Nemobjektív

Nagyon sok hírt és elemzést olvasok a menekültekről. Nem szeretnék most a velük kapcsolatos gondolataimról, érzéseimről beszélni. Magamról szeretnék, mert ebben a belső vitában és véleményalkotásban sok, már rég óta érzett belső ellentmondásomat látom, tisztábban.

Tulajdonképpen úgy érzem, hogy nekem már sosem szabad semmilyen ügyben emberi méltóságról, emberségről és emberi jogokról szóló dologról véleményt alkotni. Mert nem vagyok objektív soha többé, négy, az egészségügyben töltött év után. És nem jó értelemben nem vagyok objektív. A csalódottságom, a frusztrációm, megalázottságom, a haragom, az irigységem örök maradt, noha, ahogy növekszik picit az ember és jobban megtalálja a rendszerben a helyét.

Amikor az afgán fiút vittük a kórházba (nem szeretnék nagy segítő szerepben tetszelegni, ez volt az egyetlen és utolsó ilyen akcióm, jelenleg amúgy annyira fáradt és leterhelt vagyok, hogy élni sincs se kedvem, se időm, se erőm), és végül befektettük egy osztályra, akkor úgy éreztem, a nővér nagyon türelmes velünk. A fiúm nem akarta rögtön meginni a hashajtót, mégsem dobtak ki, csak kicsit veszekedtek velünk. A nővér korrektül elmondta, hogy műtétes nap van, egyedül van az osztályon, rohannia kell, nincs ideje. Én lábujjhegyen járva próbáltam segíteni, nehogy kivívjuk magunk ellen a haragját, és hálás voltam, hogy még mindig elvisel minket, úgy éreztem, szerencsénk van a nővérrel.

Miután kijöttünk, az önkéntes lány kifakadt, kétségbeesett, őszinte felháborodással, hogy hogy foghattuk ki pont ezt a nővért, és hogy te jó ég, hogyan beszélt velünk, ő csak azért viselte el, mert voltaképpen a kórház szívességet tett nekünk, ha az ő anyjáról lett volna szó, kikérte volna magának a bánásmódot.

***

WTF?

Én akkor jöttem rá, hogy nekünk itt az egészségügyben már olyan természetes a burnout, a frusztráció, az egyéni szükségletekhez nem alkalmazott rendszer, hogy észre sem vesszük. És cseppet sem a nővérek ellen irányulva. Nekem közülük is volt, aki a velem való kegyetlenségével és megnemértéssel írta be magát az emlékeimbe, és van, akitől többet tanultam, emberségből vagy szakmából, mint sok orvoskollégával. És tudom, hogy ők ketten nem két külön kategória, nem arról van szó, hogy az egyik jó  nővér, a másik rossz nővér. Aki velem nem kedves, az attól még sokszor szakmailag igen jó, és látom, amikor ragyogó szemmel, szeretettel beszélget olyan orvossal, aki szimpatikusabb neki. És gondolom, a nővérek ugyanezeket mondhatják rólunk.

Ennek a rendszernek az eszközei szörnyűek. A mód, ahogyan a bekerülő kisorvosok lelkesedését, egyéniségét, egyediségét letörik. Én úgy érzem, megkínoztak, miközben már rég azonosultam ezzel az értékrenddel, és ha a négy évvel ezelőtti magam szembe jönne velem, elszégyellném magam előtte. Én is kemény vagyok, én is azt gondolom, hogy a kórterem ajtón rang szerint menjünk be, hogy a rezidens ne szólaljon meg, amíg nem kérdezik és ne alkosson véleményt hangosan ha nincsenek megalapozott ismeretei. Ugyanakkor a mai napig utálom a munkához szükséges hierarchia beszivárgását a nem munka természetű beszélgetésekre, például mért kiabálhat velem a főnök, mert egy pihenés közbeni beszélgetésben azt mondtam, hogy X országban szerintem nincs sok látnivaló, és ő ezzel nem ért egyet? 

Ugyanakkor a másik része a dolognak, hogy utólag nagyon is látom azokat a pontokat a fiatalkori viselkedésemben, amelyek zavaróak voltak, mert én is látom a hallgatókon, a nagyon fiatal rezidenseken. A hallgatók egy része például kifejezetten szemtelen, kérkedik azon, röhög azon, hogy képtelen egy értelmes mondatot elmondani. Amikor (nem durván) kifejtem neki, hogy ha így nyilvánul meg, sehol nem fogják elhinni, amit az után mond, hogy "hehehee,.. izé...ööö... ja csináltunk valami neurológiai vizsgálatot neki". Akkor meg nem jön két napig, mert lehet csak úgy nem jönni, valakinek, akinek a magyar állam fizeti a fél évente másfél millió forintot érő képzését.

Amikor az ember fiatal, diagnosztizálni akar mindenfélét, folyamatosan a ritkát, a nem tipikusat keresi. Nem érzi, mitől jó egy diagnosztikai munka. Ha elmondják neki, hogy ennek a betegnek egy tipikus Bell-paresise van, elkezdi, hogy ez nem lehet-e atípusos Lyme-kór/agydaganat/keletindiai kullancsláz stb, és mért nem csinálok neki ilyen vizsgálatot, mert mi van ha mégis.

Tudom, hogy ami mögötte van, az nem szemtelenség, nárcizmus. Tudom, mi van mögötte: alapvető tapasztalatlanság az életben, másrészt hatalmas bizonyítási vágy. Hat éve magolnak. Hat éve a jövőnek élnek, a "majdorvosleszek"-ért. Ami racionalitás, struktúra volt az agyukban, azt szétzilálta az egyetem. Nagy részüknek sosem volt munkahelye. Másik részük dolgozik, de közben a szülőkkel él. Bár ismeri a munka, a kötelesség, a szabályos és a hierarchia fogalmát, voltaképpen védőháló van alatta, tudja, hogy ha nem lesz pénze kajára, akkor is adnak neki otthon. Az meg ugye nem önállóság. 

***

Én is ilyen voltam, és tudom, mekkora pofonsorozat kibírni az első két évet a rendszerben. Főleg, ha valakinek a személyisége nem teljesen stabil (és az orvostanhallgatók többségének nem az), ha az életkörülményeik nem rendezettek (hogy lenne az, annak, aki huszonhárom évesen, szingliként ül a szülők nyakán és éjjel-nappal tanul? alig van, akinek férje, gyereke van, a legtöbben keresik a társukat, csalódnak, zuhannak, szerelmesek lesznek, röpülnek, vagy csak frusztrálódnak és vágyakoznak, hát hogyne lennének sebezhetőek vendégként a még idegen egészségügyi világban, amiért már olyan sokat áldoztak, amitől még olyan sokat várnak), szóval nagyon sebezhető ilyenkor az ember, és ha a hierarchia törvényeit hirtelen a nyakába kapja, ha a "kihágásait" erkölcsi vétekként értékelik, hamar összeomlik.

Én mondjuk késői gyerek vagyok, és érdekes a nevelésem: egyrészt nagyon liberálisak és emberségesek voltak velem: mindenről meghallgatták és komolyan vették a véleményemet, figyeltek az igényeimre, elfogadták és megértették a magyarázataimat, sosem fegyelmeztek; másrészt fel sem merült, hogy a gyerek rossz is lehet, hogy fegyelmezni kellhet: fel sem merült, hogy az ember tizenévesen bulizni menjen, hogy sötétben járjon haza, hogy ne tanuljon jól, hogy bármi olyasmit csináljon, amit nem szabad. Annyira nem, hogy én kísértésre sem emlékszem. Arra emlékszem, hogy amilyen mesére Anyu húzta a száját, hogy hát azt ő nem szeretné, mert erőszakos mese, az után nekem azonnal elszállt a vágyam, és ha leültettek volna elé, becsukom a szemem. A mai napig nem tudok megnézni olyan dolgokat, amik ütköznek az otthon tanult rendszerbe, holott az a rendszer mindig engedte volna a lázadást, hogy ha akarom, nézzem meg.

Nem tudok mást mondani a gyermekkoromra, mint hogy a rendszert igazságosnak találtam, és internalizáltam, nem gyávaságból, nem gyengeségből, hanem egyetértésből szívtam magamba az értékeit és fogadtam el a kereteit. Értékes egyensúly volt: nem fegyelmeztek feleslegesen, mert együttműködtem; együttműködtem, mert nem fegyelmeztek feleslegesen. Közben szabadon választhattam szakmát, szabadon szabhattam meg a szerelmi életem fejlődését (Anyu és közülem egyébként én vagyok a prűdebb, mindig ugratott is miatta, pedig elvileg az ő generációját még szigorúbban nevelték). Persze bajok is értek gyermekkoromban, és utána elég sok pofont és nehézséget benyeltem. 

