Furcsa érzés. Azt sem tudom, szüleimen és Ember édasapján kívül mikor voltam legutóbb valakinél. Akihez megyek, a velem egykorú gimnáziumi fővadóc barátnőm, aki nagyon korán (de felnőttként, tervezetten) szült gyerekeket, és most felfoghatatlan, hogy már lényegében özvegy, miközben én még mindig ugyanazon az úton megyek dolgozni, ahogy tizenhárom éve egyetemre.
Gyászoló családot nem tudom, milyen látogatni, de úgy vettem ki, hogy azt várják tőlem, hogy gondolatban ne gyászoló családot látogassak, úgyhogy nem is készülök pszichésen, csak a viszontlátásra, és ajándékot is pont olyan szempontok szerint választottam, mint máskor a gyerekes vendéglátónak.
Elmegy mellettem az élet. Persze nem akarom magamat sajnálni, de akkor is. Odabent jön, és lassan, de biztosan már Idebentté válik...
Aztán dixiteztünk és jó volt. Azonkívül, hogy szinte elképzelhetetlen, hogy annak a két gyermeknek az édeasapja, akibe még jól emlékszem, hogy a barátnőm beleszeretett (és én el akartam tiltatni tőle, mert úgysem akar majd semmi komolyat a fiú, és ezen jól össze is vesztünk), és aki öt évvel fiatalabb Embernél és a neve még ki van írva a lakás ajtajára - már nem él.
Most a szokottnal is jobban érzem, milyen idegen és milyen messze van a megálmodottól, milyen lélekölő az az élet, ami kilalakult itt nekem, és hogy egyszer valamikor még a magyar egészségügy előtt ember is voltam.
Aztán dixiteztünk és jó volt. Azonkívül, hogy szinte elképzelhetetlen, hogy annak a két gyermeknek az édeasapja, akibe még jól emlékszem, hogy a barátnőm beleszeretett (és én el akartam tiltatni tőle, mert úgysem akar majd semmi komolyat a fiú, és ezen jól össze is vesztünk), és aki öt évvel fiatalabb Embernél és a neve még ki van írva a lakás ajtajára - már nem él.
Most a szokottnal is jobban érzem, milyen idegen és milyen messze van a megálmodottól, milyen lélekölő az az élet, ami kilalakult itt nekem, és hogy egyszer valamikor még a magyar egészségügy előtt ember is voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése