Aktuális kétségbeesés

Mindamellett, ami a világban zajlik (és amiben nem tudok most segíteni a világnak), éjszaka van, és a 30 diás előadás negyedik diáját fejezem be (már ott tartok, hogy boldogító rózsaszín filccel strigulázom egy papíron, hogy mennyi van kész), bár magyarul a többi is félig megvan, azokat már csak fordítani kell németre, aztán mindezt majd elő kell adni 24 órás munkaidő utolsó órájában, szóval közben még a pénteki előadással is készülnöm kellene, és közben napközben dolgozni. Roger, a tengerimalacom beteg, már rég óta nincs jól, de most nem eszik, valami van a szájával, úgyhogy állatorvost is be kell iktatni és nagyon szomorú is vagyok miatta. Az Emberrel is voltak most csörtéink, aki szerint ráérünk mi még együtt lakni, jó így ez a káosz, akkor sem találkoznánk többet, ha együtt laknánk (ebben van igazság, de én lányból vagyok, nekem 30 évesen már közös mindennapokra lenne szükségem, együtt megoldott közös problémákra, a másik illatára a párnán, a ruháira a szekrényben; és még azt is megértem, hogy ez most nem kivihető, de hogy mindegy lenne?*), és akkor persze nyűgös vagyok, megbántom, aztán attól szenvedek. A pszichiátria gyakorlat jó, de nyomaszt és szorongok az idegen környezetben, napok óta fáj a hasam és hasmenésem van, és fájnak a hidegtől az ízületeim, és fáj a szemem a monitortól, a lakás meg egy nappal a takarítás után már rámrohad. És mindehhez hetek óta valami hülye fáradtság van rajtam, bármikor össze tudnék esni, és akármennyit alszom, nem elég. A kedvetlenségem az egész élethez most kezd fölém nőni. Tényleg erről szól? Hogy nem elég semmi, és este és hétvégén és az ügyelős hétvége vasárnapján és annak éjjelén is a hétfői munka előtt, mindig-mindig dolgozni kell és állandóan el vagyok úszva? A számláim sincsenek befizetve, már megint, nem pénz, hanem a szétszórtságom és időhiányom miatt.

Össze-vissza eszem, pánikolok, sajnálom magam. Nem baj, majd elmúlik ez is. Végül is lőhetnének is a fejem fölött, és szedegethetném ki a romba dőlt ház alól a szeretteim szétszakadt holttestét is.

Okéoké, de mi értelme, hogy biztonságban élek és mindenem megvan, ha az életem nem élet? Ha nincs családom 30 évesen, ha nincs rend, napi és heti rendszer, boldog hétköznapok és jó kis szabadidő, olyan, amit nem kell takarításra eltölteni, sem lelkiismeret-furdalástól szenvedni közben, hogy nem haladok a munkáimmal? Ilyen erővel inkább cserélnék egy menekülttel, akinek van bárkije a földön, engem lőjenek szét Szíriában, ő meg éljen boldogan a biztonságban, mindenki jobban járna, mert én belém kár a jó.

Öröm az ürömben, hogy nem kell tovább keressem az elmaradt nyári depressziómat. Itt van ő, egyem a lelkét, csak biztos elaludt a nagy melegben és inkább szeptemberre időzítette alig várt látogatását...

*: az a baj ám, hogy látom én az akadályokat. Például ha ilyenkor, amikor hajnali háromnegyed négykor még a gép fölött vakulok, rendet kellene raknom, és nem feküdhetnék le ruhában, mosdatlanul, mert valaki fekszik mellettem, vagy csak egy szót kellene bárkihez szólnom; biztos megbolondulnék. Nehéz, nehéz. Szakvizsgáig biztos nincs esély emberi életre. Nem véletlenül találták ki ezt a szakmát a férfiaknak. De tényleg.