Drowning

Káosz Birodalmában dolgozás van (most vagyunk elegen, de így is mindenki százfelé rohan), neuropatológia kurzus van és belőle holnap vizsga, tanulhatok ma éjjel, holnap ügyelek is, plusz vasárnap is dolgozom, külföldi tanulmányi út pályázati leadás van, Rose vadul üti a fejemet, hogy minden meglegyen, de jelenleg ezért hálás vagyok, mert pontosan tudja, hogy fóbiám van az összes papírtól, és hogy úgyis elúszom vele; német gyakorlat van, egész héten napi több óra, index leadási határidő van (csak épp be kellene járjam a fél Várost, hogy megszerezzek minden aláírást), absztraktot kell írni konferenciára, csinálni kell a kutatást (az lesz vasárnap), közben tanulni kellene a szakvizsgára is (már reggel a járművön is próbálok tankönyvet olvasni, ugyanakkor az összes eddig kitalált ütemtervvel réges-rég elúsztam). Ma hazafelé egy pécsi anyagot olvastam a szédülésről, az egészen klassz és érdekes volt, feldobta a napomat, csak egy idő után rosszul éreztem maga a buszon kisbetűket olvasástól.

Napok óta folyamatosan hányingerem van amúgy is, szédülök és fáj a gyomrom. Színtiszta paranoiából végzett terhességi tesztem persze negatív (hogy is lehetne nem az), a terhességi teszteket azért utálom, mert rossz látni, hogy csak egy csík, még akkor is, ha jelenleg ez így van rendjén, de közben azon gondolkozom, hogy megélem-e valaha azt a két csíkot, hogy elvileg szakvizsga után neki lehet állni a gyermek ügynek (persze tudományos munka miatt azért Rose-sal is kell egyeztetni, de alapvetően azért is próbálok teperni, hogy most ezt az évet toljam meg, és legyenek meg azok a dolgok (pl. fizikai munkát, hajolgatást igénylő vizsgálatok), amiket nem lehet baba mellett csinálni; na de akkor végül is elméletileg jövő ilyenkor már lehetek terhes, ezért mostanában mindig arra gondolok, hogy ez életem utolsó novembere, amit gyerek nélkül kell töltenem (közben rettegek, hogy nem jön össze a gyerek, végül is mitől jönne össze, szétstresszelem magam, kövér vagyok, mondjuk még addig lefogyok a terv szerint), de közben azon is szoktam gondolkodni, hogy Ember annyira csodálatos apuka, olyan emberséges, olyan elfogadó, biztos kötődési felület, csupa jóság és szeretet, hiába állítja magáról az ellenkezőjét, hogy biztos kiválasztja őt egy lélek arra, hogy megszülessen a gyerekeként, és akkor már beletörődik abba is, hogy én legyek az anyja, ami persze nem lesz neki könnyű (nesze neked, nyugati tudományos szellem).  Kettőnk között az alapvető különbség, hogy én veleszületetten és szerzetten is gonosz vagyok, ő pedig veleszületetten és szerzetten is jó.

Ilyenkor eszembe jut, mennyire felháborodtam, amikor másodéves koromban azt mondta egy meglehetősen konzervatív csoporttársam, hogy a nőknek nincs helyük az orvosi egyetemen, és maximalizálni kellene az arányukat. Sajnos azóta egyet kell értsek, ha nem is a módszerrel, de magával az állítással. Legalább tudatni kellene a lányokkal, hogy mit vállalnak az egyetemre jelentkezéssel, mert 18 évesen csak azt látja az ember, hogy milyen jó volt ötévesen műanyag fonendoszkóppal hallgatni a "maláriás" plüssmajom tüdejét és ceruza injekciót adni neki. Ugyanakkor ugyanabban az életkoromban már volt képzeletben négy lányom és egy fiam, akiknek nevük és személyiségük volt. Szólhatott volna valaki a felvételi előtt, hogy a fentiek egymást kizáró álmok. Az a pszichés feszültség, amit a kettős szerep jelent, alig elviselhető: 1. mint orvos, alapvetően a szakmámnak esküdtem fel, a társam, a reményem, az életem a szakmámé, minden szeretet, amit bármi vagy bárki más iránt érzek, minden idő, amit mással töltök, árulás; és tényleg: ahogyan manapság a tudomány fejlődik, még akkor sem elég rá egy élet, ha csak ezzel foglalkozik az ember. 2. mint anya, hogy lehet majd ügyelni járni, beteg gyermeket éjszakára otthon hagyni,  ügyelet után bent maradni, kisgyermek mellől továbbképzésre menni, mindig utolsónak érni az iskolába a gyerekért, szülői értekezletről mindig elmaradni, alvó csecsemő mellett tézist írni stb.

Olyan nem könnyű ez, de sajnos nincs más, és valahogy azt kell remélni, hogy a kettő terület tudja egymást fejleszteni, például empátia tekintetében, illetve a gyerekek nem-megfojtása tekintetében (ma divat agyon nyomni a gyermekeket a szülői szeretettel).

Ó, mindegy, majd lesz valahogy.

Térjünk vissza az agydaganatok szövettani klasszifikációjára. Gyönyörűségesen meg fogok bukni holnap. És külön élvezni fogom, amikor a német gyakorlat és az ügyelet átvétel összeér, egy végigtanult éjszaka után...

És akkor még reménykedjünk, hogy mindezek helyett nem az óvóhelyen kucorogva, vagy beomlott házak tetejéről az ellenségre lövöldözve, vagy még inkább darabokra szaggatott állapotban rohadva töltjük majd az elkövetkező éveket.