Amúgy a Meseterápia meg Boldizsár Ildikó rég óta nagyon vonz (már azelőtt vonzott, hogy divattá vált volna, meg politikai ideává a népmese), ráadásul tanultam régen családterápiát, és tervezem, hogy esetleg egyszer befejezem, amikor már pszichésen alkalmasabb leszek ilyesmire. De a család és a mese amúgy is nagyon összefonódó dolgok. Mindenesetre
ajánlom Boldizsár Ildikótól. Azért jutott most eszembe, mert tegnap az Ember Húgával nézegettük a régi családi fényképeiket, milyenek voltak ők kisgyereknek, a szüleik fiatalkori képeit, az Anyukájukét, aki nemrég halt meg. Persze főleg mi lányok éveztük ezt (beleértve a könnyezést, a veszteség átérzését, illetve picit átkeretezését, hiszen a halott, akiről már lehet beszélni, akit már nem csak halottnak lehet látni, hanem kislánynak, ifjú anyának, fia ballagásán mosolygó anyának, unokájával karácsonyozó anyának; szóval az a halott már egy picit fel is támadt vagy át is formálódott egy családi mesében. Persze nem akarom mások fájdalmát banalizálni. A nagymamámról nálunk rengeteg családi történet volt, anekdoták hőse volt, még életében, mindenki számára szimbolizált valamit, aztán ahogy szépen lassan megöregedett és elfogyott, elgyengült, meghalt; szinte természetes volt, persze őutána is maradt üresség, de ő már életében mese is volt. Más dolog valaki korai, nehezen elfogadható halála).
Szóval persze az Ember ebben nem vett részt, csak néha oda-odajött, de hát a férfiak nem fényképnézegetéssel gyászolnak. Viszont a Kisfiúnak is hiába mutattunk egy-egy képet (nézd, itt van Apa csecsemőkorában), megnézte, aztán visszament a számítógéphez, az ugráló-autós meg egyéb izéket nézni (mostanában a gyerekek ilyen videókat nézegetnek, már nem is meséket, hanem képsorokat, nincs is történet, csak angry birds-ök verekednek, dinók tépik le egymás fejét, autók mennek a versenypályán vagy zuhannak a mélybe, szerintem szörnyű mindegyik).
Na és olyan furcsa érzésem volt, még lehet, hogy haragudtam is, és nem értettem, hogy lehet, hogy a gyerek fényképnézegetés és családi emlékápolás helyett (ami amúgy nekünk kifejezetten örömet vagy inkább sokféle összetevőjű érzelmi élményt jelentett) hülye száguldozó autókat néz.
Aztán eszembe jutott ez a cikk, amiben pont ilyen helyzetet írnak le, és azt, hogy a gyereknek muszáj ilyeneket csinálni szorongásoldásra, és pont azért csinálja a megszokott mindennapi dolgait, játékait, mert így dolgozza fel az egészet. És persze akkor inkább hagytam a Kisfiút, gondolatban sem helytelenítettem a dolgot. Ő kigépezte magát, mi ki fotóalbumoztuk magunkat, aztán ettünk sültgesztenyét, melegszendvicset és társasoztunk együtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése