Tüskevár film és idealizmus

Most ezt nézem, az igazit, a régit. Van egy modernizált is, szerintem gyenge, hiteltelen, üres. A régit filmet csak DVD-n lehet nézni, mert az új film készítői szerzői letiltották az Igazit. A kommentek között felháborodás. Egy fiú írja, hogy nem szereti ezt a vértelen üres verziót. Valaki elmagyarázza neki, hogy "na ugye fiam, most látod, milyen a zsidó munka, így veszik el a magyar értékeinket."

Szóval az a mai idealizmusom az, hogy olyan világot szeretnék, ahol a régi Tüskevár filmet nézni nem politikai ideológia, hanem szellemi táplálék (bocsánat), önazonosság-keresés, és esztétikum.

Ahol Matula bácsi nincs senki ellen, és Matula bácsinak semmi köze semelyik oldalhoz. Matula bácsi az ilyesmit alighanem maga sem értené, és nem kérdezné meg egyik gyermek vallását, családja politikai nézeteit, mielőtt kivinné magával a Berekbe és mestere lenne.

Egy olyan világot, ahol nem vagyok senki ellen, amikor azt mondom, hogy "nézzétek, ez valami, ami magyar. Nézzétek a tájat, a természetet, a két fiú személyiségfejlődését, az öregember bölcsességét, az Igazat, ami bennem van, nekem ez valami, ami a hazám, és szeretném ezt a valamit, a hazámnak ezt a szeletét továbbadni, szeretném, ha ezt továbbvinné a világ, bármilyen világ is jön". 

És amikor ezt leírnám, az nem jelentene semmit, csak azt, amit írok.

És szeretnék egy világot, a fentiektől függetlenül, ahol a valós igényességgel, szépségesen elkészített mű nem lenn azért elrejthető, mert valaki fél, hogy a saját munkája gyenge, összecsapott, felszínes volta túlzottan feltűnne a régi nagy mellett.

Szeretnék olyan világot, a művészetben és az egészségügyben, ahol az számít, hogy valami jó és igaz-e, és működik-e. Mindegy lenne, hogy ki kinek a rokona, ismerőse, boldog őse, istene, papja.

A jó munkának íze és illatva van, aki vágyik rá, megérzi messziről...

Ui.: ne haragudjatok ezért. Csak egy doboz sör van bennem, de letoltam egy dolgos ügyeletet és sorra olvasom a cikkeket a menekültekről (arról, hogy éhesek a gyerekek és hálásak az asszonyok minden pár gyermekcipőért, és arról, hogy ezek mind megélhetési terroristák, akik majd no-go zónákat csinálnak és kifúrnak minket és másokat, arról, hogy a szigetlakók kedves üzenettel hagyták hátra a sátrukat, arról, hogy a macedón határon a katonaság áll az emberek százaival szemben, akik majd szépen éhendögölhetnek két határ között, arról, hogy a franciák be sem tudnak menni a no-go zónákba mert a bevándorlók megdobálják és átkozzák a rendőröket, és faji alapon verik a fehéreket; arról, hogy az asszonyokat útközben az erőszakolja meg, aki akarja, és arról, hogy egyes portálok kommentelői szerint mindenki, aki egy falat kenyeret ad a menekülteknek, hazaáruló, aki agyon kellene verni*... utóbbira egyszer azt kommenteltem más portálon, hogy a Jóisten még senkit nem büntetett meg azért, mert enni adott egy éhező gyermeknek).

Nekem ebből az egészből most csak annyi áll össze, hogy ülök az asztalnál és sírok. És félek, hogy milyen világ jön. És hogy lesz-e még olyan világ, ahol a tönkrevert, szenvedő emberek oltalmat találnak, és nem torzulnak vadállatokká. És megmarad-e az a világ, amelyikben Matula bácsi és a magyar kultúra létezett. És hogy tényleg én vagyok a világ legundorítóbb, kétszínűbb férge, ha mindkét utolsó mondatot leírom egy bekezdésen belül, mert az egyikért az egyik, a másikért a másik szélsőség kövez meg.

Pedig a két tünet, és még sok tünet mind-mind ugyanaz a baj: értékvesztés, az emberi értékek elértéktelenedése, megcsúfolása, elrablása és más, önző és hazug urak rabszolgájává tétele.

Ahogy egyre többször voltam rossz, és kicsinyes, és megbántott és bosszúálló, úgy voltaképpen egyre inkább a Jóról is azt hiszem, hogy íze és illata van. Oldala nincs, sem bőrszíne, sem korlátai, sem izmusai. 

***

Mindegy, amint ebből az állapotból összeszedem magam, mehetek játszani Bekeccsel...


*: Te, aki ezt leírtad, tényleg agyonvernél engem a (sajnos) semmiért: egy csomag BKV-jegyért, némi gyógyszerért, amit egy 24 órás ügyeletnyi béremből vettem és néhány óráért, amit egy afgán fiúval töltöttem egy kórházban várakozva?

Te, aki ezt leírtad, tudod, havonta hány ingyen túlórám van? Tudod, hányszor nem megyek haza, pedig mehetnék, de a betegem még nincs jól, de a családot nem hagyom egyedül, aki a haldokló hozzátartozótól búcsúzik, de a fejezetet a tankönyvből még nem olvastam el? Tudod, hogy a saját fonendoszkópommal, a saját kalapácsommal, a saját ruháimban dolgozom? Tudod, mennyit tanultam, és tudod, hogy még a négyesekért is haragudtam magamra, mert ha nem tanulok meg valamit, majd nem leszek jó orvos? Tudod, mennyit fizetnének és hogyan élnék a tudásomból töredék ennyi munkával, sokkal több emberségért és megbecsülésért két határral innét, és tudod, hogy ezekre a helyekre bármikor felvennének? Tudod, hogy mennyit szenvedtem és mennyi pofont kaptam ettől az elárult és tönkrevert egészségügyi rendszertől mindeközben? Tényleg agyonvernél mert egy hajszálat hozzátettem a mentőkötélhez, amit másoknak fonnak? Ó, pedig annyira keveset tettem a világért, pedig nem adtam oda az egészségemet, a nyári szabadságomat, az evezősversenyemet, a családommal töltött időt sem a szakmámért sem a kötélfonásért, és bármit teszek, ijesztően kicsi, semmirevaló és felesleges maradok, az agyonverést sem érem meg, hidd el.