De azzal a hierarchiával, ahol a kicsinek nem lehet véleménye, én rezidensként találkoztam először, és egyszerűen olyan mértékig szíven ütött, és olyan megalázóként éltem meg az egyébként nem irracionális szabályokat, hogy azóta is érzem a hatását. Miközben valójában egyetértek magukkal az elvekkel. Valójában ha ma meg kellene tanítanom valakit orvosnak lenni, akkor ott kezdeném, hogy az elsőm hetekben a feladat megismerni a normákat, a napirendet, megtanulni lázlapot vezetni, hallgatni, dekurzálni, viselkedni, nem a betegek panaszain és betegségeiken ötletelni. Alkalmazkodni.

A mi rendszerünk olyan rendszer, amiben muszáj alkalmazkodni. Nem csak Odabent, hanem az egészségügy, hiszen nagy tétekben játszunk, nehéz, nagy tudást és tapasztalatot igénylő játékot, olyan munkatempóban, amiben az egyrutinmozdulatos munkagépet kezelni is sok volna. Hiszem, hogy kell alkalmazkodni, és hiszem, hogy van értelme a szabályoknak, van értelme a fegyelemnek és az alázatnak. Nem szeretem, nem értem az anarchiát, nem szeretem, nem értem a munkavállalói jogok túlhisztizését, a munkaidő végét. A mi világunkban a tudásért a Pokolra kell menni. Különböző poklok vannak, van olyan, amibe a tudásért sem szabad menni. Csak az bánt, hogy ugyanezeket a dolgokat, szeretettel és elfogadással tálalva felém, olyan simán és könnyen elfogadtam volna.


Engem valójában egyszerre tanítottak arra, hogy lázadni kell és különbözni, és egyszerre arra, hogy be kell tartani a szabályokat és alkalmazkodni, miközben módszertanilag nem tanultam meg sem jól képviselni az érdekeimet, sem jól háttérbe szorítani őket.

***

A neurológia és a vele való viszonyom többet mond a személyiségemről, mint bármi más emberi kapcsolatom. Csak félig illünk össze. De félig összeillünk. Küzdök a Keretek Világával, én a kerettelenséghez szokott, kerek után vágyakozó, azok ellen lázadó. Nincs még egy szakma, ahol ennyire fegyelem pártiak. Nagyon sokat tanultam a neurológiától és Odabenttől, és talán azért vezetett pont ide az utam, mert azokat a dolgokat, amiket itt megtanultam, máshol nem lett volna lehetőségem. Azokért a dolgokért sem igazán haragszom, amik anno annyi fájdalmat okoztak.

De azért van bennem egy sosem gyógyuló seb, az irgalmatlanság, az el nem fogadás, a meg-nem-hallgatás, a megtöretés élménye, és van bennem annyi indulat, hogy ezt alkalmasint zsigerből kívánom mindenkinek, aki emberi jogokról és méltóságról beszél. Néha úgy érzem, nekem nem kell megsajnálnom senkit. Neki mért jár, hogy őt meghallgatják? Az ő véleménye mért számít, miközben én sokkal többet dolgoztam már, mint ő? Ő milyen alapon várhatja el, hogy emberként bánjanak vele. Ezt most nem a menekültekre írom, mert odáig azért nem terjed a pszichózisom, hogy népirtást, gyermekhalált, rettenetet túlélt embereket mernék a saját "nyomorúságomhoz" hasonlítani. 

De amikor ilyen gondolataim vannak, nehéz objektívnek lenni. Most már a legtöbb esetben képes vagyok megállni, leülni a belső "szörnyetegek" mellé és a rács túloldaláról tudományos érdeklődéssel és némi viszolygással nézegetni őket. 

De a tízéves önmagam, de még a tizennyolc éves sem leszek többet soha. Harcos vagyok, ahogy mindenki az egészségügyben. Kicsit kemény a szívem. Szörnyű lehet igazi háborús veteránnak lenni, aki úgy érzi, hogy már soha többé nem tud semmit sem érezni, és soha nem tud már az átéltektől elvonatkoztatni.

Szerencsére nekem azért nem ennyire rossz, és most éppen a neurológiát és Odabentet is szeretem, még ha rengeteg dolgom is lett így szeptemberre, és folyamatosan rémálmodom azzal, hogy kudarcot vallok ebben vagy abban; és el is fáradtam valamiért nagyon.