Túléltem a hetet, a tegnapi előadást is. A konfi mai napjára nem mentem, mert délben ébredtem, a kinyomott ébresztős telefont hosszas keresés után találtam meg, a két matrac közötti pici résbe mélyen benyomva. Nem is emlékszem a csörgésére.
A takarítás volt az egyetlen rossz, ami ma történt velem, aztán hetek óta először egy majdnem igazi szabadidős rendezvény jött: az Ember, a Kisfia, Anyu, Bekecs és én közösen randalíroztunk a Szigeten (a majdnem igazi annak szólt, hogy a Város határait azért nem sikerült magunk mögött hagyni). Gondolkozhatnék rajta, hogy míg másoknak külföldi nyaralás és szabad hétvégék, nekem annyi jutott maximális élvezetnek, hogy két órát rohangászhatok a füvön. De nem gondolkozom, mert az a két óra annyira király volt, hogy nem kellene helyette semmi más. A játszótér mellett, a szépfüves, de már nem a játszótérhez tartozó pázsiton "dühöngtünk".
Labdáztunk hárman egymással, aztán fociztunk Bekeccsel. A macskázás akkor ért véget, amikor rávetődtem a labdára, elestem, feküdtem a fűben és nevettem, amíg egyszer csak a fejemre nem ugrott és nem kezdte el nyalni-rágni az arcomat a kiskutya. A hónapok óta mindenhová magunkkal vitt, szeretett gumilabdánk három percig bírta a három hónapos kutya fogai ellen. Ettünk almát, amíg Bekecs el nem vette tőlem a maradékot, hiszen szereti az almát, jött egy család egy másik kutyával és három vagány belevaló gyerekkel, akik anyukástul kvázi kinevették Anyut, aki aggódott, hogy ne fussanak a kiskutya előtt, mert majd belecsíp a lábukba. Elmagyarázták, hogy kutyával nőttek fel, és innentől semmilyen erő nem tudta megakadályozni a fogócskát.
Amikor eltűntek a látóterünkből, utánuk szaladtam, kiderült, hogy szereztek egy másik gyereket, aki épp az apjával focizott, nahát én csak néztem, hogy a kiskutyánk milyen boldogan ugrált az új falka közepén. Anyuval azt beszéltük, hogy szinte látszott a felismerés a kiskutyán, hogy ezek itt az ő kortársai. Az Ember Kisfia a Bekeccsel való bánásmódról fél órája megtudott bölcsességeket adta tovább a többi gyereknek.
Bekecs nagyon elfáradhatott. De annak örülök, hogy Anyunak a szerintem már kórossá fokozódott túlszervezését a kiskutyával kapcsolatban sikerült kicsit visszafogni. Annyira aggódik miatta, kezdetben minden gyerektől visszakiabálta (nagyon sok a rossz tapasztalat ezzel, nekünk az összes kutyánk rettegett a gyerekektől, főleg azért, mert még ha pórázon is viszi az ember, nagyon sok letolást kap a gyerekes szülőktől, a másik baj, hogy a gyerekek egy része egyáltalán nem tud kutyával bánni, és emiatt az ember mindig igyekszik elkerülni a gyerekeket, így a kutya sem ismeri meg őket, és később már félni fog), plusz ő eléggé csak a saját kis mindennapjaiban mozog, nehéz szocializálni. Most úgy láttam, jókedvű volt. Hazafelé a kocsiban Romhányi verseket olvastam, mindegyiket visszatapsolta az Ember Kisfia. Vicces dolog ez, mindenki lopott egy kis "család-élményt", miközben több szempontból sem vagyunk így négyen egy család. De nem baj.
Az Ember Kisfia azért megjegyezte, hogy Vackorral jobban lehetett beszélgetni (azt játszottuk korábban, hogy beszélget Vackorral, én meg tolmácsolok). Erre megbeszéltük vele, hogy Vackorral így is lehet beszélgetni, és hátha most is lát minket és örül. Anyu kifejtette, hogy ő megbeszélte Vackorral, hogy lesz új kiskutya. Az Ember Kisfia tágra nyílt szemekkel kérdezte, hogy "de hogyan beszélted meg?". Mondtuk, hogy "ahogy Te szoktál vele beszélgetni, a lelkeddel".
Majd megszereti Bekecset, most még túl bohó gyerek mindkettő egy azonnali nagy barátsághoz.
***
Most próbálok szakvizsgára tanulni, közben bűntudatom van, hogy mért nem cikket olvasok, de ma szombat van, szabad hétvége, hadd tanuljak már azt, amit szeretnék!
Ez nem mostani kép, már ennél is nagyobb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése