Evezés után mindig együtt utazunk Luluval két megállót. Mármint én két hónapja nem voltam evezni, de amikor igen, akkor együtt.
Megbeszéljük a világot. Munkát, Lulu párkeresését, az én aktuális párharcomat, a világ legfőbb eseményeit. Címszavakban, lelkizés nélkül, a szokásos módon.
Lulu nagyon magas rangú ember. Most épp a diplomata útlevelét mutatta. Mindez vicces, mert már háromszor leeveztük együtt a 160km-es legendás Budapest-Baját, és jól ismerjük egymás vonatkozó lelki és fizikai krízisét, kit mikor szúr a megtelt tampon vagy csíp homlokon a bögöly és folyik a ráfújt rovarirtó a kontaktlencséjére.
Pont ezekből tudom, hogy Lulu olyan ember, aki méltó a magas pozícióra, még inkább a szeretetemre. De ha már felvágás, akkor cserébe adtam neki kettőt a névjegykártyámból, hogy olyan legyen, mintha. Nem tudom, de inkább sejtem, hogy az ő felvágása is csak mintha (bár ő sokkal eredményorientáltabb, mint én). Inkább csak szorongunk mindketten a felnőttségtől.
Péntek van, fekszem megfürödve, kielégítve az olvasás iranti vágyam, egyedül vagyok, mint majdnem mindig, holnap és holnapután mérni kell a sosekészülő phd-hez, de már erre sem gondolok. Még arra sem, amikor a végigrohant több embert helyettesítős, horror napom végére a nap egyetlen releváns súlyosságú hibáját időzítetve semmissé tettem minden addigi teljesített feladat okozta örömöt.
Az őszi este az öbölben, a hullámokon a fények, a tarka fák, a filmklubozó fiatal sportolók, a szeretett kis hajónk, az öltözőszekrényemben a vízálló telefontároló, a biciklisampon, a naptej.
Tulajdonképpen, hová és mikor tűnt el a nyár?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése