Megszokja az ember, ha orvos Magyarországon, ezt a "hátteiselmész" dolgot. Néha nem olyan meglepő, néha azért hasadnak a szívek. Néha a tegnap még rutinszerűen szervezhető vizsgálatot holnap már nem végzi el a társszakma, mert elment a gasztroenterológus, mert pénteken felállt az asztaltól a diabetológus, és közölte, hogy hétfőn már nem jön. Van ilyen. Tőlünk is elment Németországba (többek között) Suhanna és A és Harangvirág és a másik A.
Most a belosztályon elköszönt tőlem ennek a kórrajz-paródiának az írója:
Az én vicces, mindig pörgő, a legkilátástalanabb helyzetekben is nevető, mindent elviselő, emiatt valószínűleg a végsőkig ki is használt D barátnőm, aki egyébként többgyermekes anyuka is, mégis olyan, mint egy kócos kis süldőlány, belgyógyászaton töltött fél évem egyik nagy vigasza.
Ahhoz, hogy valaki ilyen írjon nekem és rólam búcsúzóul (2013-ban, amikor visszamentem a neuróra), miközben éppen hatfelé szakad, kellett valami plusz, az a jól ismert nemtörődöm önironikus vagány fanatizmus, a varázserő, amivel ebben a rendszerben túl lehet élni, fejlődni lehet, becsületesnek maradni és orvosnak maradni lehet. Ha lenne a magyar egészségügynek esze, az ilyen D-ket (és Suhannákat) a bokájukba akaszkodva is megpróbálná visszahúzni, és megkérdezné tőlük, hogy hány hónap szabadságot szeretnél azokért az évekért, és egyáltalán milyen kurzust és milyen lehetőséget adhatunk, hogy maradj.
Mondjuk D azt ígéri, visszajön, ahogy én is elmentem a rezidens gyakorlatom végén, aztán a konziláriusa lettem az én akkori barátaimnak, sorstársaimnak, hóhéraimnak, mestereimnek. Csak D nem fogja már lelkesítő hangon a telefonba kiabálni, hogy "nasziaszia vanittnekedegynéni!"
Tudom, hogy megszokjuk mindenki hiányát, hamarabb, mint gondoltuk. Mégis csak félig hittem azt a búcsút és eltoltam magamtól D-t, aki meg akart ölelni, ne búcsúzzunk, mondtam, ez még nem a vége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése