Idei őszi családi baj

Ez most már a harmadik év, amikor nem telik el az ősz súlyos betegség nélkül. Most Ember anyukája van kórházban, kritikus állapotban, és egyáltalán nem lehet tudni, kikerül-e onnan, és mennyire nyeri vissza az eddigi életminőségét.

Jól emlékszem Apu betegségére, a reggeli telefonra, a rohanásra, a sürgősségi osztályon várakozásra, arra, amikor betolták a műtőbe, ahonnan nem lehetett tudni, kihozzák-e élve, arra, hogy ki-be jártak a műtőbe a dolgozók új és új palack vérekkel, mi meg Anyuval órákig ültünk a műtő ajtaja előtt. Az intenzív osztályra, az első szövődményre, a második szövődményre, az első és a második reintubációra, amiről mindig a saját ügyeletem előtt tíz perccel szereztem tudomást, arra, hogy német gyakorlat tartás és ügyelet kezdése előtt rohantam át, hogy napokig ébren pislogott a tubus végén, hogy néztem minden nap, hogy most milyen nyomásokkal lélegeztetik, olvastam az aznapi lázlapot, hogy kitaláljam, mi történik (mi nem mertük meg sem szólítani az intenzíves orvosokat, nem hogy tájékoztatást követeljünk, vagy megzavarjuk őket a munkában vagy a pihenésben), emlékszem a másik kórházban az őrzőre, arra, hogy megkérdezték Anyut, hogy akkor egy kis "rehab" (elfekvő), vagy visszük haza, mondtuk, mikor vihetjük, mondták holnap, kérdeztük, jó akkor hányra rendeljük a magán mentőt (sosem szállítottuk a későbbi vizsgálatokra sem állami mentővel, mert harmadik emeletről kellett lecipelni, nagy darab ember és féltünk, hogy megalázzák, hiába voltam akkor még mentőorvos másodállásban, Anyu a magánmentőnek is +50-100% borravalót adott, csak ne tegyenek rá megjegyzést; ami jogos lett volna, mert ne a mentők tegyék tönkre a betegcipeléssel a derekukat, mért nincs egy rohadt házban lift), szóval hazaadták, húgyúti fertőzéssel, decubitussal, fekvőbetegként, cardiogen sokkban, amit én kezelgettem meg, átgyógyszereltem. Aztán katétercserék, a háziorvos közölte, hogy ő ebben nem tud segíteni, mert férfit nem tud katéterezni, Odabentről könyörögtem hozzánk a nővérkéket, hogy jöjjenek segíteni katétert cserélni. Aztán katéter kihúzás után uroszepszis, bekönyörögtem az urológiára (mi ugye mindig ellátjuk az intézmény orvosainak rokonait, soron kívül ugrunk, amúgy mindenkinek soron kívül ugrunk, a háziorvos helyett, a területi neurológia helyett, a társszakma lusta kollégája helyett, kezdem azt hinni, hogy mindenki minket használ baleknak), na, az urológusok be is fektették, majd másnap reggel hív apám, hogy kiültették a folyosóra zárójelentéssel, közölték vele, hogy majd az orvos lánya adhatja neki im az antibiotikumot. Hívhattam neki magánmentőt, de ők sem tudnak azonnal ugrani, sírva könyörögtem, hogy jöjjenek mielőbb, ne várassák, 250-es CRP-vel, lázasan a folyosón ülve. Anyám, aki stramm ember, néha olyan volt, mint egy demens néni, hiperventillálva kapkodta a levegőt minden új helyzetben, és néha abban sem voltam biztos, hogy a metróig eltalál visszafelé. Azóta sem láttam ilyennek. Apu meg dühös, csalódott, haragszik, kötekszik, nem kooperál. Minden apróságra panaszkodik, de sosem hittem volna, hogy 60-as vérnyomással és felére csökkent hemoglobinnal, vérző nyombélfekéllyel szőkenős vicceket mesél az SBO ápolónak. 

Azért végül csak rendbe jött. Nagyjából. Emlékszem erre a megváltozott világra, arra a folyékony iszonyatra, amivé az életem egyik pillanatról a másikra vált. A folyamatos görcsre valahol bennem, az állandó összeesés közeli fáradtságra, a plusz kilóimra, a szétesettségemre, pucolatlan cipőmre, valami furcsa, módosult, szörnyű transzállapotra, amikor az egész világ minden történésével és örömével olyan messzi volt, mintha sosem lett volna. Hónapokig tartott ez a transz. Egy évig a fáradtságom. (Nyilván Odabent egy nap szabadságot sem kaptam, taxiztam a látogatásokról vissza, hogy időben beérjek ügyelni). Mire kihevertem volna, kiderült a nagymamám végstádiumú rákja, aki végül is idén februárban halt meg, otthon, mert nem akart kórházat, Anyu járt át mindennap a város másik felébe (Mama a nagynénémékkel élt, de ők napközben dolgoztak, a gyerekek meg iskolában voltak), Anyu a város szélén, a jégen, fájó csípővel botorkált minden nap oda és vissza. Amikor rosszul volt már, én is naponta mentem, este, infundálni. Közben persze Odabent a kutatási terv is ugyanúgy kellett, és nyilván mindenkinek teljesen mindegy, mi van az emberrel, a nagy ugyanúgy a kicsibe törli a lábát, ha kedve van. Mama is ügyeletátvétel előtt egy órával halt meg. Ebéd közben hívtak. Megköszöntem, letettem a telefont, végigettem az ebédet, beszélgettem, ahogy kell, rezzenéstelen arccal (Javasasszonynak mondtam, ő azt mondta, jobb így már neki, én egyetértettem), majd mentem átvenni az ügyeletemet. Nem sírtam, egy könnyem sem volt, én olyan társadalmi csoportból jöttem, ahol akárkit és mindenkit tudni kell elveszíteni könnyek nélkül. Anyu is ilyen. A nagyszüleim is ilyenek voltak. Pontosabban nem tudom, hogy ilyen vagyok, vagy ilyennek kell lennem, ahhoz, hogy Anyu méltónak tartson magához. Ez egy másik mese. De Mamát sem hevertem ki hamar. Nem gondolkodom rajta. Nem hiányzik. Nem érzek semmit. Csak képek vannak bennem, nehezek, mint egy-egy szikla, mozdíthatatlanok, elemezhetetlenek.

***

Most kívülről nézem és látom, az Ember tekintetében ugyanezt a tompa, fájó, transzállapotot, és nem tudok segíteni. Tegnap a Varázshegyen ügyeltem, a Varázshegyet szeretem, ott lelke van a falaknak, az embereknek, a tájnak, az öreg ablakkilincsnek, az elmenő busz zajának. Ülök és azon gondolkozom, hogy egy másik kórházban, mások kezei között élet és halál között van az az asszony, aki az Embert megszülte, mellére vette, azt suttogta neki, hogy "szeretlek, édes kisfiam". Most találkoztunk, konkrétan aludtunk egyet az Emberrel, én ügyelet után, ő meg éjszakai munka előtt. Az is olyan volt, hogy szerintem még álmában is szomorú volt, figyeltem a légzését, meg-megrezzent a karja, ahogy fogta az enyémet, közben rajta is feküdt valamelyikünk a karomon (vicces volt, mert azon gondolkoztam, hogy lesz-e ulnaris paresisem, annyira zsibbadtak az ujjaim, hogy már az övéit nem is éreztem), aztán elaludtam én is és nem lett ulnaris paresisem.

Tegnap este, amikor már túl voltunk az akutságokon, átvettem a szokás szerint vadidegen betegekkel teli osztályt, átláttam nagy nehezen a teendőket, elláttuk a sürgős beteget, meg a nem sürgőset, visszahívtam végre az Embert. Előtte egy hozzátartozó kérte, hogy beszéljünk, mondtam, pár perc türelmét (szakmailag nem volt sürgős ez a beszélgetés, viszont késő volt, és az Ember fáradt, éjjel az anyukáját mentette, muszáj beszéljünk, később már aludni fog). Amíg beszéltem a telefonon, és hallgattam, hogy a másik hangja fél mondatonként elhalkul, küzd az összeszoruló torkával, a hozzátartozó nekiállt reklamálni, hogy most már mennyi ideje vár rám (tíz perc lehetett). Hirtelen annyira dühös lettem az egészre, és közben nem is voltam dühös, mert az ő szeme előtt is ugyanolyan ködös iszonyat volt a felesége miatt (és az orvos telefonál! az ügyeletben ül a nővérszobában a sarokban és magánbeszélget!), hogy elvesztettem a fejem, rátettem a telefont az Emberre (később visszahívtam), lecsaptam az asztalhoz, és reszkető hangon mondtam a hozzátartozónak, hogy jövök, de a rokonom súlyos beteg (ennél konkrétabban fogalmaztam), de bocsánat, itt vagyok, hallgatom, mondja (sosem szoktam ennyire szakmaiatlanul viselkedni). Utána normálisan elbeszélgettünk.

Úgyhogy ilyen dolgok vannak itt velünk. Lehet, hogy az Európa- és világvégéhez képest szánalmas apróság. Nagyon sajnálom azokat az embereket, olvasgattam pár cikket az egésszel kapcsolatban. De hát nyomorult kis emberfajzat vagyok, a legjobban mégis az enyéim fájdalma fáj. Azért majd igyekszünk arra figyelni, hogyan tehetnénk jobbá a helyzetet.