszaki ismeretek során egyes alkatrészek emlékeztettek egyes szervekre, mind élettani, mind patológiás működésükben) 7. mindezért még én fizethettem...

A vizsga ehhez képest kellemes élmény volt, a felügyelő kedves volt, mosolygott, a terem tiszta, a számítógép jól működött. A szituáció-feladatok során arra gondoltam, hogy semmi esélyem nem lett volna, ha tegnap nem nézzük át a tesztkönyvben az összeset az Emberrel, aki természetesen az őrületbe kergettem a hisztimmal. 

A legjobb fegyverem a villamos volt, amiről kezdettől éreztem, hogy rendkívül hatékony eszköz a pótvizsga díjak besöpréséből. Amilyen ritkán keresztezik egymás útját az autóval, vagy vezet az út a villamossínre, olyan sok és abnormális szabály vonatkozik rá. Olyan hosszab vitattuk meg tegnap a villamos-közelekedés minden egyes csodálatosan izgalmas percét, hogy nem buktam el a 9 pontot, amit a három villamosos szituáció maga alá temethetett volna (csak mondom: nem volt sem gyalogos, sem biciklis, de még rendes egyenrangú utas szituáció sem...).
Így lett a villamos ellenségből jóbarátom.
Itt a vége, fuss el vége.

(Valaki fejbe vághatna egy baltával, mert elegem van mindenből örökre és visszavonhatatlanul).
*:akkor tetszett, de most már dühít rettenetesen és azon gondolkozom, nem lehetne-e javítani valahogy, csak az a baj, hogy most már végképp nem lenne időm tanulni. (Vajon adnának pótvizsga időpontot? Hogy szerezhessek 7-essel kezdődő pontszámot? Bármi áron, mindenáron, az életem, minden reményem és álmom, az egészségem, az emberiség vagy a bolygó túlélése árán?)
Amúgy nem a kettes a baj, hanem az érzés, amikor vizsga után zuhan az adrenalin szint. Régi ismerős érzés ez. Végül is tulajdonképpen mennem kellene aludni nyafogás helyett.

2017. április 29., szombat

Top 5 - 2016 - 1.rész

Tartozom a 2016-os toplistával. Nem olvastam sokat az elmúlt évben, idén szerencsére ez a tendencia változni látszik. Egy jó kis ötös listát azért összeraktam. Rövid leszek, mert már nem emlékszem annyira a könyvekre, és mert nem is érek nagyon rá éppen. Szóval:

5. helyezett:


Már évekkel ezelőtt olvastam, de ismét elővettem ezt a megható bemutatását egy emigráló fiatalember életének. Az ellentmondások és fájdalmak váratlanul ismerősek ennek a mi generációnknak...

"Hogy megszokja az ember a távolságot. San Diego olyan messze van ide, mint New York Európától, Kalifornia nyugati partjának legdélibb városa. Én mégis úgy gondolok rá, hogy itt van valahol a szomszédban, mert mindig azt számítom, hogy milyen messze, milyen végtelenül, milyen reménytelenül messze van még San Diegótól Borsod megye! ... Hiába próbálok másra gondolni, ez a pesti utca nagyon felizgatott. Hát ez már ezután mindig így fog menni? Átadom Pilátusnak a csomagokat, és visszahúzódom a szobámba. Tördelem az ujjaimat, nyomkodom a homlokomat, istenem, hogy is hívják azt at utcát?..."

4. helyezett: 


Klasszikus angol világháborús regény. Anyu adta a kezembe, "kötelező jelleggel". Vagyis emberségről, sorsról, emberi méltóságról, a szellem szabadságáról, társadalmi szakadékokon átívelő érzelmekről kell, hogy szóljon... És lőn. 

"Nemcsak összeolvasni mindent, amit mások gondoltak, és nem ezeket a másodkézből kapott gondolatokat falni a sajátjai helyett. És nem elfogadni csak úgy vakon a dolgokat, ahogy a történelem állítja, hogy ennek meg ennek így kell lennie. Nem elfogadni. Mert akkor a világ megáll, és nincs többé haladás... Az ember érzi, amint derengeni kezd az agyában, hogy önálló gondolkodás nélkül csak tudálékosságra vezet a tanulás, és hogy a világ minden felhalmozott tudása csak azért jut el hozzánk, hogy világosabban tudjunk gondolkozni... Magunknak kell elrendeznünk a dolgokat akkor is, ha közben sokszor távedtünk, és oly ritkán van csak igazunk."

2017. április 18., kedd

A kirándulás

Múlt hétvégén volt, és akkor még nem kaptuk el az Alpesi Halálvírust, amitől az Ember egy hete nem alszik, ellenben lázas és köhög, és már az én torkom is a fájdalom torkává változott...

Ellenben klassz volt a kutyabarát hotel, főleg amikor az étteremben külön rendeltünk a kutyának (mert az Anyu csomagolta ebkonzerv ehető voltáról képtelenség volt meggyőzni), kis adag rizst és natúr csirkemellet, egy pillanatra láttam a pincér arcán a mély megvetést, de aztán túltették magukat rajtunk. Tetszett, hogy az esti séta során fogócskáztunk a Kisfiúval és a Kutyával egy nagy épület körül és láttuk kivilágítva a már nyugovóra tért házak között a híres templomot. Tetszett, hogy beengedtek a lovaskocsi múzeumba, és a Kutya nagykomolyan végigszagolta az egészet. Aztán az, hogy reggel fél hétkor, amíg a kétlábú fiúk aludtak, addig a négylábú fiúval megmásztuk a kilátot. Nem sokkal hajnalhasadás után indultunk, és még láttuk minden szépségét a folyamatnak, amikor az új nap fénye betölti az erdőt. Jártunk egy öreg fákkal teli panorámás ösvényen, ahol csend volt, csak egy hatalmas hollú ugrált egy fatörzsön. Aztán kirándultunk immár négyen, kisvasutaztunk, megmásztuk az Ősember barlangot, lesétáltunk, halat ettünk.





Nagyon szeretek kirándulni a mostani Kutyával. Vackor, az előző, és bizonyos értelemben sokkal érzőbb lélek, bújósabb kutyabarátunk is jó társ volt, lelkesen jött velünk, ment, mert mit mentünk. A mostani azért megy, mert érdekli a világ, és ez nagy élmény. Be akar fordulni minden útra. Felmegy minden hídra. Belecsatangol minden patakba. Szereti a panorámát, a magasságot, a tér változásait. Megy elől, mint aki erre termett. Imádom.

A Kisfiúval vasárnap sokat küszködtünk, mert hisztizett a gyaloglás miatt, de már akkor fogdostam a homlokát nem meleg-e, és erős a gyanúm, hogy már akkor bújkálhatott benne az otthonról hozott Halálvírus, amit ő megúszott később egynapi fekvéssel, mi viszont gyors ütemben a pusztulás útjára léptünk...

"Nagycsütörtökön" ügyeltem, "Nagypénteken" hisztiztem, mert fáradt voltam, aztán mégis főztünk sonkát, Nagypéntek éjjel és szombaton az Embert próbáltam életben tartani, vasárnap takarítottam, Húsvét hétfőn pedig lázasan és nyilalló izmokkal, ízületekkel fetrengtem az ágyamban (pedig ahhoz azért meg kell küzdenie a bajnak, hogy engem kifektessen).

Elmentem azért dolgozni. Próbálok nem fertőzni. Én nem vagyok olyan ügyes, mint Ember, aki olyan köhögőrohamokat szerzett, hogy az ellátott beteg hozzátartozója zavarja haza a munkából. Engem a munka gyógyít, amúgy is. A tudat, hogy beteg vagyok és nem mehettem dolgozni, még tovább betegít. Bandi, a ló meg csak egy paranoid agyszülemény volt az Állatfarmban.

Balek

Ez egy olyan konzílium volt, lázasan, délután fél ötkor, egy másik intézményben, ami mindenestül elkerülhető lett volna, ha a szombati (másholi) ellátó...

... tapasztaltabb?
... kipihentebb?
... lelkiismeretesebb?

