Kontárkodom

Rogernek nem találtak bajt a szájában. Sovány és a hasa puffadt. Legalább két napja nem eszik és nem eszik. A malacok bélrendszere nagyon érzékeny, simán lehet bélbaj, de valahogy mégis olyan furán koordinálja a száját is, megszagolja az ételt, de mintha nem tudná felvenni. De a szájában nem volt semmi. Most az a munkahipotézis, hogy kapott vitamin és antibiotikum injekciót, és diétáztassam, csak füvet, répát egyen.

Értem, én, de nem értem. Két napja nem evett a malac, már el van különítve, így pontosan látom, hogy semmi széklete nincsen. Ez náluk a totális életveszély. Nem eszik. Hogy a halálba diétáztassam, amikor az egyetlen, amit morzsánként bele lehet tukmálni a szájába, az a kedvenc imádott uborkája?

Most kézbe vettem, szeretgettem, próbáltam kézrátétellel gyógyítani (Isten és az orvoslás bocsáss meg, de nem lehet olyan racionális és felvilágosult az ember, hogy amikor a szerette beteg, ne hívja a csillagok, az ég, a szeretet és a világmindenség erejét, hogy magába gyűjtse és a kezével átadja. Ez persze hülyeség.), beszéltem hozzá, mivel nem iszik, de szagolgatja az itatót, kinyitottam a száját és csorgattam bele a C-vitaminos vízből. Ezek után lett picit élénkebb és elkezdte rágcsálni a kezemet, majd egy darab kis ubit megevett.

Nagyon kedvelem az állatorvosunkat, de valahogy Vackornál sem esett le senkinek időben, hogy az a kicsi, sovány kutya, ha nem eszik-iszik, összeomlik pillanatok alatt. Most itt is ez van...

Persze a malacok halandók és sebezhetők. Az egyetlen baj, amit esetleg lehet kezelni, a C-vitaminhiány meg esetleg valami enyhe, antibiotikumra gyógyuló bélfertőzés.

Holnap ügyelek, Anyu lehet, hazaviszi magával Rogert,

De én meg ilyenkor meg tudnék őrülni, az állataim betegségébe mindig belebetegszem, szó szerint, rosszul vagyok, és a világ valami szétfolyó, rettenetes iszonyattá válik.

Ülök a sötétben és le tudnám tépni a bőrömet, ki tudnám szedni a szívemet, és szét tudnám taposni az agyamat a kíntól. És egyedül vagyok, ilyenkor mindig egyedül, egyedül. De jó így ugye, mert úgysem tudnánk többet találkozni. Ja, csak épp nem lenne ez a hülye dualizmus, hogy a magányom, a fájdalmaim, az otthoni feladataim, a kétségeim, a betegségeim, a fáradtságom az enyémek; de az ágyam, a kajám, a testem, a figyelmem, a szeretetem tetszőleges pillanatban közössé alakíthatóak. 

Csak vádaskodom, tudom. Messze lakunk egymástól és mindketten küzdünk a bajainkkal. A másik ugyanúgy egyedül van minden nehézséggel és én ugyanúgy nem tudok neki segíteni semmiben. Ezt a heti 1, ritkán 2 pár órás találkát is úgy sakkozzuk ki valahogy, és valamelyikünk mindig annyira fáradt, hogy koppan le a feje és elalszik beszéd közben. 

Na de visszatérek az előadás gyártáshoz. Van még idő reggelig.
És ki kell találjam, mikor megyek Röszkére segíteni. Mert ez a másik, amitől fizikailag szenvedek.