Ki öltözteti a lányomat?

Szóval, nem szeretném túlkomplikálni ezt a bejegyzést, mégis valahogy meg szeretném értetni magam. Maminti ír sokat az anyukájával való kapcsolatáról, nehézségeiről, de az ő blogja zárt.

Az én anyukám azt hiszem, sok ellentmondást hagyott rám. Az ő fegyvere az volt, hogy én hittem neki, és a közléseiből azonnal belső normát alkottam. Nekem ő a pèldaképem vagy ikonom volt sokáig. Miközben azt tanította, hogy lázadni kell, anekdotàkat mesélt a saját lázadásairól, nekem sokáig nem voltak lázadádaim. Sosem büntettek, sosem aláztak a szüleim. Azért is, mert alapvetően emberségesek és szerettek minket, és azért is, mert én őszinte belső meggyőződéssel mindig azt csináltam, amit elvártak tőlem. De sosem éreztem azt, hogy olyan várnak el, amit nem akarok, vagy túl sok. Utólag sem érzem.

Így persze nem tudom, hogy az én ellentmondásaimban anyám és én feszülünk-e egymásnak, vagy azok egy az egyben anyám ellentmondásai magával...

Egyébként úgy érzem, már rég és őszintén elengedtem az egészet. Ha ránézek Anyura, egyrészt tárgyilagosan látom, másrészt értékelem a jót (így vagy úgy, de a szèlesebb családból is én lettem az egyik legmagasabban képzett, és legrendezettebb életű darab, és ez csak rajta múlt), és látom, hogy miket hibázott, de nem zavar. Öreg néninek látom, aki tette, ahogy hitte, emberfeletti munkával, őszintén, szeretettel, sok sikerrel és sok kudarccal. Én csak azt akarom tőle, hogy örüljenek egymásnak az unokájával, ameddig lehet, és adjon nekem okos tanácsokat a kerttel, a lekvárfőzéssel vagy a varrással kapcsolatban. Biztos van oka, ha keresnénk kiderúlne, hogy én mért érzem az egészet már elcsendesült ügynek. Mármint a kérdések bennem megvannak, de nem érzrm, hogy Anyuval valaha is beszélni kellene ilyesmiről. Hogy igazságot kellene adjon vagy mittudomén.  Ha szóba kerül valami régről, sosem kritizálom, inkább erősítem, hogy igen, jó volt ez is, az is.

***
De ez csak a bevezetés volt. D öltöztetése a lényeg, hogy én használtan szereztem be őket, mert úgyis mindegy az újszülöttnek, aztàn mert kiderúlt, hogy emellett még a ruhàk felét anélkül növi ki, hogy ráadtam volna valaha is. Aztàn rákaptam az óccsómianmari boltra, mert hozzátáplálás volt és kúszás.

Azonkívül, hogy ez a környezetvédelem szempontjából is probléma, belefutottam a gyakori kérdések oldalon (Ember cikiz miatta mindig) egy beszélgetésbe, hogy valakik 50.000 forintos rugdalózót és tervezői darabokat vesznek a babának, és oké az mások szerint is sok, de milyen megalázó pl az óccsómianmari szrokba öltöztetni valakinek a saját gyerekét és rajta spórolni.

Nekem Isten bizony akkor jutott életemben először eszembe, hogy bárkit is érdekel, mi van egy csecsemőn. De utána persze rögtön elkezdtem figyelni a játszón, hogy kin van az olcsómianmari, és hogy mindenki tudja, ha az enyèmen az van (ezek ilyen szériamintásak amúgy, tényleg látni), és hogy emiatt másképp néznek rá vagy ránk esetleg....

***
Itt ér össze a két szál, hogy nekem úgy megtanították, hogy a belső értékek számítanak, meg hogy a szegénység nem szégyen, bezzeg a páváskodás stb, hogy nemhogy ellenezném a szépítkezést, hanem egyszerűen nincs a világképemben. Nem sminkelek, nem voltam soha manikűrösnèl, alig járok fodrászhoz. Nem tudok megvenni egy ruhát, mert tetszik, csak akkor, ha az adott darabom szétment, és ràkerült a teendőlistára, hogy kell új. Akkor is fast fashion-t veszek magamnak, ha telne jobbra (nyilván a gyes miatt most ez elméleti és múltbeli kérdés, mert nem telik). Teljes nyugalommal veszek akármennyi pénzért könyvet, választom ki a legjobb felvágottat, a jó túracipőt, a jó kutyakaját, még a márkás mosható pelenka sem gond. De nem tudok azzal foglalkozni, hogy akármivel is csinosabb legyek, hogy az erotikus fogalmakat, mint vonzó vagy szexi, fel se vessük.

Én felnőttem, diplomáztam, szakvizsgáztam, jó állásom van, három nyelven oktatok, phd hallgató vagyok, a szeretett párommal otthont èpítettünk és gyereket vállaltunk, anélkül, hogy egyetlen percig is vonzónak tartottam volna magam életemben, vagy tettem volna bármit azért, hogy kevésbé öltözzek szánalmasan. Pedig nem voltam mindig elhízott, köpenyhasú, hajmosatlan, lebukottpólós, varrottnadrágos, lyukas cipős anyuka...

***
Csak mi lesz a lányommal? Az óccsómianmari tényleg csak praktikum? Vagy megkapja mellé örökségként, hogy a belső a fontos (nem baj hogy csúnya lány vagy, borzalmasan összeválogatott ruhákban, közröhej tárgyaként), és hogy ha a külsejére és a nőiésségére fordít időt az - nem is tudni pontosan a jelzőt, mert ilyen nem is történik. Megkapja a hős lázadó szegény gyerek kitüntetést? Az óccsómianmari jótanuló lesz majd? És mindezt nem szülői parancsok, hanem szép versek és tanmesék, családi és irodalmi anaekdoták fogják aranyos kis lelki retrovírusként a vezérlő rendszerébe ültetni? Hogy majd később én mondjan neki, hogy "nahát lányom, tényleg sajnálod a pénzt egy ruhára, ami tetszik? Hát persze, hogy vedd meg, mi sose garasoskodtunk feleslegesen. Honnan veszed, hogy a nőiesseg nem számít?"... Mert persze ő nem gondolta, hogy a 3 évesnek azt jelenti egy mondat, amit, és persze hogy nem azt akarta neki sugallni. Én sem azt akarom. Vagy mégis? Így akarok èn lojális maradni a lázadó anyámhoz?

