Múlt hétvégén volt, és akkor még nem kaptuk el az Alpesi Halálvírust, amitől az Ember egy hete nem alszik, ellenben lázas és köhög, és már az én torkom is a fájdalom torkává változott...
Ellenben klassz volt a kutyabarát hotel, főleg amikor az étteremben külön rendeltünk a kutyának (mert az Anyu csomagolta ebkonzerv ehető voltáról képtelenség volt meggyőzni), kis adag rizst és natúr csirkemellet, egy pillanatra láttam a pincér arcán a mély megvetést, de aztán túltették magukat rajtunk. Tetszett, hogy az esti séta során fogócskáztunk a Kisfiúval és a Kutyával egy nagy épület körül és láttuk kivilágítva a már nyugovóra tért házak között a híres templomot. Tetszett, hogy beengedtek a lovaskocsi múzeumba, és a Kutya nagykomolyan végigszagolta az egészet. Aztán az, hogy reggel fél hétkor, amíg a kétlábú fiúk aludtak, addig a négylábú fiúval megmásztuk a kilátot. Nem sokkal hajnalhasadás után indultunk, és még láttuk minden szépségét a folyamatnak, amikor az új nap fénye betölti az erdőt. Jártunk egy öreg fákkal teli panorámás ösvényen, ahol csend volt, csak egy hatalmas hollú ugrált egy fatörzsön. Aztán kirándultunk immár négyen, kisvasutaztunk, megmásztuk az Ősember barlangot, lesétáltunk, halat ettünk.
Nagyon szeretek kirándulni a mostani Kutyával. Vackor, az előző, és bizonyos értelemben sokkal érzőbb lélek, bújósabb kutyabarátunk is jó társ volt, lelkesen jött velünk, ment, mert mit mentünk. A mostani azért megy, mert érdekli a világ, és ez nagy élmény. Be akar fordulni minden útra. Felmegy minden hídra. Belecsatangol minden patakba. Szereti a panorámát, a magasságot, a tér változásait. Megy elől, mint aki erre termett. Imádom.
A Kisfiúval vasárnap sokat küszködtünk, mert hisztizett a gyaloglás miatt, de már akkor fogdostam a homlokát nem meleg-e, és erős a gyanúm, hogy már akkor bújkálhatott benne az otthonról hozott Halálvírus, amit ő megúszott később egynapi fekvéssel, mi viszont gyors ütemben a pusztulás útjára léptünk...
"Nagycsütörtökön" ügyeltem, "Nagypénteken" hisztiztem, mert fáradt voltam, aztán mégis főztünk sonkát, Nagypéntek éjjel és szombaton az Embert próbáltam életben tartani, vasárnap takarítottam, Húsvét hétfőn pedig lázasan és nyilalló izmokkal, ízületekkel fetrengtem az ágyamban (pedig ahhoz azért meg kell küzdenie a bajnak, hogy engem kifektessen).
Elmentem azért dolgozni. Próbálok nem fertőzni. Én nem vagyok olyan ügyes, mint Ember, aki olyan köhögőrohamokat szerzett, hogy az ellátott beteg hozzátartozója zavarja haza a munkából. Engem a munka gyógyít, amúgy is. A tudat, hogy beteg vagyok és nem mehettem dolgozni, még tovább betegít. Bandi, a ló meg csak egy paranoid agyszülemény volt az Állatfarmban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése