165 km - bekeverve, feloldva, feldolgozva

Az úgy volt, hogy pénteken eleveztünk Budapestről Bajára, ami 165 km, Európa leghosszabb evezős versenye, hőségriadóban, aszályban igazi ős-szívás, tavalynál sokkal keményebb külső körülmények. Aztán este mindenki pátyolgatta a fájós testrészeit (én például a rommá égett két sávot a hátam bőrén, amitől minden öltözködésnél sírni tudnék) és ágyba bújtunk (egyesek még pizzáztak, de én a zuhanyzás-lefekvés tábort erősítettem). És reggel tizenegyig aludtam. És nyűgös, irritábilis voltam, szédültem egész másnap, aztán estére helyre jöttem (gondolom a víz, nátrium és fehérje visszapótlás ebben az sokat segített). Eredményhirdetés. A verseny legfiatalabbja 13 éves. A legidősebb 75 (!). Fotóznak vagy hat "bácsit", aki leevezte a távot mint az eddigi 27 alkalommal (!!). Egy idősebb, izmos nő talán a fiával kenuval jöttek le (!!!). G, aki a mi hajószállítónkat is vezette tavaly visszafelé és középkorú, kissé pocakos, egypárevezősben jött le, és bár utolérte a hajó (amelyik Budapesttől követ, és felveszi a szintidőn kívülieket), saját felelősségére nem szállt fel rá és lejött végigjött saját felelősségére. Aztán ottvan a sztár négypárunk, szeretett edzőnk néhány felnőtt versenyzővel, akik pihenés nélkül mentek versenytempóban majdnem 13 órát. Vannak világbajnoki helyezettek. Meg olyan hülye keményfejű amatőrök, mint mi. Köztünk a fiú, aki később kezdett evezni, mint én és lement egypár evezősként, és leért és jó időt ment. Az eredményhirdetés minden percében tudnék sírni.

Tudjátok, ez nem normális dolog. Napkelte előtt indultunk, láttuk a Duna mellett felkúszni a napot. És láttuk lemenni és a másik oldalon. Mi is koromsötétben értünk be (de minket nem ért utol a hajó szerencsére). 16 órát mentünk (tavaly 13 és felet, mindenkinek órákkal rosszabb az idejei), olyan Dunán, ahol a vízbe dobott banánhéj konkrétan Budapest felé kezdett folyni, felfelé, lévén nulla sodrás és hátszél). Kalocsánál megint az őrület határán voltam (Kalocsa 120 km-nél mindenkinek a holtpontja). Amikor kikötöttünk 20 percre, belemásztunk a vízbe. Akkor elkezdett rázni a hideg, miközben  a hátam égett, és amikor egyszerre égtem és fáztam, akkor igyekeztem nem gondolni mindezek orvosi jelentésére. 150-nél szétment a kocsim és ráhajlással eveztem 15km-et. Akkor a maradék hátam is szétment. Pedig a végén jól mentünk, úgy látszik, ha már az ember evez 13-14 órát, akkor már voltaképpen az sem baj, ha még 1-2-t. Közben naplemente, rózsaszín víz, én extázisban voltam. Mire beértünk, persze mindenki morcos, mint a kipukkadt lufik, az edzőm kihúzna a hajóból, nem hagyom, gratulálnának a többiek, nem hagyom, ők meg hagyják, hogy ne hagyjam. Tavaly is így volt, elmúlik, az öröm másnap délutánra ért be tavaly is.

Ennek nincs ám túl sok köze az evezéshez. Pszichés háború a távval az idővel és a fájdalommal. A tűző nappal. Semmi fedezék nincs a víz közepén délben, ha nincs 45 fok, akkor meglepődnék. Feltörnek a kezeink. A fenekünk. A hátunk kivan. Van, aki azt állítja, hogy végig jól érzi magát. De igazából emberkínzás. Nekem rosszat tett, hogy idén nem esett bele a szabis időszakomba, és indulástól majdnem végig arra gondoltam, hogy legyünk túl ezen, mert hétfőn menni kell dolgozni, 30 órába. 

Eredményhirdetés után buli van, halászlé, zene meg tánc. Én már öregszem. Nagyon sokáig voltam nagyon magányos, nagy vággyal arra, hogy együtt legyek, szórakozzak más emberekkel, tartozzam hozzájuk. Most már kötelességből megyek bulizni. Fáradt vagyok. Nem tudok úgy bulizni, hogy hétfőn dolgozni kell. Nem is akarok, aludni szeretnék. Négy év egészségügy, négy év Odabent valahogy az élet lángját csavarta lejjebb bennem. De így is jó. Pár számot ugrálok én is, az elég a feledéshez. Aztán Göndörhajúval kifekszünk a partra. Beszélgetünk a világ dolgairól, önmegvalósításról, fejlődésről, akadályokról, közben nézzük a csillagokat, megmutatom neki a nagy nyári háromszöget. Akkora meterorok száguldznak, hogy akaratlanul is fel-felkiáltok. Az az óra igazi megváltás, igazi tökéletes hit, egyszerre én vagyok és egyszerre nem vagyok semmi, csak egy maréknyi anyag a világegyetemből. Baján vagyunk, megint, 165km van az izmaimban és az idegsejtjeimben. Micsoda nagy dolog ez tőlem, megint alig hiszem.

Ott és akkor nincs bennem dekadencia. Nem fürdök önsajnálatban. A múltamat, félelmeimet, gyászaimat is úgy kóstolgatom, nézegetem, hogy mit lehetne még építeni belőlük, milyen harci emlékművet, milyen templomot, sátrat a kert szélébe, kályha melletti fotelt, várfokot, titokzatos varázskönyvtárat. 

Az evezésben az életet szeretem. De ezt már írtam. Ezt a cifrázatlan, nyers, örök túlélést, az ősi voltát az egésznek, az egyszerre mozgó vállakat, a hangot, ahogy minden lapát egyszerre ér a vízbe és egyszerre szabadít. Itt nincs depresszió, nincs dekadencia. Menni kell, az izmoknak küzdeni kell, a napnak sütni és a víznek folyni, menetirányba vagy visszafelé, és bármi van, egyszer eljön a cél, és akkor már mindegy lesz, mi mennyire fájt. 

***

Aztán Luluval hajnalban indulunk. Szeretnék korán hazaérni, hogy legyen időm még kutyázni, tanulgatni, összekészülni a hétre. Baján a távolsági busz vezetője nagyon kedves. Egész úton, minden felszállóhoz van egy jó szava, tudja, hogyan szólítsa meg a kamaszt, hogyan az idős asszonyt, a munkást, a jól öltözött nyaraló nőt. Velem is hangot talál. Aztán ülök a buszon és suhannak el mellettem a kukoricaföldek, a kék ég, a traktoros emberek, az a magyar táj, ami az utolsó sejtemig érzem, hogy az enyém. Aztán salátaágyások. Napraforgóföld. Vadászó sólyom. Fodros bárányfelhők. Tiszta falvak, rózsás udvarokkal. Ó, ismerem én mindennek a visszáját is. De most nem akarom.

***

Hívom az Emberemet telefonon, aki nyűgös, hallom, hogy csapkod valamit, éjjeli műszak után nem találja a mappáját, amiben a jegyzetei, segédanyagai is voltak. Megy hazafelé, fáradt, káromkodik, mert nyolc perc múlva jön a metró. 

Akkor éreztem, egy pillanatra, halálos tisztasággal azt, hogy a párhuzamosok a végtelenben találkoznak. Nézem a napraforgókat, a türkiz eget és nem értem a mappát, nem értem a metrót, nem értem a csapkodást, nem értem, mért nem adhatom át, mért nem mondhatom, mért nem oszthatom meg. És igen, vannak ezek a pillanatok, ezt én már tudom, hogy a szerelem csalóka ügy, hogy egy picit mindig a messze a vonzó, és amikor a messze közel jön, akkor mégis csak megjelennek benne a közelség és a mindennapok harcai, a csodás tökéletes beteljesülés helyett. Hányszor van ilyen és hányszor lép át rajta az ember, és keresi a párhuzamosokból az utat a másika felé. Aki dolgozott és fáradt és nem látta sem a csillagokat, sem a sólymot, sem a napraforgókat, csak dolgozott éjjel és fáradt és úgy érzi, minden összeesküdött ellene. Holnap majd ugyanez lesz, szerepcserével. Kicsit küszködöm, aztán már nem kell, érezni, amikor megtalálja egymást a lelkünk, valahol Budapest és Baja között félúton. Ember visszahív, amikor hazaért és lepihent, már nyugodtabb. Pont akkor hív, amikor kivettem a zsebemből a telefont, hogy kellene még egy kicsit beszélgetni vele, de vacilálok, mert nem tudom, alszik-e már. Miután megint letesszük, próbálom gondolatban simogatni a haját, megfogni a kezét, hallgatni a légzését. Megnyugszom. Nem baj, ha néha olyan kétségbeejtően párhuzamosak az életútjaink. Kell ilyen pillanat is, még a mesékben is. 

***

Aztán meg csak húzom az időt és már rég össze kellett volna készülnöm holnapra és nem blogot írnom. Bár délután még megoldottam egy elég komplikált kivizsgálást egy betegünknek, és annak örülök.  A leégett hátam viszont még mindig úgy fáj, hogy cataflam-mal együtt is nagyon.

Jövőre is kell menni Bajára.

                                          Rajt után a nap is felkelt (Klubtárs fényképe)