***
Tudom, ez egy nevetséges problèmának tűnik. De legalább tegnap elmentem egy normálisabb boltba ruhákat venni magamnak, mert rongyokban járok. Nem vettem semmit, csak egy adag babaruhát, amiken nincs undorító miniegér sem undorító felirat, sem.undorító minta a zoknikon, ami miatt aztán semmihez sem illenek. Most ezeket nőheti ki két hét alatt, eheti le és foghatja össze kimoshatatlanul a játszótér borítása. (És most saját ruhára már nem maradt pénzem - csak könyvre, magazinra, kutyakajára, mosipelusra, gyümólcsre stb).

Hol itt az igazság?

Jön az ősz.

Nekem a kedvenc évszakom, de mindig egy kicsit melankolikussá is tesz. Szinte hihetetlen, még csak most tettem el a plüss zoknikat (ezek a meleg cuki felnőtt zoknik, amiket ember még nem használz szerintem semmire, csak ajándékba kapja, új értelmet gyertek a gyerekvállalással, ugyanis a sarokrészt a gyerek térdére igazítva hibátlan lábzsàkként működnek enyhébb hideg esetén), erre megint itt vannak....

A kert persze leamortizálódott, nem volt rá időm, de már álmodozom róla, hol lesz jövőre a zöldségeskert, egy új gyümölcsfa, a napraforgó-sor, hogyan bővül a sziklakert, és hová irányítom át az epreket. Tavaszra lesz teraszkorlát, nagy muskátlis ládákkal. Alig várom, hogy az árnyékliliom kis zöld ujjai előbukkanjanak a földből a tavasz hírnökekènt.

Várom a Karácsonyt is, minden nap eszembe jut, hogy tavaly akkor már mindenórás terhes voltam, mégis hihetetlennek tűnt, hogy tényleg egy csecsemő fog "előkerülni" a hasamból. Most meg már oda lesz az örömtől a sürgés-forgás és a fenyő láttán.

Azt nem tudom, hová ültetünk majd annyi cserepes fenyőt?

Itt van néhány sietve lőtt fotó a kertből. Sajnos törött a kamerám, azért a fekete pötty.

A jövőre komoly fejlesztés elé néző zöldség szekció:

Szuper koktélpari, terem, mint a... szuperkoktélpari. Finom.

                  Mángold. D is evett már belőle.

Erős paprika. Mi sajnos nem szeretjük. Viszont ő is jól terem.

Néhány maradék virág:

               Begónia, büszke vagyok rá, hogy kitaláltam neki egy helyet és ilyen jó lett. Egész nyáron virágzik.

 Egy dzsumbuj helyén, idén ültettem be, kis begóniák, lent szúnyogriasztó növény és meténgek. Ember darálta a fa aprítékot a talajfedésre.

 Anyu hozta azzal, hogy Pistike, kiderült, higy ez a nebáncsvirág...


És a fűszerek egy része:

Curry, zsálya és kakukkfű. Van még bazsalikom, egy nagy ambíciókjal bíró citromfű, menta és egy szegény majorànna, aki nem tudott kibontakozni.

A fás szárúakról majd legközelebb írok.

Holnap oltás

Isten ments, hogy oltásellenesnek tűnjek, de utálom őket, fèlek tőlük. Sose gondoltam volna.
Az első oltásra nagy vagányan vittem, eszembe sem jutott semmi rossz. D ráadásul nem hisztis, mindig büszke vagyok, hogy más babák sokkal tovàbb sírnak, ő meg csak egy kicsit és hamar megnyugszik (nekem az a menő, ha a lányom kemény csaj, ez van).

Szóval az első "diperte" oltás után haza a buszon annyira bealudt, hogy percekig egyszerűen nem láttam légzőmozgást, nem reagált semmilyen piszkálásra, és már majdnem ott tartottam, hogy elkezdek sikoltozni, hogy áljunk meg, mert meghalt a gyerekem, amikor meggyőztem magam, hogy mindene meleg, normális a színe, egy halott nem ilyen...

És pár nap múlva olvastam egy cikkben, ami a gyermekmentesség okairól szólt, hogy valaki az első diperte oltás után hazafelé tolta a gyerekét, és otthon vette észre, hogy meghalt. És utàna nem vállalt több babát. Hát ez nem segített.

A következőnél ugyanilyen mély alvás, annyira, hogy le tudtam tenni az amúgy bojkottált kiságyba (akkor még volt légzésfigyelőnk).

A pneumococcus oltás után sikítva sírt az utcán és hőemelkedése lett. A meningoc. C még tűrhető volt.

Most jön holnap a B. Ráadásul kedden délelőtt nàlunk baby sitter (egy kedves pótnagyi) van a gyerekkel, hogy tudjak egy kicsit dolgozni, mist ezt is bánom, hogy nem mondtam le, mert úgysem engedem el őket sétàlni, játszani meg lehet, hogy nem fog akarni szegény egyáltalán.

De lehet, hogy nem lesz semmi ezúttal.

Játszótéren hallottam

Nagymama egy kb 3 éves fiúval, aki hibátlanul hintázott a támla nélküli hintán.
 - Jajj ne ülj arra, még kicsi vagy, az iskolásoknak van, ha elengeded, hátraesel.
(Ismétlés tízszer, variációkkal. Kisfiú rendületlenül hintázik. Mama nem megy a háta mögé biztosítani, de mondja folyamatosan).
- Jaj, kapaszkodj. Ha elengeded, hátraesel és betöröd a fejed, mehetünk kórházba.
- Ott meggyógyítanak?
- Az lehet, de azzal fogadnak majd, hogy na, itt ez a rossz kisfiú....

(Van itt pedagógia...).

Gyakorlatlanul seftelek

A kerületi anyuka csoport (az durva dolog, rájöttem, a hatalom a világban tényleg a nők kezében van... Itt dől el, melyik burkolót hívod, hová kell menni belövetni a gyerek fülét, kinél kell feljelenteni a szomszédot, ha átjön a pernye - egy maffia az egész 😁) szóval próbáltam nemkellő könyveket eladni szerintem olcsón, egy vadonatúj csúcsmárkás úszópelenkát, hàt ezek mégvannak.
Erre meghirdettem ezt a Házikó dobozai között lelt valamit 1 kenyérlisztért, és már hárman állnak sorba rá. Vakker, kérhettem volna 2 lisztet....
Ez az új bolondériànk, a kenyérsütés. Könnyebb, mint a sárgabarackunk befőzése volt, és az új kedvenc életérzésem, amikor a finoman a levegőt átitató kenyérillatra ébredek.
Amúgy szívok egy hete kvázi egyedül a Birodalomra, kritikus alvásmegvonással (az amúgy is két órás küzdelem árán, legkoràbban 10-kor elnyugvó Babalány minden éjjel felkel 1 és 3 között valamikor, két óràn át szórakoztat, ülnk kell vele a szőnyegen, sikongat, nevet, játszik, rombol, mindent kivesz a kezemből, amivel esetleg közben túlèlni próbálnék - bögre tej, babanapló, regèny, telefon - majd vissza kell altatni. Ma én nem tudtam visszaaludni, éjfél előtt gyakran aludni se tudok, ha otthon van Ember, akkor a horkolásától, ha nincs, akkor takarítok este. Nappal az otthoni feladatok miatt sosem alszom. 8 hónapja amúgy sem aludtam 3 óránál többet egyszerre, de a 3 óránkènt kelés az a "szuper éjszaka volt" kategória.
Talán emiatt van folyton hányingerem, szédülök, palpitálok. Ember már kétszer majdnem levitt a mentőállomásra EKG-re, mert változó bigemin, trigemin ritmusom van, kapcsolt extrákkal is és pulzusdeficittel is, hátba sugárzó mellkasi fájdalommal, naponta többször).
Most német előadást írok pèntekre.
Na szóval, ő megy:

Update: Embernek referáltam telefonon, és megdicsért az 1 lisztért is. Az kb 3 napi kenyerünk :D (még 3 pohár víz, kb fél deci olaj, kb 2 kanál cukor, 1 só és fél zacskó élesztő kell még). De szerintem a lényeg itt az, hogy eggyel kevesebb felesleges tárgyunk lett.  

Ha Sárfej egyet kívánhatna

Vasárnap elmentünk D-vel a helyi fesztiválra gyermekkoncertre és bódézni. Jó volt.
Többek között egy nemezbábot vettünk, ami Sárfej új álma, a korábbi reménytelen szerelmek (kék zörgő elefánt, nagy ikeás orángután, sípolók) után most teljesen rabul ejtette.

Órákig fekszik a szekrény előtt, ahol a báb lakik, ahogy bemegyünk a gyerekszobába, akárhonnan is megjelenik, és várja a Bábot. Ha előkerült, extázisban próbálja megszerezni. A Manót D is kedvel(né), de így nemigen tudjuk használni, pedig a pár éven belüli ajándéklistámon a bábszínház is szerepel (a fahangszerek, diafilmek, hintaló és matatófal mellett).

Nagyon vicces Sárfej az óriáscsecsemő.

Könyvek

Elkezdtük elrendezni a költözéskor bedobozolt, a Házikóhoz tartozott könyvtárat.
Annyira tetszenek a fülszövegeik, hogy elhatároztam, a Trónok harca után (csak már vége lenne, pedig szeretem!) ezeket fogom olvasni. Azt hiszem, sok emberi kérdés ugyanaz és az is marad, ahogy az emberi természet szép és sötét oldalai is.
Ezzel a törekvéssel a fogyasztási szokásaim és környezetterhelésem csökkentését is szolgálom, mert így nem veszek új könyveket.
De olyan bölcsek, igazik, úgy örülnek, hogy újra polcra kerültek.
Az Ember egyesével portalanította és napoztatta meg őket előtte a hosszú dobozfogság és dohosság miatt.

Ablaktisztítás

Shewolf:
- Van 10 percem, amíg megfő a krumpli, gyorst letörlöm az üveget, jajj milyen szép. Kár, hogy a többi ablakra nem jutott idő. Ember, nem tudnád megcsinálni?

Ember:
(beöltözik játszós ruhába, a ház összes vegyszerét, törlőrongyát, a porszívót és a létrát is felsorakoztatja). Eltelik fel nap, utána izzadtan és boldogan.
- Megvan minden! Tiszták a keretek, kiszívtam a réseket, a szúnyoghálókat, megolajoztam a zsanárokat. Jó kis munka volt. Ja, az üvegeket majd letörlöd, arra nem jutott idő?

A nap híre

Dorkának ma (apai) unokaöccse született!
Úgy reménykedem, hogy nem lesz magányos gyerekkora. Hogy a szomszéd lányok a barátai lesznek, hogy a környező utcában lakó óvodatársak, talán velünk nyaraló unokatestvér, a kutya, a kert mellett neki még lehet gyermekkora.

Reggel van

Kicsit lassan szedem ma össze magam, D is nyűgös, késik a séta. Letelepszünk a nappaliban, elintézni egy foglalást a nyaralással kapcsolatban, közben megreggelizek. D elkezd játszani a telefon összekötő kábelével, boldogan, hogy egy Igazi Tárgyat szerzett.
Kiszaladok mosdóba. Mire visszajövök, D kilopta a joghurtos pohárból a kanalat, és épp a joghurtot nyalogatja róla (ami ráadásul virágporos*, ő egyáltalán nem ehetné), Sárfej pedig a szárítóról lelopott baba-előkével játszik boldogan...
A foglalás még nincs meg, eladtam a rá kaport türelmi időt blogírásra. Megyünk sétálni.

Szintet léptünk

Mától a babanapló zöld részébe írunk a kék és a sárga után. Azt a mindenit, hogy "mintha tegnap lett volna", hogy behozattam a kórházba, és elkezdtem írni.

Alattomos addikció

Úgy döntöttem, hogy regényolvasásra szánok minden nap pár percet, és azt a telefon nyomkodástól fogom elvenni. Egyszerűen sosincs könyv a kezemben. Olvasni évek óta csak járművön szoktam, költözés óta abszolút és elvi nulla a szabadidőm, D óta depláne.

S hiába nyomogatom, már rájöttem, a szociális izoláción nem segít, szinte minden nap felbosszant vmi. Azt hiszem, áttérek arra, hogy a telefont csak telefonnak és fotókhoz használjam, és csak a laptopon netezek és cseverészek. Sajnos, sok hasznos dolog van pl filléres babaruhák felkutatása a környéken, hírek stb. Kemény ügy lesz. Bár a séta jól megy nélküle. Így a kávémegivás 3 perce alatt pár oldalt is haladhatok.

Az dühített fel, hogy D elaludt tízre (9-re, plusz a szokásos lánc 20 perces ébredésekből, azalatt zuhiztam és kimentem locsolni, végül már lámpával), és gondolkoztam, mit csináljak, első olyan egyedül töltött este, amikor nincs dolgom, mert D elég jól hagyott ma takarítani, nem vagyok nyomorék álmos, most nem akarok se cikkezni, se előadást, tesztsort írni.
Na gondoltam, olvasom a Trónok harca IV*-et, de előtte megnézem a FBt- hát bakker, egy óra elment azt sem tudom mivel, de tényleg.

*: Júliusban a nyaraláson kezdtem. Ezt a 4. részt elvittem a szülésre is, a legutolsó napokban kezdtem és jutottam az 50. oldalig. Na, ott tartok azóta is. Pedig még van egy kötet, és annyira szeretnék már valami mást...

Babbancsos

Ezt a bejegyzést kb egy órával azelőtt találtam ki, hogy Maminti vonatkozó posztját olvastam volna. Bár ha az nincs, talán nem ülök neki. 

Esti séta után hagytam D-t egy szál body-ban rugdalózni az ágyon egy kicsit. Úgy sokkal jobb a mozgása, ha nincs a lábán ruha, imád pucérkodni. Utána etetésnél kicsit hidegnek éreztem a lábait és a kezembe zártam őket. A babatappancsokat szósszevonással mi babbancsnak hívjuk, illetve egy darabig az egész gyerek beceneve is volt ez (ahogy Sárfejnek is vannak mindenféle nevei, amiket rendszerint én ötlök ki és használok, és divathullámként váltják egymást, mint a Kucsmánka, Kutymanov, Sárfejakutya és hasonlók). 

Szóval néztem ezeket a vaskos buci babbancsokat a kezemben, és azon gondolkoztam, fogja-e még valaki úgy fogni őket, mint én. Fogja-e még valaki őket az Egyetlennek, az Igazinak, a védendő, legköltőibb kishercegi értelemben Azénrózsámnak tartani. 

Úgy félek, hogy D-nak nagy vádlija és elefántlába lesz (egyikünkké sem kecses darab, bár az Ember fiatalon nem volt duci). És akkor ezek a lábak majd szégyenbe hozzák, és majd nem mondja el kezdetben, és ha igen, akkor mit lehet rá mondani? Hogy lehet érzékeltetni vagy elviselni ezt az iszonyú ellentmondását a világnak, hogy persze, lehet, hogy nem szép, és a másiké karcsú, és emiatt nem tetszel Pistikének, de azok a Te lábaid, ééérteed, amiket fogtam a kezemben, amikor a nadrág nélkül rugdalózástól hűvösek lettek, ők a babbancsok... 

Innen lyukadtam ki magamban arra, hogy ez az anya-gyerek kapcsolat tényleg valami elemien fontos dolog, és van benne valami megfoghatatlan, leírhatatlan, miközben meg olyan közhelyesen egyszerű és elnagyolt is. Pontosabban nem lyukadtam ki semmilyen nagy következtetésre, csak elmerengtem, hirtelen elkaptam a hangulatát, fuvallatát valami messzinek.

Utána egész fürdetés alatt (az nálunk nagy műsor, hosszas pancsikolás és nevetgélés és fürdőkacsával spriccelés meg buborékfújás van) próbáltam lefotózni a kiskád oldalát kirúgni igyekvő lábakat, de persze mindegyik bemozdult és homályos lett...

Sárfej és az Erdőcske

Szóval van itt a közelben egy Erdőcskének becézett facsoport, kis bekerített játszótér, felette rét, egyike azoknak, ahol kutyák-gyerekek is megférnek egymás mellett (itt ez amúgy szerencsére nem olyan ritka, talán mert a legtöbb házhoz kutya is tartozik).

Sárfej pár napja volt nálunk és máris idekaptunk. És pár hete, amikor az akkor még hajnali séta során elrohant és a rét közepi bozótban eltűnt. Egy fára ugrálva találtam rá, amin egy macska ült. Később egy szemétdombot fedezett fel. Kezdetben bújócskát játszott velem, ha beszökött, aztán már egyszerűen el is tűnt teljesen, 5-10 percekre.

Ezek fél év történései, természetesen kerülni kezdtük az Erdőcskét, csak néha tettem egy-egy újabb próbát (mivel játszós kutyák is járnak oda a rétre), hogy aztán mind nagyobb pocakkal (végül már a terhesség 40. hetében) manőverezzek be a bokrok között, le a kis jeges ösvényen és keresgéljem őkelmét. Sokszor az ott lakó családtól kértem segítséget, mert az el nem kerített udvarukhoz tartozott a cica. Később ezt a részt lekerítették, úgy, hogy ember nem, de kutya be tudhatott menni.

Végül teljesen elszoktunk. Sárfej legdurvább alakítása már bőven D születése után volt. Három utcával arrébb, egy teljesen más séta útvonalról pattant meg, és tűnt el. Gondoltam, összerakta a térképet a fejében, ezért szakítva a szabállyal (ne menjek el onnan, ahonnan elfutott), elmentem az Erdőcskéhez, de nem találtam ott sem. Keringve egy darabig, D-t cipelve a hordozóban, természetesen telefon nélkül (úgy sétálok), végül haza kellett menjek és az épp lelépősen alvó Embert felkeltnenem, hogy jöjjön, elhagytam Sárfejet. Ez példa nélküli eset volt. Aztán már rohantam is vissza, D még mindig rajtam, gondoltam, legfeljebb az Erdőcskében megetetem, mert már közeledett ennek az ideje. De nem volt rá szükség, mert az utcában, ahonnan elszökött, szembejöttem a lógó nyelvvel, tohonyán baktató Sárfejjel, aki ezúttal nem vicceskedett, nem próbált meg kikerülni és farkcsóválva tovább futni az ellenkező irányba, hanem megadta magát és bűnbánóan hagyta, hogy megkössem. A hasa elég dudori volt, egész nap lestem, beteg-e, de nem történt semmi. 

Sárfej az ilyen húzásai után átmenetileg mintakutya szokott lenni, de ezután már tíz méteres kiképző pórázon sétáltatttam, amikor épp nem a röviden. Az külön öröm a rám kötött D mellett...

Hát, amikor felavattam ezt a pórázt, el is vittem Erdőcskébe. A pórázon labdáztunk, majd egy kutyapajti megérkezésekor Sárfej játszani kezdett vele, ezért elengedtem pórázastul. Egy pillanat alatt a bozótba rohant maga után a tíz méter zsinórral. Megyek utána, hát bent van a cicás udvarban, igen ám, de a póráz felakadt a ház falába. Sárfej nem tudott kimenni, én nem tudtam bemenni.

A szomszéd házból egy kis göndör fiú épp egy méteres műanyag puskával játszott a korábbi szemétdomb környékén, őt kértem meg, hogy segítsen. Ki is jött az anyukája, mondta, hogy szól a szomszédnak, akié az udvar. Én ácsorogtam, egyszer csak látom, Sárfej farkcsóválva eltűnik a ház másik oldala felé. Amennyire a póráz engedte. Jött is egy botos néni. 

- Elnézést kérek, a kutyám beszökött.

- Bele van akadva egy nagy zsinórba!

- Az a kiképzőpóráz. Ne tessék félni, nem harap.

- Tudom! A minap is itt volt, bejött a konyhába, amikor épp csirkét pucoltam. Mondtam neki, ha vár egy kicsit, kap rántott csirkét is! Akkor a magáé?

Utána beszélgettünk egy kicsit, visszakaptam Sárfejet, és egyik szemem sírt - másik nevet alapon hazáig inkább nevettem a prémium tápon nevelt, ágynál alvó, nyomortelepről szökött volt utcakutyámon, aki itt a kertváros közepén talált egy tanyasi csirkekoppasztós nénit, aki rántott csirkét ajánlgat neki. 

Szóval egyelőre letettem a póráz nélküli séta tanításáról, és egész sok sikerrel áttértünk a kiképző pórázra. Nem akarok bajt, és éppen elég baj lehet egy "szökdöső" kutyából. Addig még csak oké, hogy egy bozótosban rohangál, de ez így nyilván nem... 

Azért közben levizsgáztunk középfokon. Pontlevonást arra kaptunk, hogy én túlkontrollálom Sárfejet, aki pedig engedelmeskedne egy szóra is, felesleges ismételni a parancsot ennek a szegény jó kutyának.

Hát lesz még pár körünk egymással, azt hiszem...

A lányom szociálisabb, mint én

Egyelőre. Egyértelműen. Ő amúgy az összes elmenős programon (hathetes orvosi kontroll tömegközlekedéssel, családi vendégség 1-2, babamasszás tanfolyam, egyszer anyukás klub) jól érzi magát. A kolléganőm baba kisfiáért odavan, megélénkül minden gyermekhangra.

A héten jártunk egy bevásárlóközpontban, az is tetszett neki. Utazni is szeret.

Ha megyünk valahová, vagy megérkezünk, már nézi is, hol vagyunk. 

Persze ma sem volt vele gond, volt mindenki ölében, Anyukámat, aki hetente-kéthetene megfordul nálunk, szerintem megismerte, játszott egy csomót a felfújt zacskóba rejtett színes szalagokból és anyagfecnikből álló játékkal (elszántan próbálta két kézzel széttépni a zacskót, és majdnem sikerült is neki), amit Anyu összeütött neki, Anyuék hiperugatós kutyájától is csak egy percre ijedt meg. Sírt, amikor éhes volt, evett, sírt, amikor túltelítődött ingerekkel, akkor meg elaltattam, és pihenés után újra barátkozott.

Nekem fel kell majd kötni a gatyámat, ha ez a gyerek elindul... 

Meg hát nem akarom neki örökségül hagyni a szociális izolációt. Én is úgy kaptam, nem szeretem a képtelenségemet, hogy bármilyen emberek közé beilleszkedjek. Ilyenkor azzal vigasztalom magam, hogy D apja könnyen barátkozó, könnyed, rokonszenves ember. 

De hát jaj, nehéz ez. Menni kell ide-oda, pedig nekem egyszerűen nem... Nem áll vissza a social burnout. De majd igyekszem.

Válságos idők is vannak

Például amikor egy napra esik a magas presztízsű képzés, amin az Ember egy elit csapat tagjaként oktat, és az idegennyelvű államvizsga, amiben (jobb híján) bizottsági tag vagyok. És mindkettőnk elfogadta a maga ajánlatát, mert még csak a májust beszéltük össze. És mindkettőnk fél, hogy elveszíti a maga lehetőségeit a szakmájában.

Meg amikor D hetek óta másfél-két óránként kel, és jó esetben pár perc evés, rossz esetben fél óra nyenyergetés után alszik vissza. És én oké, hogy négy hónapja három óránál többet, de pár hete más másfél-két óránál többet sem aludtam egyhuzamban, és nappal nincs lehetőségem aludni, mert csinálni kell a házat, a kertet, és D-t gyakorlatilag teljesen én felügyelem, és nincsen semmi segítségünk. D 3 hónapos koráig teljesítette a "többemberes baba" jellemzőit, azóta valamelyest jobb, és a nap bizonyos szakaszaiban egész sokat eljátszik a szőnyegén egyedül. Rosszabb napokon egy percet sem. Jobb napokon nem csak a reggeli és dálutáni séta alatt alszik, hanem el lehet altatni délután is. Sosem tudni, hogy 30 percre vagy 3 órára. Nem, nem én vagyok béna anya. Ilyen. 

És mindezek után a hullafáradt Ember, aki 24 óra munka után ma nyolc órát vezetett, hogy elhozza a Kisfiút (és útközben elment neki névnapi ajándékért, és elment elhozni az Anyunak szánt anyák napi D fotókat), félájultan annyira horkol, hogy lejöttem a nappaliba, de itt sem tudok aludni, csak pörög az agyam, így cikket olvasok a pedunculopontin magról angolul, miközben kifolyik a szemem, és minden szókapcsolatot percekig tart megérteni. De még így is annyira zavar a horkolás, hogy max hangerővel hallgatok fülessel zenét. Így viszont pár percenként szaladgálok D-t ellenőrizni, mert nem hallom meg, ha sír. Minden ízületem annyira fáj a lépcsőzéstől és a baba cipelésétől, vagy még ki tudja mitől, hogy gyakran csak a korlátba kapaszkodva tudok fel vagy lemenni (ez már a terhesség alatt is volt). Azt a reményemet, hogy szülés után újra fel fogok tudni ülni fekvésből kapaszkodás és manőverek nélkül, azt hiszem elfelejthetem egy időre.

És holnap megyünk kutyasuliba (mert a Sárfej két hét múlva középfokú vizsgázik), és utána anyák napozni az én családomhoz a város másik felébe a két gyerekkel. Már előre sírni tudnék, annyira rettegek a csecsemővel az ilyen akcióktól (fog-e sírni, hányszor kell etetni bár másik szobában, de mindenki tudtával, szenvedve ennek megalázó voltától, fognak-e hülyeségeket kérdezni, viccelni, észrevételeket tenni, rég idejétmúlt javaslatokat tenni, mosolyogva fotózni a kislányt, amikor már látszik, hogy mindjárt sír, és az én gyomrom helyett már kő van)...  Hozzáteszem, az én családomnál ebből a szempontból csak rosszabbak vannak a másoktól hallottak alapján.

És a Kisfiú majd kiskamaszkodik (próbál felnőttes lenni, mindent véleményez, felülbírál, túlbeszél, aggodalmaskodik a zombik megjelenésétől éppúgy, mint a kullancscsípéstől), és én nem akarok az ezerszer szóló gonosz mostoha lenni, hiszen jóban vagyunk és minden oké. Csak ő kiskamasz, én meg a végsőkig kimerült vagyok éppen.

És tudjuk, "mért szültél ha nem bírod". Meg "ki vagy virulva, látszik milyen boldog vagy"...  habos rózsaszín vagy kárörvendő fekete hallgatás a kisgyerekesek minden nehézsége körül.

Pedig tényleg jó. És holnapra vagy holnaputánra kiderül az ég. És igen, megéri minden és bármi, ha D mosolyog vagy megsimogat. Mert az evolúció tudta, mit csinál, amikor az anyai ösztönöket csinálta...

Hogy a kertészkedést milyen ösztön alkotta, azt sem tudom, de szintén kárpótol mindenért, hogy csupa sárga virág az egyik rózsánk, hogy lilállanak a nőszirmok, hogy bimbós a bazsarózsa, hogy ültettem már napvirágokat, cseppke, korall és kristály virágokat, meténgeket, egy kis rózsát, fűszernövényeket, egy levendulát, két paradicsomot és két petrezselymet. És annyi a tervem, az ötletem, hogy ha örökké csak a kertet csinálnám, reggeltől estig, akkor sem jutnék a végére. Nemhogy ennek  a szegény kertnek, ahol két éve nyáron még - írd és mondd - nyakig állt a dzsumbuj.

Na meg a Sárfej. A Sárfej egy külön szám. Van egy jó sztorim róla a legközelebbi álmatlan éjjelre.

Jó éjszakát!

Erre a dalra vagyok most rákattanva, olyan jó.

Vigasztalódom vele, most azért mert a gyakori kérdéseken olvasgattam pár csecsemő altatós kérdést, és mint kiderült, sok ember szerint úgy kell altatni, hogy az ember leteszi a gyereket, kimegy és becsukja maga után az ajtót. Max 5 percig sír...

Barátnőmnek is ezt tanácsolta a gyermekorvos anyósa.

Én azt hittem, ilyen csak rémmesékben van és ha nem is az együttalvás az alap (ezt én sem így terveztem és semmiképp sem tartom "kötelezőnek" másokra nézve), de mindenhol van esti mese, esti éneklés, ringatás, és bármi is, akkor ér véget, amikor a kisbaba, kisgyerek elaludt.

Eszterkének igaza van abban, hogy a gyermeknevelés sok sebet felszakít, mert óhatatlanul szembesülünk a saját veszteségeinkkel, amiket mi nem kaptunk meg és hiányzik.

Én is észrevettem, hogy rágódom ilyesmin és haragszom sok mindenért Anyura, pedig már ezer éve nem foglalkoztattak hasonló gondolatok, de most mégis szeretnék odamenni hozzá és megölelni.

Az esti mesékért.

(D hogy sírna egy ilyen világban... az én makacs, egyszerre érzékeny és egyszerre akaratos, lassan mosolygó D babám, testközelség, Weöres Sándot versek, altatódalos CD, sólámpa fény helyett egyedül egy szobában egy ágy rácsai mögött a pulzushangot imitáló elemes plüssmaci társaságában. Hogy sírna és aztán hogy hallgatna el benne a bizalom, talán örökre. Mert ő ilyen. Talán más babák mások)

Persze D is van hogy sír, és nem érek oda időben, mert a ház másik végében takarítok. Nem gyakran, de volt rá példa. Régebben a zuhanyzás volt kritikus. A takarításos dolgot megbántam, a zuhanyzást áttettem az elalvása utánra. Nem vagyok én sem úgynevezett "véranya" vagy szuperanya. Ebben az alvásdologban a szándékosság keserít el igazán, az elvszerűség, hogy ezt így KELL.

(Ember nagyon nevet ám rajtam ilyenkor.  Ha elkezdem pedzegetni, hogy un-e és akarna-e szeretőt, és úgy érzi-e, hogy vele nincs törődve, már kérdezi is, hogy "már megint mit olvastál?"

Újabb időhurok

Kéthetente járok most pár alkalommal előadni (nem tudtam kinek átadni egy tárgyat, amit tanítok). Azt hagyjuk is, miféle heroizmus ilyenkor, hogy D kibírja Apjával ezt az összesen 3 órát, hogy milyen idegesek vagyunk mindketten előző naptól kezdve. D anyás csecsemő, alapvetően nincs el mással, és hát én vagyok vele 24 órában, miközben Ember eddig is éjjel-nappal dolgozott, és most a másodállása is stílszerűen másodvirágzásba kezdett. Mindegy is, az előadások részükről eddig jól sikerültek, D végigaludta-nézelődte a gondosan ütemezett autózást és erdei sétát. Nem erről szerettem volna írni.

Hanem hogy átnéztem, javítgattam a holnapi anyagot, amit tavaly április 16-án tartottam. Hétfőn. Előtte szombaton járt nálunk először Anyu. Húslevest főztünk, könnyű öltözékben sétáltunk a végre eljött tavasznak örülve és minden gyönyörű volt. Nekem akkor volt előszőr az az érzésem, hogy mi van ha sikerült.

Hétfőn az előadás közben hasogatott a jobb alhasam, amikor elindultam haza. Hullafáradt voltam, mert éjjel írtam az előadást. A helyi buszt nem volt türelmem kivárni, ezért felsétáltam haza. Közben Ember szinte ugyanakkor végzett kicsit arrébb. Annyival értem előtte haza, hogy elvégezzem a terhességi tesztet. Nem lett volna szabad, mert megszabtam magamnak, hogy mikor tesztelhetek majd, hogy ne legyen folyton negatív. De egyszerűen olyan élő és ragyogó tavaszi délután volt, és annyira kínálkozott a lehetőség, hogy engedtem. És csak néztem, hogy jé, nem csak anekdota, hogy két csík van rajta.

Aztán hazajött Ember, rögtön az orra alá dugtam, és... nem csináltunk semmit. Nahát, mondta, aztán mindenki ment a maga dolgára. Én a mosógép tetejére tettem a tesztet és percenként szaladgáltam ellenőrizni, hogy még mindig olyan-e. Tökéletesen felfoghatatlan volt az egész. Nem éreztem semmit, csak a csodálkozást.

Ember kibontott egy üveg bort és szép zenéket tett be lent a konyhában. Talán várt engem, de én annyira fáradt voltam a sokadik virrasztástól, hogy elaludtam egyszerűen.

