Ott volt idén a "Movement Disorders Summer School", ami a neurológia egy részterületének, a mozgászavaroknak (pl. Parkinson-kór) egyik legrangosabb, híresen jó továbbképzése, ahová bekerülni is előszelekció után lehet, idén pl 100-an jelentkeztek (kb) és 47 ember mehetett (a saját költségén, de ezt nem szemrehányásként vagy problémaként mondom, megéri teljesen). Én is mehettem, de ez nem érdem egy a témával minimálisan foglalkozó fiatal szakorvostól, inkább olyan embereket szelektálnak ki, akik még nagyon fiatalok, vagy már idősek, vagy úgy néz ki, hogy nem elég elkötelezettek ebben a szakágban.
Szerdán indultam, Hannoverbe repülővel. Ember kivitt a reptérre (ilyen még sosem volt, eddig még minden indulásomnál dolgozott), úgyhogy pityeregtem is a kocsiban, illetve iszonyatosan elkezdett a hasam és a fejem fájni. Rossz utazó vagyok, különösen az elindulás terén (pakolni már tudok csökkentett dózisú hiszti alkalmazásával is, és már a repülőjegy lefoglalásakor sem hiperventillálok). Már reptér témában is profi vagyok (vicces, hogy magán okból ugyanakkor még sosem repültem), ha nem vagyok késésben (mert akkor hiperventillálok) stb.
Hannoverben, ahol már éltem két hónapot, ismertem a járást és elindultam a hotelszobámba. Az első, amit láttam, egy hajléktalan külsejű férfi, amint híg székletet ürít, ami az útra csordogál. Ilyen az én formám... Este elmentem sétálni, a tavaly megismert díszletek közé. Próbálom elhitetni magammal, hogy szeretem Hannovert, de valójában minden egyes utca, jármű és ház ugyanazt a pokol magányt idézte fel, mint tavaly, amikor itt voltam ösztöndíjjal (és szakmailag és kollégailag király is volt). Azért belelendültem a császkálásba, amikor akkor vihar lett, hogy folyamatos függönyként zuhogott az eső. Mire visszértem, esernyő mellett is rommá áztam. Olvasgattam a regényemet, meg a cikkeket, amik az esetismertetéshez kellettek, aztán elaludtam.
Másnapi tervem, hogy meglátogatom a tavalyi kollégakat, dugába dőlt, mert negyed egykor ébredtem délután, már kopogtak a hotelszoba ajtaján. Extra gyorsan mosakodtam, pakoltam, és rongyoltam a vonathoz, aminek Marburgba kellett volna vinnie. Megvettem a jegyet, megtaláltam a vonatot, felszálltam rá (mennyi-mennyi piros pont). Majd bemondták, hogy akik nem Münchenbe, a végállomásra mennek, szálljanak le, mert túl sokan foglaltak jegyet és nem fér el ennyi cucc (ott nem kötelező a helyjegy az IC-re). Imádom a németekben, hogy szelíd sóhajt követően a bőröndösök, a kisgyerekes családok, és minden érintett békésen lecuccolt és várta az egy óra múlva menő vonatot.
Szerencsére megismerkedtem egy egyetemista lánnyal, aki pont Marburgba ment haza a nyári szünetbe és a nyomába tapadtam. Egy zsúfoltpályaudvar hangszóró bemondásokból találni meg az újabb vonatot (alternatíva: visszacaplatni jó messzire az infó pulthoz), az nem kedvemre való. Megjött az új vonat, leültem egy üres helyre, majd át is adtam egy öregasszonynak (akinek nem akarták mások, ott nem ad át senki helyet senkinek), de nem volt ez sem baj, átszálltunk Kassel-ben és a második vonaton már békésen ücsörögve néztem a tájat és olvastam a cikket.
Marburg rögtön tetszett, bár a busz elment az orrom előtt és a McDonaldsban nem adtak tejet a feketekávéhoz, nekem nem jutott eszembe megnézni, és már csak a buszmegállóban, a cuccomon egyensúlyozva vettem észre, hogy három deci színtiszta kávét kaptam. Egy részét megittam, megettem a szendvicsemet és néztem ki a fejemből és reméltem, megtalálom a szállást.
A busz kanyargott Marburg dombra épült furcsa utcái között. Ahogy leszálltam, odajött hozzám három színesbőrű ember, egy nigériai fiú és lány és egy dakari lány, akik már előző nap megérkeztek és kiszúrtak a buszon a bőrönddel, hogy biztos én is oda megyek. A fiú felvitte a bőröndömet a lépcsőn és közben nevettünk egymásra így négyen.
Így érkeztünk meg a szállásunkra, ami valami evangélikus közösségé, egy csodálatos kis hostel, a folyosó ablakok nagyok, világos és fényes és egyszerű minden. Kendős apácák vagy diakonisszák dolgoztak és folyton mosolyogtak, volt egy idősebb néni, aki olyan fürgén mozgott, mintha harminc évvel fiatalabb lenne, és sugárzó arccal terelgetett minket mindig kajálni.
Hárman voltunk az eredetileg kétágyas szobában (persze együtt osztották be a kelet-európaiakat, de mondjuk ezt nem bánom, mert így nem volt kisebbségi komplexusom). Kicsit izgatottan nyitottam az ajtót, mert tudtam, hogy az egyik szobatársam is bent lesz. Egy pizsamás lány ült fel az ágyban pánikszerűen és értette meg, hogy én leszek a szobatárs. Azt mondta, azt sem tudja, hol van, mert kilencet ügyel egy hónapban és félhalott a fáradtságtól.
Ő volt Sanja, az én képzés alatti jó barátnőm és szövetségesem. Monte-Negróban lakik, de Belgrádba jár szakképzésre, mert nincs minden szökséges képzőhely odahaza. Ha jól értem, ők rendszeresen Belgrádban rezidenskednek, ahol annak rendje és módja szerint fel is mossák velük a folyosót. Van szakorvos, de nem lehet felébreszteni. Van intenzíves, de ciki odahívni intubálni. Van sürgősségi, de a sürgősséginek külön neurológiai fektetője van, ahol a neurológus rezidens van (gyakorlatilag) egyedül minden szörnyűséggel. A második napon a rangidős rezidens, aki a beosztást írja, elkezdte zsarolni, hogy most azonnal menjen haza Marburgból Belgrádba, mert mégsem tudja beosztani az ügyeleteket.
Sanja elég talpraesett is, odavissza fújja az általános neurológiát és a mozgászavart, sokkal okosabb, mint én, és olyan volt, mint egy kislány, folyton csacsogott, két perc alatt elmesélte az életét, "trust me", ez volt a szavajárása. Én nagyon szerettem és nélküle nem lett volna emberileg is élvezhető az egész. Novemberben jön a budapesti konferenciára, akkor elvileg nálam fog majd aludni.
Maja, a macedón lány volt a másik szobatársunk, ő idősebb és őt is kedveltük. Maja Albániába jár át magánrendelni, mert ott állítólag szinte nincs is közegészségügy. Oh, nice.
Ez volt a kilátás a folyosói ablakból. Az ablak előtt székek és asztal, el tudnék itt ülni, nézelődni, gondolkodni, olvasgatni egy hétig is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése