Hát vége lett ennek a szabadságnak, mintha sosem lett volna, Marburg, evezősverseny, családi nyaralás, házpakolás, itthoni (félig sikeres) pakolás. Mondtam Embernek, hogy sokkal hosszabbak voltak a szabijaim, amikor még nem volt: évszázadoknak tűnő estékig ülhettem egyedül idehaza és figyelhettem, hogy telepszik a tájra a sötét...
Ilyenkor mindig furcsa visszamenni, azt sem tudom, hogyan fogjam a reflexkalit, valahogy félek, szorongok, úgy pakolászom, mint amikor a gyereknek kezdődik az új tanév. Mondjuk pont ahogy gyerekként is mindig a tanév kezdetét váró idióta voltam, úgy lettem felnőtt, és a sárvári strandon ücsörögve alig vártam, hogy hétfő legyen és mehessek dolgozni, haza, vissza, a szokott is kaotikus, ilyen-olyan, sírós-nevetős, struktruálta-szétesett szeretett dolgozós életembe.
Holnap ügyelek is, ez egy picit aggaszt, a nagy semmi után az ügyeletvezetés, már elkezdtek visszatérni az emlékeim, egyszerre zajló azonnali döntési igénylő eseményekről, a nappali műszakok során természetesen soha elő nem kerülő, individuálisan összetett konzílium kérésekről, arról, hogy ha a bőrgyógyászok hívnak, az biztosan a világvégét jelzi (még csak extrém hard szitukkal kerestek meg eddig), meg arról, hogy már nagyon fáradt vagyok és alig tudok gondolkodni és még mindig kell, meg minden, eszembe jutott újra - de már elfelejtettem az érzést, hogy általában mennek a dolgok, tűrhetően veszem a lapot, és képes vagyok felpörögni, ha muszáj (de csak akkor). A baj csak az, hogy lehet 100x jó vagy elfogadható döntése az embernek, ha a 101. szar, akkor hetekig veri a fejét a falba.
Jó volt a szabi, mert tisztult az agyam, az utolsó munkanapokon már egy órán át tartott, mire összeraktam egy konzi leletet és este hétig kornyadoztam az auswitzi belosztályos kezelőben a gép felett, végiggondoltam pár hosszú távú tervemet, néha reménykedem, néha úgy érzem, még kiderülhet, hogy jól számolom az orosz rulettemet, és összejön majd egyszer minden, és a helyére kerülnek a kirakós darabok, és mégis valahogy kiderül, hogy van értelme élni, hogy ez a sors ez nem csak úgy lett nekem, nem csak egy véletlen, hanem valamitől tényleg a nekem rendelt, hogy jobb lehet a létezésemtől a világ, hogy jobb lehet a létezésem a világtól.
De inkább csak nem találom a fehér nadrágomat és nincs kedvem vasalni sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése