Some kind of loneliness

Eltelt vagy hat hét szabad hétvége nélkül. Volt több konferencia, több ügyelős hétvége. Megműtötték Anyukámat (tervezetten, de jelentősen), a három kórházas és néhány otthonlevős, de még nem aktív hét azt jelentette, hogy a nővérem és én sétáltattuk naponta háromszor a kutyát, hol ő lakott otthon napokig, hol én, munka mellett. Halálra fáradtunk mindketten.

Július közepétől eljött a szabadság, első hete németországi képzéssel (részletek a következő bejegyzésben). Pár napja jöttem haza. Tanulok vezetni. Próbálok rendet rakni. Próbáljuk csinálni a leendő közös házunkat. Próbálom kifejezni magam, az elmúlt napokban több baráttal is nekifutottam (előadás jegyzetek gépelése vagy evezés közben), de nem értettek, aktuális világfájdalmainknak éppen nem volt közös részhalmaza (kivéve a háromgyerekes barátnőm, de vele csak gyors távirati stílusban végzett információ cserére futotta az időből).

Szeretnék valakivel beszélgetni arról, hogy mit jelent valakit önmagáért szeretni vagy önmagunknak lenni. Érdekel mások véleménye arról, hogy a felnőttek világában hogyan lehet értelmezni a hasonló fogalmakat. Ha valakiben szeretem azt, hogy elfogadja a munkámat, akkor ez például az iránta való szeretetem része, vagy a személyisége része, vagy a hozzám való viszonyának a szeretete. Utóbbi esetben az, hogy valaki hogyan áll hozzám, az végül is mégis csak ő, nem? 

Mi vagyok például akkor én, vagy mi az én szeretetem? Mi az az érzésem, hogy lehetett volna fiatalságom, de sosem lett, mert kamasznak depi voltam, egyetemistának pánikban-tanulós és antiszociális, fiatal orvosnak megkínzott és szachanovista, fiatal szakorvosnak már tudományos munkára és minden másra is kötelezett, és fiatal szakorvosnak már nem elég fiatal nő ahhoz, hogy a húszéves önmagamnak ne továbbfejlesztett változata, hanem újrajátszása legyek.

Az a ház aggaszt, aminek a kertjét négyzetméterenként fél nap alatt gazoljuk ki, és minden egyes részét fel kell újítani, amibe nem lehet sem most késztelenül, sem fél év múlva készen beköltözni, hanem húzódik fél évig a munka mellett felújítás, de közben egyedül levés (persze nem, de mégis), aztán odaköltözés után évekig rendezgetés. 

Nem az aggasztás erre a jó szó, de én eddig nem álltam sehogy ezzel a házzal, csak békésen vagy békétlenül balhéztunk rajta. Eddig nem jött az érzés, hogy ez a ház nekem a felelősségem, a feladatom, az én munkámtól és hitemtől függő terep. Tudtam, de nem éreztem, hogy ez már olyasmi, ami definiál. Mert a párkapcsolat önmagában nem, ott még futhat a maga útján és ütemében a sorsom szála. Így majd közös szálam lesz egy házzal, és az fog engem definálni, és csak üres perceimben és magányomban definiálhatom én magam.

De végül is van-e olyan világ, ahol önmagunk vagyunk anélkül, hogy valamivé lennénk, hogy örökre őssejtek maradunk, és szívizom, se májsejt nem leszünk; mégis mindig minden, készen bármikor a vissza-differenciálódásra... A nyugati társadalomnak  egyik nagy baja szerintem pont ez a differenciálatlan, önmagunk minden elemének elvesztésétől félő, de soha tovább nem alakuló, szabadságnak álcázott örök gyermek állapot, ami olyan nagyon ismerős nekem.

Érdekes, mert hasonló lehetne a történet, mint a pályaszocializációval, csakhogy az sokkal mélyebben formált, az sokkal inkább én vagyok a saját mítoszom szerint, a felszínen sosem jelentett gondot az azonosulás (mélységében viszont ez sokkal kiterjedtebb folyamat, az orvosnak levés olyan operációs rendszer, ami előbb-utóbb minden egyes, ősrégi vagy új, alap vagy fejlesztett programmal kompatibilissé kell váljon). Vagy akkor még fiatalabb voltam, amikor belerajzoltam az önképembe a nyakamban lógó fonendoszkópot? Vagy csak mást hittem arról, mit jelent és mire feleszméltem, már "úgy maradtam"? 

***

Az kavart fel azt hiszem, amikor elkezdtük az előkert állig érő sűrű gyomait kiszedni, Ember annyit várt tőlem, hogy tépkedjem ki a kamillára hasonlító, de nemkamilla vadgazt, de aztán belelendültünk, és a rég óta ott kornyadozó, valaha locsolt-féltett nemesített növényeken kívül kigazoltunk mindent, összegereblyéztünk, ástunk, megnyestem a bokrot, mintegy 12 óra heorikus munkával, ami mindkettőnket lelkesített és boldoggá tett. Mivel ez előkert, a tevékenységünk nem maradt rejtve és az utcában lakók és arra járók töbször megálltak, megnéztek engem, mint az Ember nőjét (neki ez a szülőháza amúgy), megkérdezték, beköltözünke-e, megjelent az egészségügyi problémáiról panaszkodó szomszéd néni. Katarzis volt, a jobbik fajtából, de hozzám az a kert most már "beszél", az én világomban, a kert figyeli reménykedve, hogy kiszabadítjuk méltatlan helyzetéből, az elhanyagolt, öreg ház minden este várja, hogy magányos, lepusztult megalázottságából meggyógyítsuk. Ez a hozzámbeszélés, ez az igazán furcsa és senkinek el nem mondható, fájó és problema facta / felvágás a kényszerből egyedülállóknak, unalmas felnőtt téma a még szívesen egyedülállóknak és lejárt lemez a családosaknak. Részben ez a címadó "some kind of loneliness", részben a fentebb leírt, leginkánn adleri, leginkább fejlődésbeni, leginkább krízis. Vagy rinyálás vagy bármi. És persze "loneliness" a különbség aközött, amit az Ember számára a ház jelent, és amit én élek meg. Ez a különség átadhatatlan és rövid távon feloldhatatlan is.

***

Na meg ez, hogy a föld beszél hozzám, azért is érdekel, mert ennek a valaminek az én anyai családomban generációk élete munkája az alapja, generációk rajongása az iránt a föld iránt, ami mindenkié, legalábbis a mienk sosem volt, de mégis a mienk volt, mert a föld nem ismeri a tulajdonviszonyokat és azt hiszi, azé, akinek a verítékét beissza. Nahát én aztán messze kavarodtam, az orvoslással és a polgári értelmiséggel vagy mivel, de azért ezek szerint ettől a földizétől sosem lehet elég messzire kavarodni, mert a göröngyök megérzik az én kezemen keresztül az én két éve meghalt, örökké odakint dolgozó nagymamám ráncos kezének gondoskodó érintését is.

Oks, most arról beszélünk, hogy lelépős napjaimon ültetek majd három paradicsom és öt paprika palántát (néhány csillagtököt, málna és szeder bokrot meg egy cseresznyefát) és pár virághagymát a félhalott rózsabokrok mellé, aztán visszaülök írni a PHD-t. És mindez egyben csak nekem fontos, mert Odabent nem foglalkozik a cseresznyefával és az Embernek mindegy, hogy orvos vagyok-e, vagy mosogatólány, mindegy neki, mi érdekel és mi nem, mi a kedvenc könvyem és mit gondolok a világ gondjairól, mindegy neki, mi a múltam és kik a barátaim, amíg jó anyja vagyok a közös világunknak (legalábbis lényegében mindegy). Ilyen ez mindig vajon? Átlagossá válni, zűrök, fluktuáció, problémák, személyiség instabilitás nélkül, de egyszerre hazugság és elfojtás és fursztráció nélkül. Na hát nem könnyű az élet. Kutya, az legyen majd, az első saját kutyám, menhelyről fogadjuk majd be, kislánykorom óta erről álmodom, majd megtörténik jövőre vagy két vagy három év múlva vagy egyszer.