Amikor Odabent elkezdtem dolgozni, az egyik kedvencem az ottaniak közül a beszédterapeuta volt, aki évtizedek óta vizsgálta és gyógyította a beszédzavaros, főleg stroke-on átesett betegek önkifejező képességét. Mindig csodáltam őt, több vizsgálatot is végignéztem, és néha arról álmodoztam, hogy valami nagy titkos, irodalommal, aggyal, szavakkal kapcsolatos kutatást végzünk majd együtt. A kedvessége is lenyűgözött, a hangszíne, hanglejtése pedig szeretett gimnáziumi magyartanárnőmre emlékeztetett.
Hosszú ideje küzdött súlyos betegséggel, sokáig nyerésre állt, és vesztésre állva is ugyanolyan kedves és precíz maradt. Utána láttam már a vég előtt néhány héttel, zavart volt, kétségbeesett, Helénával terelgettünk vissza a kórterembe ügyeletben, sírt, hogy rendetlenség van, mire fogtuk a kezét és mutattuk, hogy nézze, mindent elpakolunk.
Amikor kiderült, hogy haldoklik, ellógtam a pszichiátria gyakorlatról a hosszú vizit végén. Amikor beértem hozzá, gyertya világított a holtteste mellett, és régi barátja, a pszichológusnő ült mellette könnyes szemmel. Ültem én is egy kicsit. Sápadt volt, sovány, békés. Tényleg, mint aki csak elaludt.
***
Beszédzavar témájú gyakorlathoz keresek anyagot, eszembe jutott, hogy van pár videóm egy aphasiás beteg vizsgálatáról. Végignéztem őket, és csak nézem, nézem, a beszédterapeuta Kolléganőnket a képeken, nyugalmat árasztó, betegre figyelő, bizalmat ébresztő egész valójában. Nézem a videón a dobozát, amit mindig annyira kedveltem, teli izgalmas tárgyakkal (olló, parafadugó, kulcs, kalapács, amiket a betegnek felismerni, rendezgetnie kell), és az élet egyszerre tűnik mulandónak és öröknek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése