Ember nem olvas

Mármint könyveket. Pedig régen olvasott. Onnan tudom, hogy két éve Karácsonyra tőle kaptam a Galaxis útikalauz stopposoknak című,  számomra tökéletessn értelmetlen és értelmezhetetlen regényt. Igaz, megértem, hogy azóta mért nem próbálkozott hasonlóval.
Ezenkívül még 2013-ban, januárban, amikor beleszerettem a mentőbe ülve (akkor még gyakorlaton voltam ott),  Esti Kornélról beszélgettünk a lemenő nap fényében. De fura is volt az...

Most mégis nem olvas, egyrészt szerintem azért mert beleőrült a Házikó-projektbe (éppúgy,  mint amilyen őrülettel én mostanában a könyvekbe menekülök, igaz, általában csak utazás közben van engedélyem szabad olvasásra magamtól) és álmában is ajtókról motyog. Másrészt mert már kétszer is elmagyaraztam neki, hogy mostanában semmiről sem tudunk beszélgetni, és nem is olvas,  és egy tahó lett. Oh, my God, kommunikáció a párkapcsolatban...  hogy lehet azt jól csinálni.

A Házikó-projekt az szörnyű,  közben dolgozom hétköznap, hétvégén, nappal, éjjel, Odabent, itthon,  egyedül, otthon nélkül. Általában azzal vigasztalódom, hogy Házikóval azonosítom magam, vagy elképzelem a szomorú sötétet az ablakai mögül, a kikopott parkettán a rég halott idős lakók lábnyomát,  a pókhálókat, a felázott erkélyt. Nem hagyhatom cserben, őt nem, egy kis öreg, szomorú,  reménykedő házat, akinek egy napig pucoltam az előkertjét és a valaha volt szeneskamrába pakoltuk be kínunkban a húsz doboznyi ittmaradt cuccot, de a rózsák azért virágozni kezdtek, és tavasszal ribizlit és szedret fogok ültetni.

De ez a mostani sivár, kiszámoltan rohanó időszak,  ez maga a csendes kétségbeesés, még ha a munka az osztályon klassz is, a hallgatók szeretnek is minket, Minerva milyen okos és ügyes lett, az ügyeletek pedig izgalmasak és néha a kutatás is érdekel.

Valójában a regényekbe menekülök, nagy szerencse folytan csupa jó és mégjobb történetbe, élek bennük, kitölti az utazási időmet mind. Már várom az évvégi könyv toplista írást.

Ember viszont nem tudja mi lett a sorsa Patty-nek Franzen Szabadságában, nem kérdezi meg,  hogy megverte-e Amr a Palesztint a Lélek legszebb éjszakája című díjnyertes, húsbavagó tárgyilagossággal fájó magyar műben. És Szabad András,  a fotográfus a most elkezdett Bartis Attila regényben majd boldogul vahogy, neki mindegy. Pont annyira, mint nekem az, hogy melyik csempe lesz majd a fürdőszoba falán.

Azt hiszem, az elvárasaim igazságtalanok, nem lehet ő egyszerre mindig minden az életemben, de akkor viszont a valóság az, hogy nincs kivel beszélgetnem, pedig kamasz és egyetemista koromban mindig volt beszélgetős-filózós-világmegváltós barátnőm/barátom, de már évek óta legfeljebb csak beszélek (túl sokat), beszelgetni már nem tudok, főleg azokkal, akiknek addig ígérgettem találkát a jövő héten, a következő hónapban, majd nyáron, majd télen, hogy már sehol sincsenek.

És még ez sem igaz, mert ha most összeszednem magam és megkeresném Eszterkét, talán Katángot, Mamintit, Helénát, másokat, akiknek a tekintetében van rokonlélekség, talán még jönnének, de nekem december elejeig gyakorlatilag be van táblazva az életem. Naptárban leírva.

Egy régi barátnőmnek meghalt most a gyerekei apja és vele és a gyerekeivel fogom talalkozni, és közben furcsán érzem magam. Persze meg nem tudom, mikor találkozunk, megígertem neki,  hogy nemsokára keresünk időpontot, ami szánalmas, de még így is lépés.

Legutóbb Sanjával beszélgettem úgy igazán,  csapongva, közelítve-tavolítva, felszabadultan, három napig változó intenzitással, az én monte-negrói kolleganőmmel, Marburgban. Néha a Főnökkel és Minervával is el tudunk társalogni, de azért az megis csam munkahely.

Ilyen ömlengős bejegyzéseket persze egy szar ügyeletből dél után kettőkor lelépve az eső hangját hallgatva, a kupleráj közepén az ágyamban fekve szoktam írni, mint ma.