Rémálom

Ügyelet után tegnap este 6 körül estem haza, el is aludtam szokás szerint ruhástul, keresztbe az ágyon, és azt álmodtam, hogy meghalt az Ember. Biztos azért volt ez, mert vasárnap nyűgös, türelmetlen voltam, és ezt rajta vezettem le, aztán még hétfőn is szomorú voltam az egész miatt.

Szóval Ember úgy halt meg az álomban, hogy ment az útszélén, mikulási ajándékokkal, és nem tudott jól hátranézni és elütötte egy autó. Én vártam, hogy jön, de helyette felhívtak, hogy meghalt. És az álmom nem is konkrétan erről szólt, hanem az utána lévő hónapokról, amikor először azt hittem, hogy hát majd kibírom valahogy, aztán egyre inkább kétségbeestem.

Sokáig, hónapokig csak néztem ki az ablakon, néztem a szürke ég előtt a faágakat, és nem tudtam, csak egy földöntúli erőhöz beszélni, Istenhez vagy hasonlóhoz, folyton próbáltam megérteni, hogy ez miért történt így. Mi okozta, milyen pillangó-effektus vezetett idáig, mi értelme lehetett annak, hogy a hosszú évek után végre-valahára megtalált társamat elvették tőlem. 

Bármi történt velem, az volt az első gondolatom, hogy mit fog szólni az Ember, amikor elmesélem, és mindig rá kellett jönnöm, hogy már semmit nem fog, mert halott, visszavonhatatlanul és örökre és egy világ választ el tőle. A hiánya fal volt körülöttem, és csupa légüres tél.

Csak annak láttam értelmét, hogy megírjam az egész történetünket, az elejétől, és próbáltam visszaidézni mindent, de egy részét már elfelejtettem, és ez is szörnyű volt. Próbáltam felidézni, milyen volt, amikor még volt, de már csak azt tudtam, hogy milyen most, hogy nincs.

Végtelenül telt az idő, már nyár volt, amikor a szüleimmel látogatóba mentünk egy hegyre, ahol szőlőt termesztettek. Harsogó zöld szőlősövények között kanyargott felfelé a busz, mindenfelé kis házak voltak a szőlőben, és emberek, nyári ruhában, napsütötte, egészséges barna bőrrel. Én meg ültem és sírtam, pedig nem vagyok sírós, és még álmomban visszaemlékeztem rá, hogy akkor sem sírtam, amikor meghalt. Gondolatban folyamatosan a naplómat írtam rólunk és tovább kérdezgettem Istent, hogy miért. Aztán felértünk a vendégségbe és meg kellett keresnem az interneten, hogy mikor van nyitva valami élelmiszer bolt, Apu türelmetlenkedett, én ültem, keresgéltem a telefonomban a nyitvatartást, és minden nagyon messze volt tőlem gondolatbam.

Aztán felébredtem, és arra gondoltam, hogy milyen jó lett volna, ha ez csak álom lett volna, és elszomorodtam. Aztán ott volt mellettem a telefonom, és rémlett, hogy este írt nekem, hogy ébren van-e még, megnéztem, és rájöttem, hogy tényleg csak álom volt. 

Reggel elmeséltem neki telefonon és jót nevetett rajta, hogy milyen izgalmas, hogy én azt álmodtam, hogy ő meghalt, aztán amikor már percek óta erről magyaráztam, meghatódott és megígérte, hogy majd megvigasztal, öt nap múlva, amikor találkozunk (addig felváltva ügyelünk és dolgozunk napközben is).

Még elmeséltem a kollégáim közül is kettőnek, és az egyik fiú mondta, hogy ő meg múltkor azt álmodta, hog a barátnőjének megbénult a fél oldala, és mennyire szörnyű volt. A másik fiú csak nézett és azt mondta, hogy bolondok vagyunk.

De hogy lehet ilyen hosszú nyomasztó, rettenetes dolgot álmodni pár óra alatt, aminek a nagy része nem is REM-fázis... Még az is lehet, hogy ez egy visszatérő álom, csak eddig nem jutott el a tudatomba. A szüleim betegségéről, haláláról rengeteget álmodok, még többet a mostani és korábbi kutyánkról, minden létező állatomról, és olyan állatokról is, akiket csak álmomban bíztak rám, de valahogy eltűntek, megbetegedtek, meghaltak. Emberről eddig nem álmodtam ilyeneket. Fránya szeparációs szorongás...

Fotók

Amúgy a Meseterápia meg Boldizsár Ildikó rég óta nagyon vonz (már azelőtt vonzott, hogy divattá vált volna, meg politikai ideává a népmese), ráadásul tanultam régen családterápiát, és tervezem, hogy esetleg egyszer befejezem, amikor már pszichésen alkalmasabb leszek ilyesmire. De a család és a mese amúgy is nagyon összefonódó dolgok. Mindenesetre

ezt a cikket

ajánlom Boldizsár Ildikótól. Azért jutott most eszembe, mert tegnap az Ember Húgával nézegettük a régi családi fényképeiket, milyenek voltak ők kisgyereknek, a szüleik fiatalkori képeit, az Anyukájukét, aki nemrég halt meg. Persze főleg mi lányok éveztük ezt (beleértve a könnyezést, a veszteség átérzését, illetve picit átkeretezését, hiszen a halott, akiről már lehet beszélni, akit már nem csak halottnak lehet látni, hanem kislánynak, ifjú anyának, fia ballagásán mosolygó anyának, unokájával karácsonyozó anyának; szóval az a halott már egy picit fel is támadt vagy át is formálódott egy családi mesében. Persze nem akarom mások fájdalmát banalizálni. A nagymamámról nálunk rengeteg családi történet volt, anekdoták hőse volt, még életében, mindenki számára szimbolizált valamit, aztán ahogy szépen lassan megöregedett és elfogyott, elgyengült, meghalt; szinte természetes volt, persze őutána is maradt üresség, de ő már életében mese is volt. Más dolog valaki korai, nehezen elfogadható halála). 

Szóval persze az Ember ebben nem vett részt, csak néha oda-odajött, de hát a férfiak nem fényképnézegetéssel gyászolnak. Viszont a Kisfiúnak is hiába mutattunk egy-egy képet (nézd, itt van Apa csecsemőkorában), megnézte, aztán visszament a számítógéphez, az ugráló-autós meg egyéb izéket nézni (mostanában a gyerekek ilyen videókat nézegetnek, már nem is meséket, hanem képsorokat, nincs is történet, csak angry birds-ök verekednek, dinók tépik le egymás fejét, autók mennek a versenypályán vagy zuhannak a mélybe, szerintem szörnyű mindegyik).

Na és olyan furcsa érzésem volt, még lehet, hogy haragudtam is, és nem értettem, hogy lehet, hogy a gyerek fényképnézegetés és családi emlékápolás helyett (ami amúgy nekünk kifejezetten örömet vagy inkább sokféle összetevőjű érzelmi élményt jelentett) hülye száguldozó autókat néz. 

Aztán eszembe jutott ez a cikk, amiben pont ilyen helyzetet írnak le, és azt, hogy a gyereknek muszáj ilyeneket csinálni szorongásoldásra, és pont azért csinálja a megszokott mindennapi dolgait, játékait, mert így dolgozza fel az egészet. És persze akkor inkább hagytam a Kisfiút, gondolatban sem helytelenítettem a dolgot. Ő kigépezte magát, mi ki fotóalbumoztuk magunkat, aztán ettünk sültgesztenyét, melegszendvicset és társasoztunk együtt.

Mézeskalács

Nem lett tökéletes. de élveztem, bár rohanva kellett csinálni. (A decemberem kb a novemberrel egyforma mértékben katasztrofális, részleteket lásd később), Viszont voltak állatos formáim, jellemzően nem mézeskalács tésztához, egyedül a kenguru alakút ítéltem meg kompatibilitisnek (a mézeskalács azért eléggé megduzzad, és van az a forma, aminek a mintája elveszik, pedig sima kekszesebb jellegű tésztából jól meg lehet csinálni).

Na de a kenguru is pufi lett, viszont felkiáltottam örömömben, amikor rájöttem, hogy lehet belőle dinót csinálni az Ember Kisfiának, akinek legutóbb éppen Jurassic Park mániája volt (ez amúgy aranyosan havonta változik, volt mignon-láz, meg pókember, meg turbócsiga, most éppen valami ugratós autók vették célba a szíve csücskét...)

Szóval ott a dinó jobb oldalon középmagasan.

Milyen szomorú...

Gyártsunk összefüggéseket

Vajon mért adta ki a Gallyas-ezüstözés nevű, híres idegszövettani festési módszerre keresve (képeket szerettem volna nézegetni) a karácsonyi könyvet a gugli?

Drowning

Káosz Birodalmában dolgozás van (most vagyunk elegen, de így is mindenki százfelé rohan), neuropatológia kurzus van és belőle holnap vizsga, tanulhatok ma éjjel, holnap ügyelek is, plusz vasárnap is dolgozom, külföldi tanulmányi út pályázati leadás van, Rose vadul üti a fejemet, hogy minden meglegyen, de jelenleg ezért hálás vagyok, mert pontosan tudja, hogy fóbiám van az összes papírtól, és hogy úgyis elúszom vele; német gyakorlat van, egész héten napi több óra, index leadási határidő van (csak épp be kellene járjam a fél Várost, hogy megszerezzek minden aláírást), absztraktot kell írni konferenciára, csinálni kell a kutatást (az lesz vasárnap), közben tanulni kellene a szakvizsgára is (már reggel a járművön is próbálok tankönyvet olvasni, ugyanakkor az összes eddig kitalált ütemtervvel réges-rég elúsztam). Ma hazafelé egy pécsi anyagot olvastam a szédülésről, az egészen klassz és érdekes volt, feldobta a napomat, csak egy idő után rosszul éreztem maga a buszon kisbetűket olvasástól.

Napok óta folyamatosan hányingerem van amúgy is, szédülök és fáj a gyomrom. Színtiszta paranoiából végzett terhességi tesztem persze negatív (hogy is lehetne nem az), a terhességi teszteket azért utálom, mert rossz látni, hogy csak egy csík, még akkor is, ha jelenleg ez így van rendjén, de közben azon gondolkozom, hogy megélem-e valaha azt a két csíkot, hogy elvileg szakvizsga után neki lehet állni a gyermek ügynek (persze tudományos munka miatt azért Rose-sal is kell egyeztetni, de alapvetően azért is próbálok teperni, hogy most ezt az évet toljam meg, és legyenek meg azok a dolgok (pl. fizikai munkát, hajolgatást igénylő vizsgálatok), amiket nem lehet baba mellett csinálni; na de akkor végül is elméletileg jövő ilyenkor már lehetek terhes, ezért mostanában mindig arra gondolok, hogy ez életem utolsó novembere, amit gyerek nélkül kell töltenem (közben rettegek, hogy nem jön össze a gyerek, végül is mitől jönne össze, szétstresszelem magam, kövér vagyok, mondjuk még addig lefogyok a terv szerint), de közben azon is szoktam gondolkodni, hogy Ember annyira csodálatos apuka, olyan emberséges, olyan elfogadó, biztos kötődési felület, csupa jóság és szeretet, hiába állítja magáról az ellenkezőjét, hogy biztos kiválasztja őt egy lélek arra, hogy megszülessen a gyerekeként, és akkor már beletörődik abba is, hogy én legyek az anyja, ami persze nem lesz neki könnyű (nesze neked, nyugati tudományos szellem).  Kettőnk között az alapvető különbség, hogy én veleszületetten és szerzetten is gonosz vagyok, ő pedig veleszületetten és szerzetten is jó.