Válassz választ, Shewolf, mert csak neked számít és csak téged rombol a düh vagy fejleszt az empátia. Egyszer hívtam fel kollégát nyilvánvalóan és súlyosan elhibázott lelettel, és az egy napja érlelt haragom egész addig tartott, amíg meg nem hallottam a remegő hangú, többgyerekes családapa kollégától, hogy "úristen, benéztem, úristen, engem ezért lecsuknak, 36 órája dolgoztam, érted?, de úristen én elrontottam, elnéztem". Meg hányszor néztem én el és hány dolgot, hányszor dolgoztak plusszban mások az én betegeimmel. 

Szóval ennyi tulajdonképpen. Csak ne érezném néha, hogy túl sokszor vagyok én a balek, aki ott van, túlórában, lelépősen, betegen, bárhogy, és ne érezném, hogy mások sokkal jobban járnak. Még jó, hogy mások is úgy érzik.

Anyu mondta régen nekem meg a nővéremnek: "biztos én vagyok a világ legigazságosabb anyukája, mert mindketten azt hiszitek, hogy a másikkal kivételetek". :)

2017. április 7., péntek

Káoszföld

Az elmúlt hetek legjobb pillanata az volt, amikor ügyeletből félhülyén hazatekerve (amúgy elég veszélyes lelépősen bicajozni, viszont teljesen megnyugtató, mert úgysem fogom fel, hogy majdnem elütöttek) megálltam a Parkban, néztem a Folyót és olvasgattam egy kicsit az ultrahangos könyvet. Rövid időre elhittem, hogy van életem, és nem mindig csak másoknak, csak máshol és csak máshogy van tavasza, öröme, szerelme, igazsáaga.

Amúgy két kemény hónap után most lett egy plusz kislány nálunk az osztályon beosztva, ami furcsa, egyrészt mert nem elég rossz nekem és emiatt bűntudatom van, másrészt kezdtem úgy érezni, hogy Odabentnek nincs is szüksége rám, hiszen minden nap időben végeztem, és csodával határos módon odaértem a kresz tanfolyamra, amire járok. Szerencsére tegnap Auswitz (még akkor hívtam így a belosztályt, amikor ott töltöttem féléves gyakorlatomat és most a konziliáriusuk vagyok, és amúgy szeretem őket) megtalált négy konzival, így végre elkéstem egy órát a kreszről és úgy érezhettem, a világ visszatért szokott kerékvágásába.

Amúgy nincs rendben semmi. Szülőknél váltva jelentkeznek ijesztő ls kellemetlen betegségek, mi nem tudom, hogy és mikor fogunk rendesen együtt lakni, a kreszt gyűlölöm, és el vagyok mindennel csúszva, főleg a lakás, az eg kupleráj. Húsvétkor végig takaríthatok. Na meg tartozom egy poszterrel, egy magyar és egy angol absztrakttal és egy jelentkezéssel egy külföldi képzésre. Mind határidős. A hangulatom is ilyen mostanában, kezdek örömképtelen lenni. És úgy érzem, egyedül vagyok az érzéseimmel és gondolataimmal, az életem amúgy is teljes tévedés, én nem ide jöttem és nem ezt akartam. Üres minden. Emberrek folyton marjuk egymást, amikor valamelyikünk épp nem beszédképtelen a fáradtságtól. Jobb lenne ha nem szeretném, és nem hiányozna, amikor nincs itt, és menő harmincas szingli lennék és nem lenne ez a rengeteg megoldhatatlan probléma, ami egyszerűen csak a körülményeinből következik (idős szülők, három műszakos munkák, ingatlan problémák, másodállás, kutatás, örökké magunk előtt görgetett és megoldhatatlan, összeegyeztethetetlen problémák). Úgy érzem néha, vesztes helyzetben vagyunk. Másrészt viszont másnak nincs ilyen problémája és így sem szereti a társát, én legalább fél éjszakát itatom az egereket, ha haragban válunk el. Dühödten fogadkozom, hogy majd véget vetek én ennek, egyedülálló leszek, nem érdekel csak a munka és a jóga meg a sosemvolt fiatalságom és szabadságom. Aztán nézem a ragyogó napsütést és úgy érzem magam, mint akinek kiszedték a belsejét egy nagy fagyiskanállal.

Nekem sose jut semmi plusz ebben a rohadt életben, mármint segítség, ez egy ilyen családi örökség, nem voltunk hárman testvérek, csak simán szegények, miközben a milliomos háromgyerekes családból jött osztálytársaim ingyen kaptáka tankönvyet. Nem jár nekünk CSOK (nem mintha kellene), sem Markusovszky (nem írtam alá), sem hálapénz (nem fogadom el), sem kamu PHD (majd lesz egy rendes, színvonalas), sem protekció, sem semmi plusz, mindenért küzdeni kell. De azért csak járt egy békeidő és nem dobálnak bombákkalés vegyi fegyverekkel (még), és csak jártak olyan szülők, akik szerettek és a nemlétező forrásaikat is a taníttatásomba invesztálták, és csak járt sok jó tanár, meg a Főnököm is járt, akinél szeretek dolgozni, meg nincs rákom sem, sem veseelégtelen nem vagyok, minden vizsgámat mindig megcsináltam, amikor kellett, (majdnem) mindig úgy sikerültek, ahogy akartam, és az ultrahangot is elhatároztam és erre most a kislánnyal (akinek más nevet kell adni, mert Maminti hív így a blogján valaki mást) mégis csak ultrahangozunk, és a kreszre is azt hittem, nem lesz sose, és most mégis járok.

Ezek jó dolgok, de valahogy bárminek a közepében vagyok, azt hiszem sosem lesz, és valójában mindig ezt a sohát érzem, ezt a reménytelenséget, hogy nem haladok, nem érek el semmit, nem lesz jobb soha semmi, de azért ez valószínűleg részben kognitív torzítás (annál fájdalmasabb).

Az is zavar, hogy mostanában kórosan szorongok. Mármint hányingerem, vagy gyomorgörcsöm van, vagy mellkasi fájdalmam és tachycardiám, meg mindenféle ilyen komplett szomatizáció. Nem jellemző rám, néhány ilyen időszakra emlékszem az életemben. Általában magától elmúlik. Az is zavaró, hogy a kresz miatt nem tudtam menni jógázni, és nem tudtam elkezdeni az evezős szezont sem (nem mintha amúgy lenne esélyem eljutni evezni). A sport az egyik legjobb pszichoterápia, sosem hittem volna 20 éves koromig, amikor elkezdtem evezni. A jóga meg pláne, nagyon-nagyon jó.

Ha végiggondolom, az boríthatott meg, hogy az egyik pénteken Apu hirtelen kórházba került (ahol nem vizsgálták ki rendesen), megszerveztem a vizsgálatait, de le kellett mondani, mert aztán a kezével kellett (független okból) sebészetre járni, aztán Anyunak van egy olyan baja, ami akár rák is lehet,  de valószínűleg inkább nem az, de ezt is vizsgálni kell, és most tönkrement a fogkoronája és nem is tud rendesen enni és mindezek egy hónapon belül történtek és én Apu három évvel ezelőtti fekélyes vérzéses kálváriája óta fizikailag rosszul vagyok, ha megcsörren a telefonom olyankor, amikor nem várok hívást. Múltkor ultrahangozás közben csörgött, nem vettem fel, és utána láttam, hogy Apu hívott, de akkor megbeszélés volt és nem hívhattam vissza, de közben már a képzeletemben azt láttam, hogy biztos épp reanimálja a mentő valamelyiküket, és én nem vettem fel a telefont... Aztán csak a fogas történet volt, na az is épp elég. Valahogy ez a családtagok betegsége dolog olyan stressz nálam, amit nem tudok normálisan kezelni, azonnal ilyen szomatizációs-konverziós-depressziós formába transzportálódik és nincs rajta semmilyen fogás, nem lehet gondolatokkal vagy nemgondolással javítani vagy csökkenteni.*

 Ma megyünk egy turistaházba a Kisfiúval és a Kutyával egy éjszakára, de már abból is csak annyit érzek, hogy megint menni kell valahová. Felhívtam Boribont, hogy tegye fel az egyik nővérkénkre a 24 órás vérnyomásmérőt, és most már azért érzem magam kitaszítva a világból, mert valakik ma is Odabent vannak, dolgozhatnak, van miért élniük, és én ki vagyok zárva a közösségből, nem mehetek dolgozni, mert bakker, hétvége van és én nem vagyok beosztva, de még pihenni sem lehet, mert menni kell valahová megint. 

Holnap jelentkezem átkeretezett gondolatokkal és élménybeszámolóval.

*: most mondjuk jó, hogy írogattam, mert eddig nem gondoltam, hogy ezek miatt vagyok kibukva, de most legalább ezt gondolom.

2017. március 26., vasárnap

Régi "énem"

Már nem tudom, mért mutattam Embernek meg a régi, ötöd-hatodéves blogomat, a Fuhurblogot, amit akkor egész sokan olvastak, de aztán abbahagytam. Embert persze nem érdekelte a hét évvel ezelőtti önmagam, szerintem a mostani sem érdekli, nem hibáztatom érte: mindketten csak túlélünk, egyik munkanaptól a másik munkaéjszakáig úszunk valahogy, és örülünk, ha tudunk tíz percet beszélni anélkül, hogy valamelyikünk ne sóhajtana fel, hogy "jaj istenem, elfelejtettem emailt írni a...", "menni, menni, megint, mindig" vagy "már megint oktatós hét van".

Engem mondjuk megrázott az a pár percnyi összekacsintás Fuhurmagammal: én vagyok, tényleg, minden szókapcsolatban, minden gondolatban, mégis valami teljesne más. Egyszerre érzem magam az ő elhervadt virágú álmainak, és rügyeiből nyílt virágnak, furcsa, bizarr, elemezhetetlen érzés ez. Valahogy nem lett semmi azokból a dolgokból. Valahogy meglett minden azokból a dolgokból...

Gondolkodhatnék még, de akkor nem tudnám megírni a már napokkal ezelőttre határidős szakdolgozat-bírálatot. Mert ezt kell vasárnap, a nyolc óra (ingyen) kutatómunka után. A csütörtök reggeltől péntek délutánig dolgozós, fáradtságtól félhülyén hazaesős, majd 15 óra alvás után szombat délben ébredős (valójában meglehetősen típusos) hétvégém végére. Nem sajnáltatom magam, mert volt benne jógaóra és kutyasétáltatás is.

Nagyon, nagyon sokat dolgozom mostanában. Majd írok még mindenről, nemsokára.

2017. február 1., szerda

Fegyverszünet

Az előadást túléltem, valamelyik hallgató szívecskéket rajzolt a jelenléti ívre.
A tumoros néni megmutatta a plüsskabalákat, amit az unokái küldtek neki.
Ember meggyógyult nagyjából.
Meggyőztem a fogorvost, hogy mindketten lógjuk el a mai időpontot. 
Elolvadt a tegnapi hó, így különösen jó ötlet volt tegnap sétálni benne egyet és szívecskét írni bele a lábnyomaimmal.
Utoljára, de nem utolsósorban: vége a leggonoszabb, szívtelenebb és üresebb hónapnak. A februárok általában már mutatnak némi jóindulatot az emberek iránt.

2017. január 31., kedd

Életet nyomokban tartalmaz...

... mármint az életünk.... Csütörtökön te 24-ezel, pénteken én 24-ezek, szombaton és vasárnap te vagy egész napos tanfolyamon (kritikus állapotú gyermekek sürgősségi ellátása), vasárnap este ünnepeljük a születésnapodat, amire nem lenne vacsora, ha Anyu nem küldött volna nekünk (szerencsére az ajándékaid megvannak, bár öt percen múlt, hogy két hetes küzdelem alatt a legutolsó napon el tudtam érni este hatig a könyv átvevő helyre, a teáidat pedig lelépősen vettem szombaton félhülyén a fáradtságtól). Hétfőn én dolgozom, de mindegy is, mert te 24-ezel, kedden is este hatig vagyok, és találkozhatnánk, de már előre nem tudom, hogy lesz, mert meg kell csináljam szerdára az előadásomat és előző éjjel is későn feküdtem le, mert az ultrahang könyvet olvastam, mert ultrahangozni tanulok, de minek is, mert sosem tudok eljutni az ultrahangig. De mindegy a keddi találkozás is, mert rosszul lettél ma, hánysz egész nap, telefonálás közben is, mert persze ilyenkor nem itt vagy, hanem otthon a város másik felében. Én hazajövök, de nyolckor kitalálom, hogy mégis eltaxizom hozzád és közben szerzek infúziót, megfürdök, felöltözöm, elkezdem pakolni a cuccokat, Zoisa Odabent keres infúziót, amit majd útközben felszedek a taxival. De a taxi nem veszi fel, hullik a hó és lebeszélsz róla, hogy menjek, mert már jobban vagy, mert tízre érek át, és mert ennek semmi értelme, Igazad van, mondom, leülök itthon, vacsorát (zacskós levest) és kávét főzök magamnak az éjjeli előadás írás előtt (Rose-tól kaptam segítséget, de így is készülni kell rá) és nézek magam elé és szomorú vagyok. Holnap most nem 24-ezel, mert hányva nem lehet*, de én holnap estig leszek, és negyed nyolcra megyek fogorvoshoz, hogy ellenőrizzék a gyógytömésemet, amit egy hónapja kellett volna ellenőrizni. Be kell menjek egy órával korábban, hogy megírjam a mentős beteg záróját még az előadás előtt, mert ma nem volt már erőm hozzá. Holnap ha haza is érek kilencre és meg is gyógyulsz, már semmi értelme, hogy találkozzunk. Csütörtökön... akkor jógázom, mert akkora vagyok, mint a disznó. Na jó, utána esetleg este kilenckor beszélhetünk két szót, mielőtt valamelyikünknek koppan a feje az asztalon. Pénteken jön hozzád a Kisfiú, de én nem mehetek, mert péntek este van webes kurzus, és szombaton be kell menni mérni, és utána esetleg találkozhatunk, hogy vasárnap reggel hazarohanhassak takarítani, esetleg olvasni az ultrahangot vagy tanulni bármit, te úgyis éjszakázol és akkor hétfőn már mehetek is dolgozni.
És ez így megy hétről hétre és örökre. Házunk nincs, mert nincs időnk rendbe hozni a romokban álló örökölt házat, autónk nincs, mert nincs erőnk keresgélni a használt autó hirdetéseket, és jogsit szerezni végképp nincs időm,
Majd ha egyszer lesz phd-m, akkor talán lehet más ehelyett a pokol helyett, majd örülni fogok, amikor öregek és betegek leszünk és már rég szétment a kapcsolatunk, hogy phd-val együtt nyomorodtam meg lelkileg.

Azért a betegek érdekesek bent, és a Főnök is rendes, meg Heléna, meg a Földszinti Lány, meg Zoisa, aki most hívott, hogy a ma felvett tumorosomnak megvolt az MR-je (most ilyen szériánk van, a munka jutalma, hogy folyton rossz híreket közölhetünk), meg a lányok is jófejek bent meg minden tulajdonképpen jó.

Hull a hó odakint. Valakinek megadatik, hogy kimehet sétálni a hulló hópelyhek közé.
Ember azt mondja, ha nagyon szarul lesz, majd kihívja a mentőket, hogy infundálják meg (de nem fogja). De legalább sosem szól, amiért dolgozom, és nem magyaráz arról, hogy mi a nők feladata az életben. Én bezzeg folyton mondom neki a magam elképzeléseit arról, hogy hogyan kellene élnünk, de eddig ő bezzeg ezt is elviselte rossz szó nélkül.

*: az első reakcióm, amikor megtudtam, hogy Ember beteg, persze az, hogy haragszom rá, hogy lehet valaki beteg, és attól még mért nem megy dolgozni, bezzeg én sosem vagyok beteg, és ha igen, akkor sem kapok betegszabadsádot ("persze hogy nem" nevet rajtam Boribon, "mert úgyis bejönnél akkor is"). Igen persze, Stockholm szindróma, tudom, de most lemegyek sétálni a hóba, és lehet, hogy átmegyek a Hókapun egy másik életbe.