Ilyenkor eszembe jut, mennyire felháborodtam, amikor másodéves koromban azt mondta egy meglehetősen konzervatív csoporttársam, hogy a nőknek nincs helyük az orvosi egyetemen, és maximalizálni kellene az arányukat. Sajnos azóta egyet kell értsek, ha nem is a módszerrel, de magával az állítással. Legalább tudatni kellene a lányokkal, hogy mit vállalnak az egyetemre jelentkezéssel, mert 18 évesen csak azt látja az ember, hogy milyen jó volt ötévesen műanyag fonendoszkóppal hallgatni a "maláriás" plüssmajom tüdejét és ceruza injekciót adni neki. Ugyanakkor ugyanabban az életkoromban már volt képzeletben négy lányom és egy fiam, akiknek nevük és személyiségük volt. Szólhatott volna valaki a felvételi előtt, hogy a fentiek egymást kizáró álmok. Az a pszichés feszültség, amit a kettős szerep jelent, alig elviselhető: 1. mint orvos, alapvetően a szakmámnak esküdtem fel, a társam, a reményem, az életem a szakmámé, minden szeretet, amit bármi vagy bárki más iránt érzek, minden idő, amit mással töltök, árulás; és tényleg: ahogyan manapság a tudomány fejlődik, még akkor sem elég rá egy élet, ha csak ezzel foglalkozik az ember. 2. mint anya, hogy lehet majd ügyelni járni, beteg gyermeket éjszakára otthon hagyni,  ügyelet után bent maradni, kisgyermek mellől továbbképzésre menni, mindig utolsónak érni az iskolába a gyerekért, szülői értekezletről mindig elmaradni, alvó csecsemő mellett tézist írni stb.

Olyan nem könnyű ez, de sajnos nincs más, és valahogy azt kell remélni, hogy a kettő terület tudja egymást fejleszteni, például empátia tekintetében, illetve a gyerekek nem-megfojtása tekintetében (ma divat agyon nyomni a gyermekeket a szülői szeretettel).

Ó, mindegy, majd lesz valahogy.

Térjünk vissza az agydaganatok szövettani klasszifikációjára. Gyönyörűségesen meg fogok bukni holnap. És külön élvezni fogom, amikor a német gyakorlat és az ügyelet átvétel összeér, egy végigtanult éjszaka után...

És akkor még reménykedjünk, hogy mindezek helyett nem az óvóhelyen kucorogva, vagy beomlott házak tetejéről az ellenségre lövöldözve, vagy még inkább darabokra szaggatott állapotban rohadva töltjük majd az elkövetkező éveket.

"Az értelem égő lámpája kezében"

Ez a vers jut mostanság eszembe a világról. Régi kedvencem, még a Hegel-i értelemben vett egzisztencialista "korszakomból".

Kosztolányi Dezső: Marcus Aurelius

Sárgán hever itt a középkori Róma,
de lángol az alkony,
mint véres oroszlán
s te fönn lovagolsz még
a Capitolium ősi tetőjén,
Marcus Aurelius.

Bronzfejü cézár,
aranyszakállu,
vak ragyogásu szoborszemeiddel
őrködve vigyázol
s én állok előtted.

Császári felség,
emberi nagyság,
roppant pogányság
örök igazza,
bamba tömegtől visszahuzódó,
trón magasában egyedül élő,
koldus imperátor.

Nem kancsal apostol,
nem zagyva keletnek elmebetegje,
fönséges irótárs,
együtt a sziv és fő,
fájdalom és bölcs messzetekintés,
elhagyatott e sanyaru földön,
az, aki él és az, aki fél és
látja a törvényt reszketve, de higgadt
lépttel megy a sirhoz, az értelem égő
lámpája kezében,
megvetve a barbárt,
mindazt, mi hazugság.

Semmi, ami barbár
nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyu.
Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel
rádión beszélnek, a jósok, a boncok,
a ferde vajákos, ki cifra regéknek
gőzébe botorkál, csürhe-silányok,
kik csalva-csalatva egy jelre lehullnak
s ugy fintorog arcuk,
mint a bolondé.

Csak a bátor, a büszke az kell nekem, ő kell,
őt szeretem, ki érzi a földet,
tapintja merészen a görcsös, a szörnyü
Medusa-valóság kő-iszonyatját
s szól: «ez van», «ez nincsen»,
«ez itt az igazság», «ez itt a hamisság»,
s végül odadobja férgeknek a testét.
Hős kell nekem, ő, ki
déli verőben nézi a rémet,
hull könnye a fényben
és koszorúja
izzó szomoruság.

Messze vagyok már, messze röpültem,
messze az olcsó, hig dudaszótól,
dél és nyugat között csapong az én lelkem,
mindig szabadabban.
Álarcomat itten elvetem, aztán
ujra felöltöm
s járok mosolyogva,
tanulva a türést,
a hosszu alázat gőgös erényét,
szenvedve a mocskot, rejtve riadtan
rongyokra szakitott, császári palástom.

Hadd emelem föl,
hadd emelem hát tiszta, hitetlen,
kétkedve-cikázó, emberi pára-
lelkem tefeléd most,
ki jöttem a pannon
halmok alól s élek a barna Dunának,
a szőke Tiszának partjai közt. Jaj,
hadd emelem föl mégegyszer a szívem
testvéri szivedhez,
Marcus Aurelius.

Idei őszi családi baj

Ez most már a harmadik év, amikor nem telik el az ősz súlyos betegség nélkül. Most Ember anyukája van kórházban, kritikus állapotban, és egyáltalán nem lehet tudni, kikerül-e onnan, és mennyire nyeri vissza az eddigi életminőségét.

Jól emlékszem Apu betegségére, a reggeli telefonra, a rohanásra, a sürgősségi osztályon várakozásra, arra, amikor betolták a műtőbe, ahonnan nem lehetett tudni, kihozzák-e élve, arra, hogy ki-be jártak a műtőbe a dolgozók új és új palack vérekkel, mi meg Anyuval órákig ültünk a műtő ajtaja előtt. Az intenzív osztályra, az első szövődményre, a második szövődményre, az első és a második reintubációra, amiről mindig a saját ügyeletem előtt tíz perccel szereztem tudomást, arra, hogy német gyakorlat tartás és ügyelet kezdése előtt rohantam át, hogy napokig ébren pislogott a tubus végén, hogy néztem minden nap, hogy most milyen nyomásokkal lélegeztetik, olvastam az aznapi lázlapot, hogy kitaláljam, mi történik (mi nem mertük meg sem szólítani az intenzíves orvosokat, nem hogy tájékoztatást követeljünk, vagy megzavarjuk őket a munkában vagy a pihenésben), emlékszem a másik kórházban az őrzőre, arra, hogy megkérdezték Anyut, hogy akkor egy kis "rehab" (elfekvő), vagy visszük haza, mondtuk, mikor vihetjük, mondták holnap, kérdeztük, jó akkor hányra rendeljük a magán mentőt (sosem szállítottuk a későbbi vizsgálatokra sem állami mentővel, mert harmadik emeletről kellett lecipelni, nagy darab ember és féltünk, hogy megalázzák, hiába voltam akkor még mentőorvos másodállásban, Anyu a magánmentőnek is +50-100% borravalót adott, csak ne tegyenek rá megjegyzést; ami jogos lett volna, mert ne a mentők tegyék tönkre a betegcipeléssel a derekukat, mért nincs egy rohadt házban lift), szóval hazaadták, húgyúti fertőzéssel, decubitussal, fekvőbetegként, cardiogen sokkban, amit én kezelgettem meg, átgyógyszereltem. Aztán katétercserék, a háziorvos közölte, hogy ő ebben nem tud segíteni, mert férfit nem tud katéterezni, Odabentről könyörögtem hozzánk a nővérkéket, hogy jöjjenek segíteni katétert cserélni. Aztán katéter kihúzás után uroszepszis, bekönyörögtem az urológiára (mi ugye mindig ellátjuk az intézmény orvosainak rokonait, soron kívül ugrunk, amúgy mindenkinek soron kívül ugrunk, a háziorvos helyett, a területi neurológia helyett, a társszakma lusta kollégája helyett, kezdem azt hinni, hogy mindenki minket használ baleknak), na, az urológusok be is fektették, majd másnap reggel hív apám, hogy kiültették a folyosóra zárójelentéssel, közölték vele, hogy majd az orvos lánya adhatja neki im az antibiotikumot. Hívhattam neki magánmentőt, de ők sem tudnak azonnal ugrani, sírva könyörögtem, hogy jöjjenek mielőbb, ne várassák, 250-es CRP-vel, lázasan a folyosón ülve. Anyám, aki stramm ember, néha olyan volt, mint egy demens néni, hiperventillálva kapkodta a levegőt minden új helyzetben, és néha abban sem voltam biztos, hogy a metróig eltalál visszafelé. Azóta sem láttam ilyennek. Apu meg dühös, csalódott, haragszik, kötekszik, nem kooperál. Minden apróságra panaszkodik, de sosem hittem volna, hogy 60-as vérnyomással és felére csökkent hemoglobinnal, vérző nyombélfekéllyel szőkenős vicceket mesél az SBO ápolónak. 

Azért végül csak rendbe jött. Nagyjából. Emlékszem erre a megváltozott világra, arra a folyékony iszonyatra, amivé az életem egyik pillanatról a másikra vált. A folyamatos görcsre valahol bennem, az állandó összeesés közeli fáradtságra, a plusz kilóimra, a szétesettségemre, pucolatlan cipőmre, valami furcsa, módosult, szörnyű transzállapotra, amikor az egész világ minden történésével és örömével olyan messzi volt, mintha sosem lett volna. Hónapokig tartott ez a transz. Egy évig a fáradtságom. (Nyilván Odabent egy nap szabadságot sem kaptam, taxiztam a látogatásokról vissza, hogy időben beérjek ügyelni). Mire kihevertem volna, kiderült a nagymamám végstádiumú rákja, aki végül is idén februárban halt meg, otthon, mert nem akart kórházat, Anyu járt át mindennap a város másik felébe (Mama a nagynénémékkel élt, de ők napközben dolgoztak, a gyerekek meg iskolában voltak), Anyu a város szélén, a jégen, fájó csípővel botorkált minden nap oda és vissza. Amikor rosszul volt már, én is naponta mentem, este, infundálni. Közben persze Odabent a kutatási terv is ugyanúgy kellett, és nyilván mindenkinek teljesen mindegy, mi van az emberrel, a nagy ugyanúgy a kicsibe törli a lábát, ha kedve van. Mama is ügyeletátvétel előtt egy órával halt meg. Ebéd közben hívtak. Megköszöntem, letettem a telefont, végigettem az ebédet, beszélgettem, ahogy kell, rezzenéstelen arccal (Javasasszonynak mondtam, ő azt mondta, jobb így már neki, én egyetértettem), majd mentem átvenni az ügyeletemet. Nem sírtam, egy könnyem sem volt, én olyan társadalmi csoportból jöttem, ahol akárkit és mindenkit tudni kell elveszíteni könnyek nélkül. Anyu is ilyen. A nagyszüleim is ilyenek voltak. Pontosabban nem tudom, hogy ilyen vagyok, vagy ilyennek kell lennem, ahhoz, hogy Anyu méltónak tartson magához. Ez egy másik mese. De Mamát sem hevertem ki hamar. Nem gondolkodom rajta. Nem hiányzik. Nem érzek semmit. Csak képek vannak bennem, nehezek, mint egy-egy szikla, mozdíthatatlanok, elemezhetetlenek.

***

Most kívülről nézem és látom, az Ember tekintetében ugyanezt a tompa, fájó, transzállapotot, és nem tudok segíteni. Tegnap a Varázshegyen ügyeltem, a Varázshegyet szeretem, ott lelke van a falaknak, az embereknek, a tájnak, az öreg ablakkilincsnek, az elmenő busz zajának. Ülök és azon gondolkozom, hogy egy másik kórházban, mások kezei között élet és halál között van az az asszony, aki az Embert megszülte, mellére vette, azt suttogta neki, hogy "szeretlek, édes kisfiam". Most találkoztunk, konkrétan aludtunk egyet az Emberrel, én ügyelet után, ő meg éjszakai munka előtt. Az is olyan volt, hogy szerintem még álmában is szomorú volt, figyeltem a légzését, meg-megrezzent a karja, ahogy fogta az enyémet, közben rajta is feküdt valamelyikünk a karomon (vicces volt, mert azon gondolkoztam, hogy lesz-e ulnaris paresisem, annyira zsibbadtak az ujjaim, hogy már az övéit nem is éreztem), aztán elaludtam én is és nem lett ulnaris paresisem.

Tegnap este, amikor már túl voltunk az akutságokon, átvettem a szokás szerint vadidegen betegekkel teli osztályt, átláttam nagy nehezen a teendőket, elláttuk a sürgős beteget, meg a nem sürgőset, visszahívtam végre az Embert. Előtte egy hozzátartozó kérte, hogy beszéljünk, mondtam, pár perc türelmét (szakmailag nem volt sürgős ez a beszélgetés, viszont késő volt, és az Ember fáradt, éjjel az anyukáját mentette, muszáj beszéljünk, később már aludni fog). Amíg beszéltem a telefonon, és hallgattam, hogy a másik hangja fél mondatonként elhalkul, küzd az összeszoruló torkával, a hozzátartozó nekiállt reklamálni, hogy most már mennyi ideje vár rám (tíz perc lehetett). Hirtelen annyira dühös lettem az egészre, és közben nem is voltam dühös, mert az ő szeme előtt is ugyanolyan ködös iszonyat volt a felesége miatt (és az orvos telefonál! az ügyeletben ül a nővérszobában a sarokban és magánbeszélget!), hogy elvesztettem a fejem, rátettem a telefont az Emberre (később visszahívtam), lecsaptam az asztalhoz, és reszkető hangon mondtam a hozzátartozónak, hogy jövök, de a rokonom súlyos beteg (ennél konkrétabban fogalmaztam), de bocsánat, itt vagyok, hallgatom, mondja (sosem szoktam ennyire szakmaiatlanul viselkedni). Utána normálisan elbeszélgettünk.

Úgyhogy ilyen dolgok vannak itt velünk. Lehet, hogy az Európa- és világvégéhez képest szánalmas apróság. Nagyon sajnálom azokat az embereket, olvasgattam pár cikket az egésszel kapcsolatban. De hát nyomorult kis emberfajzat vagyok, a legjobban mégis az enyéim fájdalma fáj. Azért majd igyekszünk arra figyelni, hogyan tehetnénk jobbá a helyzetet. 

Újra Odabent

Szerencsére végetért a pszichiátria (még mindig nem meséltem róla, de fogok), a múlt héten napi 8 órában oktatás volt, most viszont a Káosz Birodalmába vagyok ismét beosztva, Csingiling társaságában, ami jó. Ma is láttam érdekes beteget (ő szegény nem ezt a szót használta volna), plusz pénteki ügyeletben a Varázshegyen egy másik nagyon érdekeset. 

Jól esik a "valami ideg" a sok depresszió, személyiségzavar, skizofrénia és szociális problémák után... Én nem is értem, hogy a pszichiáterek hogyan bírják. Maximális tiszteletem nekik, kellő távolságból.

Kilátások fosztóképzővel

Nem kell ahhoz jósnőnek lennem, hogy rájöjjek, hogy a szakvizsga és az arra való tanulás az őrületbe fog hajszolni. Ajánljuk kutatással, absztraktírással, tanulmányi út szervezéssel, tervezett fogyókúrával és cigiről leszokással is. 

Azt hiszem az életemet és önmagamat úgy ahogy van, "lepausolom" egy évre.*

Csak ne lenne olyan érzésem, hogy kétségbeejtően értelmetlen az egész. Kezdem érteni, hogy a mostanában egyre fokozódó fáradtságom, szomorúságom, szorongásom, magánéleti és egzisztenciális válságom nem csak átmeneti vendégeknek fognak bizonyulni. 

De hogy ennek az egész orvoslásnak és depláne a neurológiának mi a jó ég értelme és szerepe van az életemben, annak rombadöntésén kívül, azt lehet, hogy csak a halálos ágyamon fogom megérteni. Ahol majd egyedül leszek, bepelenkázva, napi egyszer tisztába téve, nemlétező vagy engem már régen elhagyott családtagjaimtól nem-körülvéve, azzal az érzéssel, hogy egész életemben semmit nem csináltam, ami vagy hasznos lett volna, vagy örömet okozott volna nekem, csak szívtam mindig és újra, a semmiért.
Néha úgy gyűlölöm Odabentet, hogy semmi mást nem érzek, csak a dühöt, hogy mért alakult ez így. Máskor meg elszalasztom minden szabadulási lehetőségemet, és egyre beljebb csavarodom a pókhálóba.
De azért az arteria cerebri anterior igazán nagyon szép. 

*: tegnap, amikor írtam az Embernek, hogy nagyon fáradt vagyok és ne találkozzunk este, valójában arra gondoltam, hogy tizenegy hónap van szakvizsgáig, ne találkozzunk este. Aztán kiderült, hogy még mindig beteg és nagyon köhög, úgyhogy nem robbant ki szerencsére ez a konfliktus (helyette másik). Soha nem fog elmúlni az a kettősség, hogy én orvos vagyok, engem azért teremtettek és taníttattak, hogy embereket gyógyítsak, és normális körülmények között egy szakvizsgára készülő orvosnak áldozatot kellene bemutatni a Szakma felé, megmutatni, hogy minden erejét, idejét, szeretetét csak a szakmájának szenteli, hogy elnyerhesse a szakvizsgát. Csak az a baj, hogy itt Odabent következetesen azt tanítják nekünk, hogy sem mi, sem a munkánk nem ér és nem használ semmit, minden, amit csinálunk, alap, hogy tökéletes legyen. Például szakvizsgán nem buktatnak meg senkit. De nálunk elvárás és illik ötösre szakvizsgázni, jó hírét kelteni a helynek és a legjobb, ha a vizsgáztató külön elismerően nyilatkozik rólunk a Főnöknek. De ha ez megtörténik, az sem teljesítmény, csak minimum. Ezzel egyet is értek, pont így volt mindig, a kitűnő érettségi és a summa cum laude diploma is minimum volt, csak picit nehéz mindent feláldozni valamiért, amiről azt mondják, hogy semmi, és az ember ilyenkor lázad, és szabadidős programokat szervez.

A párkapcsolat és az orvoslás nehezebb kérdés, mert felmerül, hogy az ember jobban dolgozik, ha van tartós párkapcsolata, és ha ez így van, akkor megengedhető, hogy legyen, de azért nem tudom levetkőzni azt az érzést, hogy egy orvosnőhöz azért nem nagyon méltó az ilyesmi.

De ezeket régen gondoltam, amióta van az Ember, nem annyira gondolom, de egyben azt is gondolom, hogy megbuktam, mint orvos, és az orvoslás nekem már sosem fog semmi örömet hozni, sem én az orvoslásnak.

Mulandóság és öröklét

Amikor Odabent elkezdtem dolgozni, az egyik kedvencem az ottaniak közül a beszédterapeuta volt, aki évtizedek óta vizsgálta és gyógyította a beszédzavaros, főleg stroke-on átesett betegek önkifejező képességét. Mindig csodáltam őt, több vizsgálatot is végignéztem, és néha arról álmodoztam, hogy valami nagy titkos, irodalommal, aggyal, szavakkal kapcsolatos kutatást végzünk majd együtt. A kedvessége is lenyűgözött, a hangszíne, hanglejtése pedig szeretett gimnáziumi magyartanárnőmre emlékeztetett.

Hosszú ideje küzdött súlyos betegséggel, sokáig nyerésre állt, és vesztésre állva is ugyanolyan kedves és precíz maradt. Utána láttam már a vég előtt néhány héttel, zavart volt, kétségbeesett, Helénával terelgettünk vissza a kórterembe ügyeletben, sírt, hogy rendetlenség van, mire fogtuk a kezét és mutattuk, hogy nézze, mindent elpakolunk.

Amikor kiderült, hogy haldoklik, ellógtam a pszichiátria gyakorlatról a hosszú vizit végén. Amikor beértem hozzá, gyertya világított a holtteste mellett, és régi barátja, a pszichológusnő ült mellette könnyes szemmel. Ültem én is egy kicsit. Sápadt volt, sovány, békés. Tényleg, mint aki csak elaludt.

***

Beszédzavar témájú gyakorlathoz keresek anyagot, eszembe jutott, hogy van pár videóm egy aphasiás beteg vizsgálatáról. Végignéztem őket, és csak nézem, nézem, a beszédterapeuta Kolléganőnket a képeken, nyugalmat árasztó, betegre figyelő, bizalmat ébresztő egész valójában. Nézem a videón a dobozát, amit mindig annyira kedveltem, teli izgalmas tárgyakkal (olló, parafadugó, kulcs, kalapács, amiket a betegnek felismerni, rendezgetnie kell), és az élet egyszerre tűnik mulandónak és öröknek.

Kellemeset a hasznossal

Fürdőkádban, nyakig habban, mellettem bögre teával tanulmányozom a mozgatórendszer vizsgálatát angolul (ez az új szívás, eddig csak magyar és német gyakorlatokban segítettem), jegyzetelni, vigyázva, nehogy vizes legyen a könyv, teli elmosódott rózsaszín filcvonalakkal. Az élet szép.

Szép ősz

Megérte hazatekerni, ügyelet után.

Az elmúlt hónap - szabadidő kategória

Nem is tudom, hogyan maradt ki ennyi ideig a blogírás. Holnap dolgozom, így most röviden tudósítók a jó dolgokról, amik szabadidőmben történtek velem, aztán a napokban mesélek a pszichiátria gyakorlatról és egyéb munkahelyi történésekről és világmegváltó gondolatokról. :)

Rákaptunk a társasjátékozásra. Régi álmom, és több alkalommal sikerült 1-2-3 barátot találnunk, akikkel együtt játszhattunk. Vicces a Firkaland, szórakoztató, rajzolgatós játék. A Dragons nevű kártyajáték a kedvencem, durva logikai játék, mindig lefárasztja az agyamat. Múltkor Bangeztünk is, és az Emberrel ma van az 1. évfordulónk. Eddigi tapasztalataim alapján nem tudtam, fog-e rá emlékezni, ezért vettem neki scifi rizikó társasjátékot, arra gondoltam, ha ő nem ad semmit, akkor sem lesz ciki, mert akkor úgy tálalom, hogy "ja, csak vettem magunknak ezt a játékot". De végül kaptam egy cserepes virágot, aminek nem tudom a nevét, és egy kis könyvet szerelmes idézetekkel. Megdicsértem az Embert, elvégre ennél lánynak valóbb ajándékot férfiaggyal nehéz kitalálni (a szülinapomra pulzusmérő órát kaptam). A Rizikót be is izzítottuk, felturbózott változat Holdra szállással, jövőbeli háborúval, nukleáris parancsnokkal és diplomata-kártyákkal. Két órát olvastuk a szabálykönyvet, további két óra alatt lejátszottunk az öt körös játékból két kört, élveztük nagyon, szegény Ember is, 36 óra munka után.

Kb két héttel ezelőtt kirándulni voltunk Bekeccsel Dobogókőn. Annyira boldog voltam, hogy végre kimozdulunk. Úgy volt, hogy jön egy másik nő, akit a FB-ről ismerek és van egy pumija és egy komondora (még sosem láttunk igazi komondort), de aztán elszerveztük a dolgot, és csak hárman mentünk. Bekecs először aggódott, hogy jövünk táskákkal és elvisszük, odafelé nyáladzott a kocsiban, de aztán hamar megértette, hogy ez valamiféle kutyaszórakoztató program, és a továbbiakban szívesen jött velünk. Elindultunk egy ösvényen, ami végetért, ezért megpróbáltunk felmászni a hegyoldalban, ezalkalomból némi véletlen és sajnálatos kutyamancs-taposás is történt, sértődött visítással és békítő sajtdarabkával. Aztán megtaláltuk a Thirring-körutat, ami gyönyörű. 

Ezt a képet csináltam, nagyon szeretem, sokáig nézegettem, olyan szimbolikusnak érzem, a kis mindennapi élet, az Ember helyett akár én is lehetnék rajta. Gyalog felfelé, saját erőből, jobbra a hegyoldal, a fák gyökereivel, balra a szédítő panoráma és a szabad ég. Bekecs meg a Vidámság, Önfeledtség. (Gondolkodtam rajta, hogy feltegyem-e ide ezt a képet, de igazából, aki ez alapján  ráismerhetne az Emberre, az már ránk ismert az eddigi bejegyzésekből).

Bekecs négy hónaposan elérte Vackor súlyát és szerintem a magasságát is. Nagyon szeretem. Anyu folyton morog, hogy jaj, minek hozta el ezt a kutyát, ezt a lázadó, dominánskodó, engedetlen kamaszkölyköt. Akkor felemeltem Bekecset, odatartottam Anyuhoz és elkezdte nyalogatni az arcát (azt amúgy csak velem szokta csinálni), erre Anyu elnevette magát. Anyunak kicsit ilyen néha morgós személyisége van, de nem kell ennek bedőlni. Bekecs már tud ülni, feküdni, lábhoz jönni, visszahozza a labdát, tanul pacsit adni és maradni. Anyunak újra vannak kutyás ismerősei a Folyóparton és a Hegyen; és megint naponta öt órát kutyasétáltat, hetvenéves létére.

Olvastam ezt a könyvet, arról szól, hogy egy férfi bezárva tart egy nőt, meg a gyereküket egy fáskamrában. A kisfiú meséli a mindennapi életüket. Szépséges könyv, majd még írok róla, és akkor meglátjátok, miért az. Olvastam olyat is, hogy "Árvák vonata", az még ennél is jobban tetszett. Megnéztük az "Abszurd alak" című Woody Allen filmet is. Nekem az ő drámái elég hasonlóak, mindig ennek az úri osztálynak a kiüresedettségéről, arról, hogy milyen bűnöket követ el az ember a látszat és a pozíció megtartásáért. De azért az idővel van valamekkora spirituális elmozdulás is a filmjeiben. A Match point és a Vicky Cristina Barcelona után a Blue Jasmine már sokkal árnyaltabb volt, ez a mostani ezzel a belső igazságosztó késztetéssel megint újdonság, bár maga a páros és a helyzet némileg sztereotip. Azért tetszett. 

Plusz egy-két alkalommal sütöttem is, leginkább a vendégeknek. 

***

Luluval rákaptunk a hajnali edzésekre, kb heti egy alkalommal. Legelőször még nem jöttem ki teljesen a szokásos bronchitisemből (de szar volt), de azért eltekertem biciklivel az Edzőhelyre, ahol evezőgépeztem 6000 métert, majd betekertem Odabentre. Aznap kb ez volt az utolsó épkézláb dolog, amit képes voltam csinálni. Azóta nem megyek hajnali edzésre biciklivel. 

De az a biciklizés megérte, mert láttam napfelkelte előtt a Folyót a Hídról.

Dióhéjban ennyi :)

Bűvös szavak

Az Ember sohasem mondja, hogy "szeretlek". Én is csak soká szoktam rá (soha nem szerettem a szeretlekezést). Múltkor fáradt voltam, plusz indult a hidegrázós-náthás szar betegségem, ezért nyűgös is, összekaptunk, majd hosszasan magyarázkodtam, aztán félig alva, lázasan odahúzódtam mellé és nyöszögtem valamit arról, hogy mennyire szeretek vele lenni, és ő az egyetlen, akivel szeretek és szeretnék "járni". Ellágyult, megsimogatta a buksi fejemet és félig alva suttogta, hogy: "Én is örülök neked. Nagyon."

Nővérhelyzet

Az orvosok is fogyó eszköz. De amikor egyszerre betegszik meg súlyosan két nővér azonos osztályról (jobbulást kívánok nekik), az gyakorlatilag lokális világvégével fenyeget...

"Ideggyógyász vagyok"

Egy neves neurológus professzor, nyugdíjas éveiben a könyvírást is megszerette. Részlet következik:

"Intelligensnek mondott társaságban bemutatkozom. Kérdezik, hol működöm - jelenleg. 

Tapasztalatam alapján cselezni próbálok. Mondom, hogy a foglalkozásom neurológus. Az valami ideg? - kérdezik az intelligens társaságban. Olyasmi - röstelkedem - magyarul annyit tesz: ideggyógyász. Ami ez után következik, az rendszerint rohamosan csökkenti bennem az amúgyis nehezen kielégíthető szociális igényeimet, és megerősít abban, hogy nagy baj van a foglalkozásom körül. Baj van vele, mint a rossz házassággal. Az sínyli, aki megválasztja. Eddig ugyanis azt hittem, hogy ez volt életem legjobb választása.

    Egy barátomnak mondtam egyszer borozgatás közben, hogy az ideggyógyászok sokszor egy életen át törekszenek arra, hogy sikertelenek legyenek, pedig a sikertelenségért éppen annyit kell dolgozni, mint a sikerért. Neurológus generációk nőttek fel abban a tévhitben, hogy a balsiker végül is megjutalmazza magát....

    A neurológusok általában nem gazdagok. Ha valamelyik gazdagodni próbál, azt csak annak árán teheti, hogy elfogadja a tudatlanok tévítéleteit a saját szakmájáról. A neurológusok betegei nagyon szegények. A szervi idegbetegségek elnyomorító hatása talán csak egyes pszichiátriai kórképekhez hasonlítható, mert a betegeik többsége, ugyanúgy, mint a neurológusoké, a rosszsorsú városlakók közül kerül ki. Ezek az orvosok, gyakornok korukban, a betegeiken, mint a pulzuson, tapintják az egész városi társadalom extrasystoléit. A neurológusok hazudni sem tudnak jól. A betegségek valósága mindig erősebb a mosolyogva elmondott prognózisoknál."

Egy csepp vigasz

Túléltem a hetet, a tegnapi előadást is. A konfi mai napjára nem mentem, mert délben ébredtem, a kinyomott ébresztős telefont hosszas keresés után találtam meg, a két matrac közötti pici résbe mélyen benyomva. Nem is emlékszem a csörgésére.

A takarítás volt az egyetlen rossz, ami ma történt velem, aztán hetek óta először egy majdnem igazi szabadidős rendezvény jött: az Ember, a Kisfia, Anyu, Bekecs és én közösen randalíroztunk a Szigeten (a majdnem igazi annak szólt, hogy a Város határait azért nem sikerült magunk mögött hagyni). Gondolkozhatnék rajta, hogy míg másoknak külföldi nyaralás és szabad hétvégék, nekem annyi jutott maximális élvezetnek, hogy két órát rohangászhatok a füvön. De nem gondolkozom, mert az a két óra annyira király volt, hogy nem kellene helyette semmi más. A játszótér mellett, a szépfüves, de már nem a játszótérhez tartozó pázsiton "dühöngtünk".

Labdáztunk hárman egymással, aztán fociztunk Bekeccsel. A macskázás akkor ért véget, amikor rávetődtem a labdára, elestem, feküdtem a fűben és nevettem, amíg egyszer csak a fejemre nem ugrott és nem kezdte el nyalni-rágni az arcomat a kiskutya. A hónapok óta mindenhová magunkkal vitt, szeretett gumilabdánk három percig bírta a három hónapos kutya fogai ellen. Ettünk almát, amíg Bekecs el nem vette tőlem a maradékot, hiszen szereti az almát, jött egy család egy másik kutyával és három vagány belevaló gyerekkel, akik anyukástul kvázi kinevették Anyut, aki aggódott, hogy ne fussanak a kiskutya előtt, mert majd belecsíp a lábukba. Elmagyarázták, hogy kutyával nőttek fel, és innentől semmilyen erő nem tudta megakadályozni a fogócskát. 

Amikor eltűntek a látóterünkből, utánuk szaladtam, kiderült, hogy szereztek egy másik gyereket, aki épp az apjával focizott, nahát én csak néztem, hogy a kiskutyánk milyen boldogan ugrált az új falka közepén. Anyuval azt beszéltük, hogy szinte látszott a felismerés a kiskutyán, hogy ezek itt az ő kortársai. Az Ember Kisfia a Bekeccsel való bánásmódról fél órája megtudott bölcsességeket adta tovább a többi gyereknek. 

Bekecs nagyon elfáradhatott. De annak örülök, hogy Anyunak a szerintem már kórossá fokozódott túlszervezését a kiskutyával kapcsolatban sikerült kicsit visszafogni. Annyira aggódik miatta, kezdetben minden gyerektől visszakiabálta (nagyon sok a rossz tapasztalat ezzel, nekünk az összes kutyánk rettegett a gyerekektől, főleg azért, mert még ha pórázon is viszi az ember, nagyon sok letolást kap a gyerekes szülőktől, a másik baj, hogy a gyerekek egy része egyáltalán nem tud kutyával bánni, és emiatt az ember mindig igyekszik elkerülni a gyerekeket, így a kutya sem ismeri meg őket, és később már félni fog), plusz ő eléggé csak a saját kis mindennapjaiban mozog, nehéz szocializálni. Most úgy láttam, jókedvű volt. Hazafelé a kocsiban Romhányi verseket olvastam, mindegyiket visszatapsolta az Ember Kisfia. Vicces dolog ez, mindenki lopott egy kis "család-élményt", miközben több szempontból sem vagyunk így négyen egy család. De nem baj. 

Az Ember Kisfia azért megjegyezte, hogy Vackorral jobban lehetett beszélgetni (azt játszottuk korábban, hogy beszélget Vackorral, én meg tolmácsolok). Erre megbeszéltük vele, hogy Vackorral így is lehet beszélgetni, és hátha most is lát minket és örül. Anyu kifejtette, hogy ő megbeszélte Vackorral, hogy lesz új kiskutya. Az Ember Kisfia tágra nyílt szemekkel kérdezte, hogy "de hogyan beszélted meg?". Mondtuk, hogy "ahogy Te szoktál vele beszélgetni, a lelkeddel". 

Majd megszereti Bekecset, most még túl bohó gyerek mindkettő egy azonnali nagy barátsághoz.

***

Most próbálok szakvizsgára tanulni, közben bűntudatom van, hogy mért nem cikket olvasok, de ma szombat van, szabad hétvége, hadd tanuljak már azt, amit szeretnék!

Ez nem mostani kép, már ennél is nagyobb.

Önbecsapás

Amikor az ember lánya elkészíti a 12 diából álló előadás 1. diáját a címmel és a szerzőkkel, az utolsó diát a kiválasztott fotóval és a "Köszönjük a figyelmet!" felirattal, majd megnyugodva felsóhajt, hogy már a munka egyhatoda kész van. *

Egyébként a legtöbb tudás a legrövidebb előadáshoz kell. Több oldalnyi jegyzetem van több tízoldalnyi cikkből. Aki abból képes 1 diát csinálni, az jobban érti, mint aki kívülről tudja.

Jaj, nehéz az élet, negyedik napja dolgozom végig az éjszakákat is (igaz, hétfőn ellógtam az állatorvoshoz). 

*: Amúgy előadás gyártásból kétfajta ember van. Az 1. típus, aki elkészíti az összes diát, kijavítja a helyesírási hibákat, átgondolja még hatszor, majd boldogat felkiált, hogy készen van, ezek után még órákig játszik a háttérrel, a betűszínekkel és az elköszönő képpel. 

A 2. típus a fent részletezett. 

Megfigyeléseim szerint az 1. típusú emberek a szorgalmas, pontos, munkára alkalmas lények.

A 2. típus jobban tette volna, ha hippinek áll. Mindenesetre tudományos sem felelősséggel járó munkára nem alkalmas. Ha ez kiderül 18 éves koromban és nem engednek egyetemre, hanem elküldenek valami jó munkahelyre, ahol 8 óra a munkaidő és nem kell sőt tilos gondolkodni, nincs semmilyen előrelépési vagy fejlődési lehetőség, akkor milyen jó lenne.

Ha 8 órás munkám lenne, akkor lefogynék, vagy plusz állást vállalnék, hogy fizethessem a zsírleszívást, a mellfellvarrást és implantátum beültetést, szőke lenne a hajam, lenne tetkóm, pirszingem és magas sarkúm, és akkor 70-es IQ-jú kigyúrt maffiózó audis fazonok rajonganának értem, és vennének gyémánt karkötőt, aztán belém szeretne egy gazdag, mamlasz fiú, és feleségül venne. Egy háromszinten medencés házban laknánk, és lenne sofőröm, meg tolmácsom, aki abban segítene, hogy ne kelljen emberekkel beszélnem és megakadályozná, hogy mások hozzám szólhassanak. Időnként félmillió forint értékű cipőt vetetnék a férjemmel, amit hisztérikusan behajítanék másnap a kandalló tüzébe, ha nem akarna elvinni a következő tengerentúli utazásra. A férjem megtiltaná, hogy dolgozzak, vagy házimunkát végezzek, nehogy ráncos legyen a kezem, és örökre nagyon boldog lennék, persze azt hinném, hogy boldogtalan vagyok, de tévednék.

Persze ez vicc, de néha álmodozom ilyesmiről. Viszont az a legkevésbé sem vicces, hogy háromnegyed négykor még csak az 5. dia van kész.

Itt van az ősz

Erre akkor jöttem rá, amikor a napokban először melegítettem vizet esti teához.

Kontárkodom

Rogernek nem találtak bajt a szájában. Sovány és a hasa puffadt. Legalább két napja nem eszik és nem eszik. A malacok bélrendszere nagyon érzékeny, simán lehet bélbaj, de valahogy mégis olyan furán koordinálja a száját is, megszagolja az ételt, de mintha nem tudná felvenni. De a szájában nem volt semmi. Most az a munkahipotézis, hogy kapott vitamin és antibiotikum injekciót, és diétáztassam, csak füvet, répát egyen.

Értem, én, de nem értem. Két napja nem evett a malac, már el van különítve, így pontosan látom, hogy semmi széklete nincsen. Ez náluk a totális életveszély. Nem eszik. Hogy a halálba diétáztassam, amikor az egyetlen, amit morzsánként bele lehet tukmálni a szájába, az a kedvenc imádott uborkája?

Most kézbe vettem, szeretgettem, próbáltam kézrátétellel gyógyítani (Isten és az orvoslás bocsáss meg, de nem lehet olyan racionális és felvilágosult az ember, hogy amikor a szerette beteg, ne hívja a csillagok, az ég, a szeretet és a világmindenség erejét, hogy magába gyűjtse és a kezével átadja. Ez persze hülyeség.), beszéltem hozzá, mivel nem iszik, de szagolgatja az itatót, kinyitottam a száját és csorgattam bele a C-vitaminos vízből. Ezek után lett picit élénkebb és elkezdte rágcsálni a kezemet, majd egy darab kis ubit megevett.

Nagyon kedvelem az állatorvosunkat, de valahogy Vackornál sem esett le senkinek időben, hogy az a kicsi, sovány kutya, ha nem eszik-iszik, összeomlik pillanatok alatt. Most itt is ez van...

Persze a malacok halandók és sebezhetők. Az egyetlen baj, amit esetleg lehet kezelni, a C-vitaminhiány meg esetleg valami enyhe, antibiotikumra gyógyuló bélfertőzés.

Holnap ügyelek, Anyu lehet, hazaviszi magával Rogert,

De én meg ilyenkor meg tudnék őrülni, az állataim betegségébe mindig belebetegszem, szó szerint, rosszul vagyok, és a világ valami szétfolyó, rettenetes iszonyattá válik.

Ülök a sötétben és le tudnám tépni a bőrömet, ki tudnám szedni a szívemet, és szét tudnám taposni az agyamat a kíntól. És egyedül vagyok, ilyenkor mindig egyedül, egyedül. De jó így ugye, mert úgysem tudnánk többet találkozni. Ja, csak épp nem lenne ez a hülye dualizmus, hogy a magányom, a fájdalmaim, az otthoni feladataim, a kétségeim, a betegségeim, a fáradtságom az enyémek; de az ágyam, a kajám, a testem, a figyelmem, a szeretetem tetszőleges pillanatban közössé alakíthatóak. 

Csak vádaskodom, tudom. Messze lakunk egymástól és mindketten küzdünk a bajainkkal. A másik ugyanúgy egyedül van minden nehézséggel és én ugyanúgy nem tudok neki segíteni semmiben. Ezt a heti 1, ritkán 2 pár órás találkát is úgy sakkozzuk ki valahogy, és valamelyikünk mindig annyira fáradt, hogy koppan le a feje és elalszik beszéd közben. 

Na de visszatérek az előadás gyártáshoz. Van még idő reggelig.
És ki kell találjam, mikor megyek Röszkére segíteni. Mert ez a másik, amitől fizikailag szenvedek. 

Aktuális kétségbeesés

Mindamellett, ami a világban zajlik (és amiben nem tudok most segíteni a világnak), éjszaka van, és a 30 diás előadás negyedik diáját fejezem be (már ott tartok, hogy boldogító rózsaszín filccel strigulázom egy papíron, hogy mennyi van kész), bár magyarul a többi is félig megvan, azokat már csak fordítani kell németre, aztán mindezt majd elő kell adni 24 órás munkaidő utolsó órájában, szóval közben még a pénteki előadással is készülnöm kellene, és közben napközben dolgozni. Roger, a tengerimalacom beteg, már rég óta nincs jól, de most nem eszik, valami van a szájával, úgyhogy állatorvost is be kell iktatni és nagyon szomorú is vagyok miatta. Az Emberrel is voltak most csörtéink, aki szerint ráérünk mi még együtt lakni, jó így ez a káosz, akkor sem találkoznánk többet, ha együtt laknánk (ebben van igazság, de én lányból vagyok, nekem 30 évesen már közös mindennapokra lenne szükségem, együtt megoldott közös problémákra, a másik illatára a párnán, a ruháira a szekrényben; és még azt is megértem, hogy ez most nem kivihető, de hogy mindegy lenne?*), és akkor persze nyűgös vagyok, megbántom, aztán attól szenvedek. A pszichiátria gyakorlat jó, de nyomaszt és szorongok az idegen környezetben, napok óta fáj a hasam és hasmenésem van, és fájnak a hidegtől az ízületeim, és fáj a szemem a monitortól, a lakás meg egy nappal a takarítás után már rámrohad. És mindehhez hetek óta valami hülye fáradtság van rajtam, bármikor össze tudnék esni, és akármennyit alszom, nem elég. A kedvetlenségem az egész élethez most kezd fölém nőni. Tényleg erről szól? Hogy nem elég semmi, és este és hétvégén és az ügyelős hétvége vasárnapján és annak éjjelén is a hétfői munka előtt, mindig-mindig dolgozni kell és állandóan el vagyok úszva? A számláim sincsenek befizetve, már megint, nem pénz, hanem a szétszórtságom és időhiányom miatt.

Össze-vissza eszem, pánikolok, sajnálom magam. Nem baj, majd elmúlik ez is. Végül is lőhetnének is a fejem fölött, és szedegethetném ki a romba dőlt ház alól a szeretteim szétszakadt holttestét is.

Okéoké, de mi értelme, hogy biztonságban élek és mindenem megvan, ha az életem nem élet? Ha nincs családom 30 évesen, ha nincs rend, napi és heti rendszer, boldog hétköznapok és jó kis szabadidő, olyan, amit nem kell takarításra eltölteni, sem lelkiismeret-furdalástól szenvedni közben, hogy nem haladok a munkáimmal? Ilyen erővel inkább cserélnék egy menekülttel, akinek van bárkije a földön, engem lőjenek szét Szíriában, ő meg éljen boldogan a biztonságban, mindenki jobban járna, mert én belém kár a jó.

Öröm az ürömben, hogy nem kell tovább keressem az elmaradt nyári depressziómat. Itt van ő, egyem a lelkét, csak biztos elaludt a nagy melegben és inkább szeptemberre időzítette alig várt látogatását...

*: az a baj ám, hogy látom én az akadályokat. Például ha ilyenkor, amikor hajnali háromnegyed négykor még a gép fölött vakulok, rendet kellene raknom, és nem feküdhetnék le ruhában, mosdatlanul, mert valaki fekszik mellettem, vagy csak egy szót kellene bárkihez szólnom; biztos megbolondulnék. Nehéz, nehéz. Szakvizsgáig biztos nincs esély emberi életre. Nem véletlenül találták ki ezt a szakmát a férfiaknak. De tényleg.

Nemobjektív

Nagyon sok hírt és elemzést olvasok a menekültekről. Nem szeretnék most a velük kapcsolatos gondolataimról, érzéseimről beszélni. Magamról szeretnék, mert ebben a belső vitában és véleményalkotásban sok, már rég óta érzett belső ellentmondásomat látom, tisztábban.

Tulajdonképpen úgy érzem, hogy nekem már sosem szabad semmilyen ügyben emberi méltóságról, emberségről és emberi jogokról szóló dologról véleményt alkotni. Mert nem vagyok objektív soha többé, négy, az egészségügyben töltött év után. És nem jó értelemben nem vagyok objektív. A csalódottságom, a frusztrációm, megalázottságom, a haragom, az irigységem örök maradt, noha, ahogy növekszik picit az ember és jobban megtalálja a rendszerben a helyét.

Amikor az afgán fiút vittük a kórházba (nem szeretnék nagy segítő szerepben tetszelegni, ez volt az egyetlen és utolsó ilyen akcióm, jelenleg amúgy annyira fáradt és leterhelt vagyok, hogy élni sincs se kedvem, se időm, se erőm), és végül befektettük egy osztályra, akkor úgy éreztem, a nővér nagyon türelmes velünk. A fiúm nem akarta rögtön meginni a hashajtót, mégsem dobtak ki, csak kicsit veszekedtek velünk. A nővér korrektül elmondta, hogy műtétes nap van, egyedül van az osztályon, rohannia kell, nincs ideje. Én lábujjhegyen járva próbáltam segíteni, nehogy kivívjuk magunk ellen a haragját, és hálás voltam, hogy még mindig elvisel minket, úgy éreztem, szerencsénk van a nővérrel.

Miután kijöttünk, az önkéntes lány kifakadt, kétségbeesett, őszinte felháborodással, hogy hogy foghattuk ki pont ezt a nővért, és hogy te jó ég, hogyan beszélt velünk, ő csak azért viselte el, mert voltaképpen a kórház szívességet tett nekünk, ha az ő anyjáról lett volna szó, kikérte volna magának a bánásmódot.

***

WTF?

Én akkor jöttem rá, hogy nekünk itt az egészségügyben már olyan természetes a burnout, a frusztráció, az egyéni szükségletekhez nem alkalmazott rendszer, hogy észre sem vesszük. És cseppet sem a nővérek ellen irányulva. Nekem közülük is volt, aki a velem való kegyetlenségével és megnemértéssel írta be magát az emlékeimbe, és van, akitől többet tanultam, emberségből vagy szakmából, mint sok orvoskollégával. És tudom, hogy ők ketten nem két külön kategória, nem arról van szó, hogy az egyik jó  nővér, a másik rossz nővér. Aki velem nem kedves, az attól még sokszor szakmailag igen jó, és látom, amikor ragyogó szemmel, szeretettel beszélget olyan orvossal, aki szimpatikusabb neki. És gondolom, a nővérek ugyanezeket mondhatják rólunk.

Ennek a rendszernek az eszközei szörnyűek. A mód, ahogyan a bekerülő kisorvosok lelkesedését, egyéniségét, egyediségét letörik. Én úgy érzem, megkínoztak, miközben már rég azonosultam ezzel az értékrenddel, és ha a négy évvel ezelőtti magam szembe jönne velem, elszégyellném magam előtte. Én is kemény vagyok, én is azt gondolom, hogy a kórterem ajtón rang szerint menjünk be, hogy a rezidens ne szólaljon meg, amíg nem kérdezik és ne alkosson véleményt hangosan ha nincsenek megalapozott ismeretei. Ugyanakkor a mai napig utálom a munkához szükséges hierarchia beszivárgását a nem munka természetű beszélgetésekre, például mért kiabálhat velem a főnök, mert egy pihenés közbeni beszélgetésben azt mondtam, hogy X országban szerintem nincs sok látnivaló, és ő ezzel nem ért egyet? 

Ugyanakkor a másik része a dolognak, hogy utólag nagyon is látom azokat a pontokat a fiatalkori viselkedésemben, amelyek zavaróak voltak, mert én is látom a hallgatókon, a nagyon fiatal rezidenseken. A hallgatók egy része például kifejezetten szemtelen, kérkedik azon, röhög azon, hogy képtelen egy értelmes mondatot elmondani. Amikor (nem durván) kifejtem neki, hogy ha így nyilvánul meg, sehol nem fogják elhinni, amit az után mond, hogy "hehehee,.. izé...ööö... ja csináltunk valami neurológiai vizsgálatot neki". Akkor meg nem jön két napig, mert lehet csak úgy nem jönni, valakinek, akinek a magyar állam fizeti a fél évente másfél millió forintot érő képzését.

Amikor az ember fiatal, diagnosztizálni akar mindenfélét, folyamatosan a ritkát, a nem tipikusat keresi. Nem érzi, mitől jó egy diagnosztikai munka. Ha elmondják neki, hogy ennek a betegnek egy tipikus Bell-paresise van, elkezdi, hogy ez nem lehet-e atípusos Lyme-kór/agydaganat/keletindiai kullancsláz stb, és mért nem csinálok neki ilyen vizsgálatot, mert mi van ha mégis.

Tudom, hogy ami mögötte van, az nem szemtelenség, nárcizmus. Tudom, mi van mögötte: alapvető tapasztalatlanság az életben, másrészt hatalmas bizonyítási vágy. Hat éve magolnak. Hat éve a jövőnek élnek, a "majdorvosleszek"-ért. Ami racionalitás, struktúra volt az agyukban, azt szétzilálta az egyetem. Nagy részüknek sosem volt munkahelye. Másik részük dolgozik, de közben a szülőkkel él. Bár ismeri a munka, a kötelesség, a szabályos és a hierarchia fogalmát, voltaképpen védőháló van alatta, tudja, hogy ha nem lesz pénze kajára, akkor is adnak neki otthon. Az meg ugye nem önállóság. 

***

Én is ilyen voltam, és tudom, mekkora pofonsorozat kibírni az első két évet a rendszerben. Főleg, ha valakinek a személyisége nem teljesen stabil (és az orvostanhallgatók többségének nem az), ha az életkörülményeik nem rendezettek (hogy lenne az, annak, aki huszonhárom évesen, szingliként ül a szülők nyakán és éjjel-nappal tanul? alig van, akinek férje, gyereke van, a legtöbben keresik a társukat, csalódnak, zuhannak, szerelmesek lesznek, röpülnek, vagy csak frusztrálódnak és vágyakoznak, hát hogyne lennének sebezhetőek vendégként a még idegen egészségügyi világban, amiért már olyan sokat áldoztak, amitől még olyan sokat várnak), szóval nagyon sebezhető ilyenkor az ember, és ha a hierarchia törvényeit hirtelen a nyakába kapja, ha a "kihágásait" erkölcsi vétekként értékelik, hamar összeomlik.

Én mondjuk késői gyerek vagyok, és érdekes a nevelésem: egyrészt nagyon liberálisak és emberségesek voltak velem: mindenről meghallgatták és komolyan vették a véleményemet, figyeltek az igényeimre, elfogadták és megértették a magyarázataimat, sosem fegyelmeztek; másrészt fel sem merült, hogy a gyerek rossz is lehet, hogy fegyelmezni kellhet: fel sem merült, hogy az ember tizenévesen bulizni menjen, hogy sötétben járjon haza, hogy ne tanuljon jól, hogy bármi olyasmit csináljon, amit nem szabad. Annyira nem, hogy én kísértésre sem emlékszem. Arra emlékszem, hogy amilyen mesére Anyu húzta a száját, hogy hát azt ő nem szeretné, mert erőszakos mese, az után nekem azonnal elszállt a vágyam, és ha leültettek volna elé, becsukom a szemem. A mai napig nem tudok megnézni olyan dolgokat, amik ütköznek az otthon tanult rendszerbe, holott az a rendszer mindig engedte volna a lázadást, hogy ha akarom, nézzem meg.

Nem tudok mást mondani a gyermekkoromra, mint hogy a rendszert igazságosnak találtam, és internalizáltam, nem gyávaságból, nem gyengeségből, hanem egyetértésből szívtam magamba az értékeit és fogadtam el a kereteit. Értékes egyensúly volt: nem fegyelmeztek feleslegesen, mert együttműködtem; együttműködtem, mert nem fegyelmeztek feleslegesen. Közben szabadon választhattam szakmát, szabadon szabhattam meg a szerelmi életem fejlődését (Anyu és közülem egyébként én vagyok a prűdebb, mindig ugratott is miatta, pedig elvileg az ő generációját még szigorúbban nevelték). Persze bajok is értek gyermekkoromban, és utána elég sok pofont és nehézséget benyeltem. 

De azzal a hierarchiával, ahol a kicsinek nem lehet véleménye, én rezidensként találkoztam először, és egyszerűen olyan mértékig szíven ütött, és olyan megalázóként éltem meg az egyébként nem irracionális szabályokat, hogy azóta is érzem a hatását. Miközben valójában egyetértek magukkal az elvekkel. Valójában ha ma meg kellene tanítanom valakit orvosnak lenni, akkor ott kezdeném, hogy az elsőm hetekben a feladat megismerni a normákat, a napirendet, megtanulni lázlapot vezetni, hallgatni, dekurzálni, viselkedni, nem a betegek panaszain és betegségeiken ötletelni. Alkalmazkodni.

A mi rendszerünk olyan rendszer, amiben muszáj alkalmazkodni. Nem csak Odabent, hanem az egészségügy, hiszen nagy tétekben játszunk, nehéz, nagy tudást és tapasztalatot igénylő játékot, olyan munkatempóban, amiben az egyrutinmozdulatos munkagépet kezelni is sok volna. Hiszem, hogy kell alkalmazkodni, és hiszem, hogy van értelme a szabályoknak, van értelme a fegyelemnek és az alázatnak. Nem szeretem, nem értem az anarchiát, nem szeretem, nem értem a munkavállalói jogok túlhisztizését, a munkaidő végét. A mi világunkban a tudásért a Pokolra kell menni. Különböző poklok vannak, van olyan, amibe a tudásért sem szabad menni. Csak az bánt, hogy ugyanezeket a dolgokat, szeretettel és elfogadással tálalva felém, olyan simán és könnyen elfogadtam volna.


Engem valójában egyszerre tanítottak arra, hogy lázadni kell és különbözni, és egyszerre arra, hogy be kell tartani a szabályokat és alkalmazkodni, miközben módszertanilag nem tanultam meg sem jól képviselni az érdekeimet, sem jól háttérbe szorítani őket.

***

A neurológia és a vele való viszonyom többet mond a személyiségemről, mint bármi más emberi kapcsolatom. Csak félig illünk össze. De félig összeillünk. Küzdök a Keretek Világával, én a kerettelenséghez szokott, kerek után vágyakozó, azok ellen lázadó. Nincs még egy szakma, ahol ennyire fegyelem pártiak. Nagyon sokat tanultam a neurológiától és Odabenttől, és talán azért vezetett pont ide az utam, mert azokat a dolgokat, amiket itt megtanultam, máshol nem lett volna lehetőségem. Azokért a dolgokért sem igazán haragszom, amik anno annyi fájdalmat okoztak.

De azért van bennem egy sosem gyógyuló seb, az irgalmatlanság, az el nem fogadás, a meg-nem-hallgatás, a megtöretés élménye, és van bennem annyi indulat, hogy ezt alkalmasint zsigerből kívánom mindenkinek, aki emberi jogokról és méltóságról beszél. Néha úgy érzem, nekem nem kell megsajnálnom senkit. Neki mért jár, hogy őt meghallgatják? Az ő véleménye mért számít, miközben én sokkal többet dolgoztam már, mint ő? Ő milyen alapon várhatja el, hogy emberként bánjanak vele. Ezt most nem a menekültekre írom, mert odáig azért nem terjed a pszichózisom, hogy népirtást, gyermekhalált, rettenetet túlélt embereket mernék a saját "nyomorúságomhoz" hasonlítani. 

De amikor ilyen gondolataim vannak, nehéz objektívnek lenni. Most már a legtöbb esetben képes vagyok megállni, leülni a belső "szörnyetegek" mellé és a rács túloldaláról tudományos érdeklődéssel és némi viszolygással nézegetni őket. 

De a tízéves önmagam, de még a tizennyolc éves sem leszek többet soha. Harcos vagyok, ahogy mindenki az egészségügyben. Kicsit kemény a szívem. Szörnyű lehet igazi háborús veteránnak lenni, aki úgy érzi, hogy már soha többé nem tud semmit sem érezni, és soha nem tud már az átéltektől elvonatkoztatni.

Szerencsére nekem azért nem ennyire rossz, és most éppen a neurológiát és Odabentet is szeretem, még ha rengeteg dolgom is lett így szeptemberre, és folyamatosan rémálmodom azzal, hogy kudarcot vallok ebben vagy abban; és el is fáradtam valamiért nagyon.

"Eredj békével drága nyár!"

Ez szép nyár volt: ritka kincs. Az én kedvenc évszakom az ősz, a szeptemberi erdők, a mindennap változó táj, amelyet még melegít a búcsúzó meleg napfény, az új tanév és az új lelkesedés kezdete. A telet is szeretem, főként ha hó van, és főképp Karácsonyig. Egy ideje a tavasz sem a boldogtalan szerelem és a szomorúság ideje az életemben. De a nyarak általában krízisek: forróság, meglassult állandóság, benne a magánnyal és a kilátástalansággal, az érzéssel, hogy én nem élek, nem örülök és nem szórakozom úgy, mint ahogy egy fiatalnak kellene.

Most megkaptam jóformán mindent és hálás is vagyok érte. Könnyen felidézem magamban a balatoni sátorozást az Emberrel és Kisfiával, a tábortűz fényét, a szabadstrandon épített homokvárat, a kertből látszódó naplementét. Az evezős bajnokság is szép emlék maradt, és valahogy az otthon töltött napok sem voltak olyan keret nélküliek és szorongáskeltők, mint máskor. Bevállaltam, már munkaidőben, Baját, ilyet többet nem fogok (munkaidőben bajázni), mert szerintem azt nem tudom azóta sem kiheverni. Egész augusztusban hulla fáradt vagyok, a lakást ismét a káosz kerítette hatalmába. Ezt leszámítva nem lehet panaszom az augusztusra, hiszen feltaláltam a biciklivel munkába járást, ami nagy öröm, nem is beszélve a munkából hazafelé a parkban heverészésre lopott percekről, és a szörnyűséges tömegközlekedés elkerüléséről. A biciklizős napokon egész nap sokkal nagyobb a türelmem mások felé. 

Az augusztus munka része is boldogító volt, majd írok részletesebben, intenzív osztályos hónap, olyan osztályvezetővel, akit eddig is kedveltem és tiszteltem, bár sosem dolgoztunk együtt, de most még jobban. Valahogy ebből a nyárból kimaradtak az öntörvényű főnökök, a Káosz Birodalma júniusa is higgadt, objektív, segítőkész felettessel telt; az augusztus pedig kifejezetten jó hangulatban, emberséggel, olyan főnökkel, akinek lehetett mesélni Bajáról, az Emberről, Bekecsről, és lehetett hallgatni az ő kutyás és nyaralós történeteit és szakmai tapasztalatairól a meséket (ez olyasmi, amit szeretek odabent, a szakmának ezt a kultuszát, régi anekdotákat, történelmet).

Nem kellett volna elveszítsük a kutyánkat-barátunkat. Bekecsért odavagyok, egészen meglepően nagyon, szombaton voltunk az Első Sétán, és nagyon jó volt, de megláttam a szakaszt, ahol Vackorral mindig versenyt kellett futni, mindig ugyanattól a ponttól, akárhonnan, bármilyen fáradtan értünk oda, ugatni és táncolni kezdett, várva, hogy lóbálva előtte a pórázt, elrohanjunk a kapuig. Vackor nincs többet, az én egyetlen, szeretett Vackorom...

Na de ma hivatalosan is elköszöntem a Nyártól a horányi túrafordulóval (ami tavaly is nyárbúcsúztatás volt). Luluval kétpárevezősben vágtunk neki (pedig mindig négypárazni szoktunk, egyikünk sem volt még a Folyón (nem a holtágban) kétpárral, és ez kemény menetnek bizonyult, mert a hatalmas hullámokat (ég áldja a motorcsónakos hero-kat, akik direkt feltolják a gázt, hogy nekünk rossz legyen) még a tapasztaltak és megszenvedték, mi meg visszafelé, a legnehezebb szakaszokon már tiszta erővel küzdöttünk a borulás ellen. De megvolt, fürdés csak annyi volt, amikor visszaindulásnál bebújtam pár másodpercre a víz alá, mert már a megfőlés felé haladtam. Sokat is beszélgettünk, Lulu diplomata család extrém magas intelligenciájú, kissé külön különc lánya, határozott, némileg nagyszájú, de éleslátó és tájékozott, kiválóan meg lehet vele beszélni a világot.

Azon is gondolkoztam, hogy a külföldi nyaralás nekem azért sem az igazi, mert nem szeretem, ami egyszer volt és örökre elmúlt. Az extrém szép környezetben, messze töltött napok akkor kikapcsolják az embert, de elrepülnek gyorsan és utána olyan, mintha egy másik világban történt volna minden. Én azt a nyaralást szeretem, aminek idősíkja is van, folytatása, mint a Balatonnak, és egy idő után már nem tudni, hogy az előkerülő emlékképek melyik évből is származnak. Nem muszáj, hogy teljesen ugyanaz a hely legyen, de a képvilág szeretem, ha hasonlít, mint ahogy ez a magyar tájakra igaz. Nekem az jelent lelki feltöltődést, hogy Horányban voltunk, ahol tavaly is pont augusztus utolsó hétvégéjén, és ott ittuk a sört, ahol tavaly, és a hangulat is olyan nyárvége volt, mint tavaly. Szeretem az évszakokat, a körkörösséget, az útjelző köveket, az ünnepeket, azokat a dolgokat, amik visszatérnek, megváltozva, megújulva, és lehet végiggondolni, hogy milyen volt tavaly ugyanitt, milyen volt akkor az életem és milyen most, mit kaptam, mit vesztettem, és mit remélek még.

***

Nyárbúcsúztatóul egy vers: Tóth Árpád: Kecskerágó
Az égen nyári fényözön,
de minden bokrot megelőzve
a kecskerágó már az őszre
bíborsapkásan ráköszön.

Mintha lombjain csupa kis
tündéri pöttöm püspök ülne,
s bíbor birétumban örülne,
hogy mily szép még meghalni is.

Oh, áldott őszi tarkaság,
szelíden búcsúzkodó lángok!
A néma domboldalban állok,
s nézem a bölcs kis dudva-fát.

Igen, igen, vergődni kár.
A sziromtépő vén mohóság
hiába. Meghaltak a rózsák.
Eredj békével drága nyár!

Tán nem találkozom veled
többé. Mindegy. A szél megindul
és ajkamra fú a lombbul
egy első hervadt levelet.

Érintésétől áhitat
borzong át, mintha áldozónak
nyújt ajkára az áldozópap
hűvös ostyát. Lement a nap.
Holnap meg jöjjön az utolsó, sokadig augusztusi ügyelet. Szép hetet Nektek is!

Mai zene

Nagyon szeretem ezt a számot.

Újabb hónapfordulós komédia

Miután átolvastuk közösen Ember leadandó munkáját, ami miatt két hete depressziós, és végre elküldte, véletlenül megjegyeztem, hogy holnap 23-a van.

- Igen, a fene egye meg.

- Mért? 23-a, érted 23.

- Jaaaa. Tényleg, már tudom, hogy mi történt 23-án. És akkor most ez mennyi, te jó ég? November, december (számolja az ujján, megsajnálom).

- Tíz (mint minden nőnemű lény, erre a kérdésre álmomból felkeltve is tudnám a választ).

- Tíííz? Akkor most csináljunk számvetést vagy mi? Én jól érzem magam!

- Számvetést? Ne idegesíts már, inkább hagyjuk ezt a beszélgetést.

- Jó, hagyjuk, inkább rád vetem a számat.

Bekecs sztorik

1. Nyáron Anyu megkért, hogy írjak fel neki egy pici xanaxot, mert nem tud esténként aludni és az korábban kedvező volt. Aztán eltelt az idő, nem írtam, elfelejtettem, nem találkoztunk, elfelejtettem, jött Bekecs, még jobban elfelejtettem.

Tegnap, amikor épp a szobanövény evés és a pulóver rágás között valahol félúton próbáltuk megakadályozni, hogy a T.Kutya bemásszon a hűtőszekrénybe, Anyu egyszer csak azt mondja:

- Te, itt egész nap ez megy*. Persze azért jó kiskutya, sokat fejlődött. De estére úgy alszom, mint akit fejbe vertek.

- Értem. Akkor nem kell xanax?

- Ja, nem.

2. Anyu olvasta valamilyen könyvben, hogy ha nem akarjuk, hogy a kölyök kutya megegye a szobanövényeket, be kell kenni a levelüket csípős paprika krémmel. Megtette. Egyszer csak megy be a szobába, látja, hogy Bekecs ül a növény tövében és boldog arccal, cuppogva nyalogatja le a levelekről a csípős paprika krémet**. 

***

*Ez a kutya maga a Hétördög, mindenki megvan kicsit ijedve, mert alapból kan kutyánk régen volt, de ekkora nagy domináns kan kutyánk soha. Két és fél hónapos és nagyobb, mint Vackor 5 hónapos korában. Ha leszidják, felesel. Amúgy meg iszonyatosan aranyos, nekem eddig ez a kedvenc kutyám (persze Vackort jobban szerettem, tovább volt a barátom stb, de mint karakter, ez a minidömper áll a legközelebb hozzám), szóval folyton lavírozunk aközött, hogy nehogy túlbüntessük és elvegyük a gyerekkorát és hogy nehogy a fejünkre nőjön. Nagyon fontos lenne, hogy jól legyen nevelve, mert lakásban lakunk, de rengeteg a környéken a sétahely és kirándulni is tudjuk vinni, de csak ha meg lehet bízni benne. Minél jobban nevelt a kutya, annál szabadabb lehet majd.

**: jelentem, három hét után találtunk 1 db ételt, amit Bekecs nem eszik meg (eszik Bekecsnyelven = gyorsabban zabál, mint ahogy az ember teszi a tányérjába a kaját, majd fél órán át nyalogatja az edény alját, később az edény helyét): ez az étel a nyers vöröshagyma. Az alma, a száraz kenyér, a sárgarépa, a TV-paprika, valamint minden létező hús, felvágott és köretféle gond nélkül letették a bekecsvizsgát. Egy részük úgy lett tesztelve, hogy a kunyizó kiskutyának megmutattuk, hogy "látod, ezt eszem, a kutyák ezt nem szeretik." Ez a mondat egyedül a hagymára lett igaz.

Tüskevár film és idealizmus

Most ezt nézem, az igazit, a régit. Van egy modernizált is, szerintem gyenge, hiteltelen, üres. A régit filmet csak DVD-n lehet nézni, mert az új film készítői szerzői letiltották az Igazit. A kommentek között felháborodás. Egy fiú írja, hogy nem szereti ezt a vértelen üres verziót. Valaki elmagyarázza neki, hogy "na ugye fiam, most látod, milyen a zsidó munka, így veszik el a magyar értékeinket."

Szóval az a mai idealizmusom az, hogy olyan világot szeretnék, ahol a régi Tüskevár filmet nézni nem politikai ideológia, hanem szellemi táplálék (bocsánat), önazonosság-keresés, és esztétikum.

Ahol Matula bácsi nincs senki ellen, és Matula bácsinak semmi köze semelyik oldalhoz. Matula bácsi az ilyesmit alighanem maga sem értené, és nem kérdezné meg egyik gyermek vallását, családja politikai nézeteit, mielőtt kivinné magával a Berekbe és mestere lenne.

Egy olyan világot, ahol nem vagyok senki ellen, amikor azt mondom, hogy "nézzétek, ez valami, ami magyar. Nézzétek a tájat, a természetet, a két fiú személyiségfejlődését, az öregember bölcsességét, az Igazat, ami bennem van, nekem ez valami, ami a hazám, és szeretném ezt a valamit, a hazámnak ezt a szeletét továbbadni, szeretném, ha ezt továbbvinné a világ, bármilyen világ is jön". 

És amikor ezt leírnám, az nem jelentene semmit, csak azt, amit írok.

És szeretnék egy világot, a fentiektől függetlenül, ahol a valós igényességgel, szépségesen elkészített mű nem lenn azért elrejthető, mert valaki fél, hogy a saját munkája gyenge, összecsapott, felszínes volta túlzottan feltűnne a régi nagy mellett.

Szeretnék olyan világot, a művészetben és az egészségügyben, ahol az számít, hogy valami jó és igaz-e, és működik-e. Mindegy lenne, hogy ki kinek a rokona, ismerőse, boldog őse, istene, papja.

A jó munkának íze és illatva van, aki vágyik rá, megérzi messziről...

Ui.: ne haragudjatok ezért. Csak egy doboz sör van bennem, de letoltam egy dolgos ügyeletet és sorra olvasom a cikkeket a menekültekről (arról, hogy éhesek a gyerekek és hálásak az asszonyok minden pár gyermekcipőért, és arról, hogy ezek mind megélhetési terroristák, akik majd no-go zónákat csinálnak és kifúrnak minket és másokat, arról, hogy a szigetlakók kedves üzenettel hagyták hátra a sátrukat, arról, hogy a macedón határon a katonaság áll az emberek százaival szemben, akik majd szépen éhendögölhetnek két határ között, arról, hogy a franciák be sem tudnak menni a no-go zónákba mert a bevándorlók megdobálják és átkozzák a rendőröket, és faji alapon verik a fehéreket; arról, hogy az asszonyokat útközben az erőszakolja meg, aki akarja, és arról, hogy egyes portálok kommentelői szerint mindenki, aki egy falat kenyeret ad a menekülteknek, hazaáruló, aki agyon kellene verni*... utóbbira egyszer azt kommenteltem más portálon, hogy a Jóisten még senkit nem büntetett meg azért, mert enni adott egy éhező gyermeknek).

Nekem ebből az egészből most csak annyi áll össze, hogy ülök az asztalnál és sírok. És félek, hogy milyen világ jön. És hogy lesz-e még olyan világ, ahol a tönkrevert, szenvedő emberek oltalmat találnak, és nem torzulnak vadállatokká. És megmarad-e az a világ, amelyikben Matula bácsi és a magyar kultúra létezett. És hogy tényleg én vagyok a világ legundorítóbb, kétszínűbb férge, ha mindkét utolsó mondatot leírom egy bekezdésen belül, mert az egyikért az egyik, a másikért a másik szélsőség kövez meg.

Pedig a két tünet, és még sok tünet mind-mind ugyanaz a baj: értékvesztés, az emberi értékek elértéktelenedése, megcsúfolása, elrablása és más, önző és hazug urak rabszolgájává tétele.

Ahogy egyre többször voltam rossz, és kicsinyes, és megbántott és bosszúálló, úgy voltaképpen egyre inkább a Jóról is azt hiszem, hogy íze és illata van. Oldala nincs, sem bőrszíne, sem korlátai, sem izmusai. 

***

Mindegy, amint ebből az állapotból összeszedem magam, mehetek játszani Bekeccsel...


*: Te, aki ezt leírtad, tényleg agyonvernél engem a (sajnos) semmiért: egy csomag BKV-jegyért, némi gyógyszerért, amit egy 24 órás ügyeletnyi béremből vettem és néhány óráért, amit egy afgán fiúval töltöttem egy kórházban várakozva?

Te, aki ezt leírtad, tudod, havonta hány ingyen túlórám van? Tudod, hányszor nem megyek haza, pedig mehetnék, de a betegem még nincs jól, de a családot nem hagyom egyedül, aki a haldokló hozzátartozótól búcsúzik, de a fejezetet a tankönyvből még nem olvastam el? Tudod, hogy a saját fonendoszkópommal, a saját kalapácsommal, a saját ruháimban dolgozom? Tudod, mennyit tanultam, és tudod, hogy még a négyesekért is haragudtam magamra, mert ha nem tanulok meg valamit, majd nem leszek jó orvos? Tudod, mennyit fizetnének és hogyan élnék a tudásomból töredék ennyi munkával, sokkal több emberségért és megbecsülésért két határral innét, és tudod, hogy ezekre a helyekre bármikor felvennének? Tudod, hogy mennyit szenvedtem és mennyi pofont kaptam ettől az elárult és tönkrevert egészségügyi rendszertől mindeközben? Tényleg agyonvernél mert egy hajszálat hozzátettem a mentőkötélhez, amit másoknak fonnak? Ó, pedig annyira keveset tettem a világért, pedig nem adtam oda az egészségemet, a nyári szabadságomat, az evezősversenyemet, a családommal töltött időt sem a szakmámért sem a kötélfonásért, és bármit teszek, ijesztően kicsi, semmirevaló és felesleges maradok, az agyonverést sem érem meg, hidd el.

Eufemizmus...

... "hámlás"-nak nevezni, ami a bajás hátbőrömmel történik. :)

165 km - bekeverve, feloldva, feldolgozva

Az úgy volt, hogy pénteken eleveztünk Budapestről Bajára, ami 165 km, Európa leghosszabb evezős versenye, hőségriadóban, aszályban igazi ős-szívás, tavalynál sokkal keményebb külső körülmények. Aztán este mindenki pátyolgatta a fájós testrészeit (én például a rommá égett két sávot a hátam bőrén, amitől minden öltözködésnél sírni tudnék) és ágyba bújtunk (egyesek még pizzáztak, de én a zuhanyzás-lefekvés tábort erősítettem). És reggel tizenegyig aludtam. És nyűgös, irritábilis voltam, szédültem egész másnap, aztán estére helyre jöttem (gondolom a víz, nátrium és fehérje visszapótlás ebben az sokat segített). Eredményhirdetés. A verseny legfiatalabbja 13 éves. A legidősebb 75 (!). Fotóznak vagy hat "bácsit", aki leevezte a távot mint az eddigi 27 alkalommal (!!). Egy idősebb, izmos nő talán a fiával kenuval jöttek le (!!!). G, aki a mi hajószállítónkat is vezette tavaly visszafelé és középkorú, kissé pocakos, egypárevezősben jött le, és bár utolérte a hajó (amelyik Budapesttől követ, és felveszi a szintidőn kívülieket), saját felelősségére nem szállt fel rá és lejött végigjött saját felelősségére. Aztán ottvan a sztár négypárunk, szeretett edzőnk néhány felnőtt versenyzővel, akik pihenés nélkül mentek versenytempóban majdnem 13 órát. Vannak világbajnoki helyezettek. Meg olyan hülye keményfejű amatőrök, mint mi. Köztünk a fiú, aki később kezdett evezni, mint én és lement egypár evezősként, és leért és jó időt ment. Az eredményhirdetés minden percében tudnék sírni.

Tudjátok, ez nem normális dolog. Napkelte előtt indultunk, láttuk a Duna mellett felkúszni a napot. És láttuk lemenni és a másik oldalon. Mi is koromsötétben értünk be (de minket nem ért utol a hajó szerencsére). 16 órát mentünk (tavaly 13 és felet, mindenkinek órákkal rosszabb az idejei), olyan Dunán, ahol a vízbe dobott banánhéj konkrétan Budapest felé kezdett folyni, felfelé, lévén nulla sodrás és hátszél). Kalocsánál megint az őrület határán voltam (Kalocsa 120 km-nél mindenkinek a holtpontja). Amikor kikötöttünk 20 percre, belemásztunk a vízbe. Akkor elkezdett rázni a hideg, miközben  a hátam égett, és amikor egyszerre égtem és fáztam, akkor igyekeztem nem gondolni mindezek orvosi jelentésére. 150-nél szétment a kocsim és ráhajlással eveztem 15km-et. Akkor a maradék hátam is szétment. Pedig a végén jól mentünk, úgy látszik, ha már az ember evez 13-14 órát, akkor már voltaképpen az sem baj, ha még 1-2-t. Közben naplemente, rózsaszín víz, én extázisban voltam. Mire beértünk, persze mindenki morcos, mint a kipukkadt lufik, az edzőm kihúzna a hajóból, nem hagyom, gratulálnának a többiek, nem hagyom, ők meg hagyják, hogy ne hagyjam. Tavaly is így volt, elmúlik, az öröm másnap délutánra ért be tavaly is.

Ennek nincs ám túl sok köze az evezéshez. Pszichés háború a távval az idővel és a fájdalommal. A tűző nappal. Semmi fedezék nincs a víz közepén délben, ha nincs 45 fok, akkor meglepődnék. Feltörnek a kezeink. A fenekünk. A hátunk kivan. Van, aki azt állítja, hogy végig jól érzi magát. De igazából emberkínzás. Nekem rosszat tett, hogy idén nem esett bele a szabis időszakomba, és indulástól majdnem végig arra gondoltam, hogy legyünk túl ezen, mert hétfőn menni kell dolgozni, 30 órába. 

Eredményhirdetés után buli van, halászlé, zene meg tánc. Én már öregszem. Nagyon sokáig voltam nagyon magányos, nagy vággyal arra, hogy együtt legyek, szórakozzak más emberekkel, tartozzam hozzájuk. Most már kötelességből megyek bulizni. Fáradt vagyok. Nem tudok úgy bulizni, hogy hétfőn dolgozni kell. Nem is akarok, aludni szeretnék. Négy év egészségügy, négy év Odabent valahogy az élet lángját csavarta lejjebb bennem. De így is jó. Pár számot ugrálok én is, az elég a feledéshez. Aztán Göndörhajúval kifekszünk a partra. Beszélgetünk a világ dolgairól, önmegvalósításról, fejlődésről, akadályokról, közben nézzük a csillagokat, megmutatom neki a nagy nyári háromszöget. Akkora meterorok száguldznak, hogy akaratlanul is fel-felkiáltok. Az az óra igazi megváltás, igazi tökéletes hit, egyszerre én vagyok és egyszerre nem vagyok semmi, csak egy maréknyi anyag a világegyetemből. Baján vagyunk, megint, 165km van az izmaimban és az idegsejtjeimben. Micsoda nagy dolog ez tőlem, megint alig hiszem.

Ott és akkor nincs bennem dekadencia. Nem fürdök önsajnálatban. A múltamat, félelmeimet, gyászaimat is úgy kóstolgatom, nézegetem, hogy mit lehetne még építeni belőlük, milyen harci emlékművet, milyen templomot, sátrat a kert szélébe, kályha melletti fotelt, várfokot, titokzatos varázskönyvtárat. 

Az evezésben az életet szeretem. De ezt már írtam. Ezt a cifrázatlan, nyers, örök túlélést, az ősi voltát az egésznek, az egyszerre mozgó vállakat, a hangot, ahogy minden lapát egyszerre ér a vízbe és egyszerre szabadít. Itt nincs depresszió, nincs dekadencia. Menni kell, az izmoknak küzdeni kell, a napnak sütni és a víznek folyni, menetirányba vagy visszafelé, és bármi van, egyszer eljön a cél, és akkor már mindegy lesz, mi mennyire fájt. 

***

Aztán Luluval hajnalban indulunk. Szeretnék korán hazaérni, hogy legyen időm még kutyázni, tanulgatni, összekészülni a hétre. Baján a távolsági busz vezetője nagyon kedves. Egész úton, minden felszállóhoz van egy jó szava, tudja, hogyan szólítsa meg a kamaszt, hogyan az idős asszonyt, a munkást, a jól öltözött nyaraló nőt. Velem is hangot talál. Aztán ülök a buszon és suhannak el mellettem a kukoricaföldek, a kék ég, a traktoros emberek, az a magyar táj, ami az utolsó sejtemig érzem, hogy az enyém. Aztán salátaágyások. Napraforgóföld. Vadászó sólyom. Fodros bárányfelhők. Tiszta falvak, rózsás udvarokkal. Ó, ismerem én mindennek a visszáját is. De most nem akarom.

***

Hívom az Emberemet telefonon, aki nyűgös, hallom, hogy csapkod valamit, éjjeli műszak után nem találja a mappáját, amiben a jegyzetei, segédanyagai is voltak. Megy hazafelé, fáradt, káromkodik, mert nyolc perc múlva jön a metró. 

Akkor éreztem, egy pillanatra, halálos tisztasággal azt, hogy a párhuzamosok a végtelenben találkoznak. Nézem a napraforgókat, a türkiz eget és nem értem a mappát, nem értem a metrót, nem értem a csapkodást, nem értem, mért nem adhatom át, mért nem mondhatom, mért nem oszthatom meg. És igen, vannak ezek a pillanatok, ezt én már tudom, hogy a szerelem csalóka ügy, hogy egy picit mindig a messze a vonzó, és amikor a messze közel jön, akkor mégis csak megjelennek benne a közelség és a mindennapok harcai, a csodás tökéletes beteljesülés helyett. Hányszor van ilyen és hányszor lép át rajta az ember, és keresi a párhuzamosokból az utat a másika felé. Aki dolgozott és fáradt és nem látta sem a csillagokat, sem a sólymot, sem a napraforgókat, csak dolgozott éjjel és fáradt és úgy érzi, minden összeesküdött ellene. Holnap majd ugyanez lesz, szerepcserével. Kicsit küszködöm, aztán már nem kell, érezni, amikor megtalálja egymást a lelkünk, valahol Budapest és Baja között félúton. Ember visszahív, amikor hazaért és lepihent, már nyugodtabb. Pont akkor hív, amikor kivettem a zsebemből a telefont, hogy kellene még egy kicsit beszélgetni vele, de vacilálok, mert nem tudom, alszik-e már. Miután megint letesszük, próbálom gondolatban simogatni a haját, megfogni a kezét, hallgatni a légzését. Megnyugszom. Nem baj, ha néha olyan kétségbeejtően párhuzamosak az életútjaink. Kell ilyen pillanat is, még a mesékben is. 

***

Aztán meg csak húzom az időt és már rég össze kellett volna készülnöm holnapra és nem blogot írnom. Bár délután még megoldottam egy elég komplikált kivizsgálást egy betegünknek, és annak örülök.  A leégett hátam viszont még mindig úgy fáj, hogy cataflam-mal együtt is nagyon.

Jövőre is kell menni Bajára.

                                          Rajt után a nap is felkelt (Klubtárs fényképe)