Nem is ünnepeltünk soha (Ember erre sem emlékszik, meg egyáltalán arra sem, hogy hogyan tudta meg), nem volt egymásra mosolygás, semmi. Már csak azért sem, hogy ne csalódjunk, ha. Persze ez az én mániám volt. Az én családtagjaim tájékoztatására Anyut kértem meg telefonon. Az Ember a saját apukáját informálta a 12. hét után (így kértem). Nem tudom, ki mit szólt. Nem is érdekelt.

Úgy éreztem, kristállyá vált felettem az égbolt, és bármilyen érintésre darabokra törhet.

***
Holnap megtartom ugyanazt az előadást.
D egy nap híján 3 hónapos lesz holnap. 6,5kg, 62-68-as ruhákat hord. Ma kapta a Neisseria elleni védőoltást. Tengerkék bálna és strand mintás rugdalózóban alszik itt mellettem. Szereti a mondókákat, legjobban, amelyikben sok a ritmus (jambusok, dactilusok). Tud mosolyogni, különleges mosolya van (szerintem), lassú mosoly, ami másodpercek alatt éri el a teljes kiterjedését és kifejező erejét. Akaratos is nagyon. És még nem tudja elengedni a kezével a hajamat.

***
Eltévedtem ebben az időhurokban megint. Nem érzek semmit, ahogy írok, csak csodálkozást. Próbálom megugrani az akadályt, megérteni, szintetizálni az egészet egy Egésszé, de nem megy.
Hogy holnap olyan harmadika lesz, ami tizenhatodika is.
Hogy bár minden április közelebb van az összes áprilishoz, mint bármelyik április bármelyik októberhez, mégis az október is közelebb van az áprilishoz, mint az április tizenötödike a tizenhatodikához. De hol helyezkednek el a rendszerben a májusok, a januárok és a novemberek? És hol van és milyen íven haladt bennük, általuk, rajtuk keresztül az életem, és milyen dinamikával múlik tulajdonképpen, ha az időérzékelésem ennyire nem lineáris. És hogy mért is fontos ez vagy mért is lényegtelen.

Vagy legyen inkább az alvás az első ébredésig. Mert az egész biztosan közel van.

Tavaszi megújulás

Többnapos projektem (= napi lopott kb 1 óra délután vagy éjjel) eredményeként átültettem, megfiatalítottam és az új polcra szerveztem a szobanövények egy részét. Rajtuk kívül még 2 orchidea, 2 aloe, egy hibiszkusz, egy pálma és egy névtelen, de klassz futóvirág voltak a művelet kezdeményezettjei.

Még 2 bromèlia és nekivághatok a kertnek. Megtaláltam a háztartási füzetben a tavalyi kerti jegyzeteimet is. Csak akkor a terhesség miatt hamar félbeszakadt minden.

Látogató

Tegnap a gimnáziumi magyartanárnőm jött el hozzánk. Az utolsó pár évben tanított minket, az egyik legjobb tanára az iskolának azóta is, aki benne él az irodalomban. Sose használtuk a tankönyvet.
Az én Anyukám is magyartanárként végzett, én pedig emiatt vagy ettől függetlenül, de verseket, meséket írtam gyermekkoromtól kezdve, rajongtam is az irodalomért, igazi könyvmoly voltam.
Így az idős tanárnő hamar a kedvencem lett. Nekem valahogy mindenhol volt valaki szeretett pótanya-pótapa figurám, később gyakorlatvezetőim, főnökeim. Akkor épp ő volt.
Jártam az irodalom szakkörébe. Mentem az olvasótáborába, ami csodálatos volt. Kis faházakban laktunk, és játékos alkotó feladatainkat (pl adott mondatokat tartalmazó novella írása) a házikókban az ágyon hasalva, vagy fűben heverve, nagy faágon lábat lógázva vagy völgyi panorámával bíró padokon írtuk. Annyira jó volt, hogy az egyetemi csoportból a legjobb barátnőmet is elvittem.
Valamikor ez a tanárnőm túlélt egy kiterjedt szívinfarktust, akkor voltam nála a füredi rehabon, és talán akkortól, fél-egy-kétévente otthon is meglátogattam, a nagy könyvespolcai, hintaszéke társaságában.
Aztán évekig nem tartottuk a kapcsolatot, mert elkezdtem dolgozni. Akkor egyébként nagyon sok ismeretségem megszakadt, azokban az években. Nem csak időhiány miatt, hanem valahogy nem akartam mutogatni a rendszer által torzra harapdált, ijesztő maradvány-önmagamat a régieknek.
Legközelebb ősszel találkoztunk. Eljött a Házikóba, aki egész életében a hivatását odaadóan szeretve, minden gondolatával a tanítványaival törődve él, és úgy örült nekünk, a Sárfejnek, a terhességnek, nekem, a kis félkész Házikónknak.

Szóval a tanárnőm tegnap megint eljött, megnézni D-t, már messziről láttam az ablakból, ahogy jön, az aznap beütött lábára sántítva, egyszerre öregen és fiatalon, ahogy mindig, de mégis inkább öregebben ezúttal, láthatóan nehezen bírva a gyümölcsökkel teli zacskót, amit hozott.

Szerencsére a "Hatlábúak" (ez D és Sárfej közös neve) tudták a dolgukat, Sárfej megnyalogatta, mert ő mindenkit szeret és tudja, hogy a vendég elé kimegyünk és bekísérjük, sőt, ki is szokta kísérni őket. És D sokáig nyugodtan feküdt az ölében. Így a tanárnőm elégedetten távozott, én meg merengek az időn, a régi dolgokon, az újakon, a várt vagy félt jövőbeliektől, ahogy mindig, és csodálom és irigylem az ilyen világos és mély hittel megélt küldetéstudattal dolgozó embereket.
Talán még nekem is eljön ez az életben. Valami több annál, ami azért nem kevés, hogy érdekel és motivál a munkám és szívesen és lelkesrn végzem - ez Odabentre és a házikós-kutyás-gyerekes létezésre is igaz szerencsére.

                      Ilyen volt a tábor 2004-ben.

A helyi apokalipszis ideje jött ma el

Alapból a neten megismert szuperanyák esküsznek rá, hogy soha egy pillanatig nem hagyták sírni a babájukat. Minden házimunka félbehagyható. A férj munka után megfőz nekik másnapra. Az első időkben egy hétig nem zuhanyoztak, nehogy sírjon a baba az elválás miatt. A gyerek többéves koráig a nagyvécére is elkíséri anyát (mondjuk azt, hogy egy totyogósat egy pillanatra sem lehet egyedül hagyni, azt értem).

Rám írt az alig ismert, de jó arc matematikus unokanővérem. Neki is van egy kisded korú gyermeke. Az ételt egy vendéglőből rendelik, heti kétszer takarítónő jön. Hogy minden idejében a gyerekkel legyen. Még szép, hogy igaza van. De egyre inkább úgy érzem, hogy ez a kötődő nevelés, amiben amúgy hiszek, leginkább úri huncutság. Mert nálunk jóval, jóval szegényebb emberek is vannak. De takarítónő? Vendéglő? Meg persze fiatal, motivált, ráérő nagyszülők és testvérek, sógorok. Oh, God.

Ember most tíz napból hatot éjszakázik (ezek fele nemcsak 12, hanem 24 óra), az összes többi nap pedig vagy lelépős vagy másnap megy hajnalra vagy mindkettő. Hullafáradt. Tegnap mégis összekaptunk, hogy én kértem, hogy abban a házimunkában segítsen, amivel én elmaradtam, mert kb napi fél órát nem kell a gyermeket vagy tolni vagy etetni vagy ölben tartani; erre ő úgy vette, hogy én azt mondom, hogy ő semmit sem segít. Pedig amúgy rengeteget. Csak rengeteg a dolgunk. És ha felnégyelnek és lenyelnek keresztbe és emiatt fog pszichológushoz járni, akkor sem tudok mindig azonnal ugrani, ha nyüszögés vagy sírásy van. Főleg ha amúgy ott vagyok, mellettem van, csak épp felvenni nem tudom, mert leég a kaja. Mindegy is. Ez a másik véglet, hogy mindentől lelkisérült lesz a baba, mert az evolúció úgy alkotta, hogy éjjel-nappal testközelben és mellen kell lennie. De úgy is alkotta, hogy a szülők elmennek élelemért, és hogy alkalmazkodni kell. 

Ettől függetlenül D egy picit tényleg merev (igazi első gyerek), a túlérzékenynek és a hajthatatlanul erős akaratúnak valami keveréke. Valóban nagy szeretet és foglalkozásigényű, én meg talán néha túlaggódom a házimunkát. De hát a Házikó is az én "udvartarásom". Ahogy a Sárfej is. És az Ember pocakja és lelke is. Mindegyikért felelősséggel tartozom.

***

Ma megint történt valami, amitől a szuperanyák megfeddnének. Ember aludt éjszakai műszak előtt. Mi meg mentünk volna a délutáni sétára, ami a hordozókendős séta (hogy gyakoroljam a kötést és kielégítsem D-nek a nap folyamán esetleg felhalmozódó testkontaktus igényét - otthon én nem hurcizok; bénán és lassan kötök és nem vagyok képes a gyerekkel a testem előtt sem vécét sikálni, sem 200 fokos sütőt kinyitni vagy a kukába önteni a megrohadt kaját), de nem lehetett, mert esőre állt és nem volt otthon semmi kaja.

Ezért elmentünk babakocsival az abc-be. Sárfej, akinek a reggeli sétája is szerencsétlenül sikerült, nem volt kerti játék és most meg elmentünk, vadul vonyított utánunk. A boltban egy beteg gyerek D-re köhögött, amin nagyon felkaptam a vizet, ha már beviszi valaki a köhögő, láthatóan lázas gyerekét egy pici és zsúfolt élelmiszer boltba, legalább nézzen már oda, hogy ne a csecsemőre köhörésszen... Aztán hazafelé szakadt az eső, a szatyraim mellett most már az esernyőt is hoztam, a babakocsi (más néven Bragacs) fölé tartva. A kertben valahogy beegyensúlyoztam, de nem bírtam esernyőstőlfelvinni a lépcsőn a kocsit. Sárfejet az addigra felébredt Ember beengedte, és ennek saras következményeit takarította alsónadrágban az előszobában. Persze Sárfej kirohant és ugrált körülöttem, így már végképp képtelenség volt bejutni. 

Ekkorra az eső még jobban rákapott és kétségbeesetten értettem meg, hogy nem fogunk tudni elmenni az esti sétára, ami baj, mert Sárfej rá van szokva, nagy mozgásigényű kutya, és egész nap ezt várta. Ezért rábíztam a márígy is késésben lévő Emberre D-t, és tizenöt percre kivittem Sárfejet. Hogy fáradjon, a felétől futottunk (ez nekem nagyon jól ment...). Közben összekaptak egy kutyával, amit a mozgásterünkbe beugrott, támadó másik kezdett, de idegességemben Sárfejre suhintottam a pórázzal. Nem erősen, de Sárfej gyűlöli az ilyesmit, azonnal megadja magát, de utána napokig engesztelni kell. 

Hazaestünk, D persze már sírt (itt véreztem el, és talán jogosan a szuperanyák előtt, hogy ennyi időre, az apjával hagytam a gyermeket),Ember még mindig félmeztelenül, az ágyon ülve dajkálta, gyorsan etetni és nyugtatni kezdtem, Ember elvágtatott. D megbékélt, én meg farkaséhesen az ágyon ülve felzabáltam az egész kalácsot, amit vettem. A már teljesen összezavarodott Sárfej is kapott a csokis kalácsból, amit hitetlenkedve és teljes lelkesedéssel fogadott. 

Aztán jött a szomszéd lány, akinek Clexane-t szoktam beadni. A kutyáink barátok, ezért őket ilyenkor bandáztatni szoktuk, de most nem jött a barátnő az eső miatt, így Sárfej ismét csalódott. A Clexane beadást szerettem volna gyorsan és D nélkül végezni, de előtte megébredt, így levittem, mert tudtam, hogy már nem lehet nála feszíteni a húrt. Igazam volt, esélytelen volt magam mellé a kocsiba is letenni, így D-vel az ölemben beadtam a szurit. Amikor a lány elment, D már  a fáradtság jeleit mutatta, miközben Sárfej a tápos zacskót bökdösve jelezte, hogy mi maradt el. 

Ekkor már én is kb sírtam, valahogy összalapátoltam a kaját, D-vel a karomban, majd újabb vigaszetetést követően nekifutottunk a fürdésnek, ami szerencsére jól sikerült, D szereti, de ha nyűgös, akkor kétesélyes. A törülközésnél jött a szokásos ordítás. Esélyem sem volt utána elpakolni bármit, ezért altatásba fogtam, főleg hogy elmaradt a délutáni alvás. Szegény kis jószágom hamar feladta, de addig is mindkét kezével az én kezemet fogta, én meg vigasztalgattam a káosz miatt szóval és tejjel. 

Eztán békésen szundít az ágyunkban (hogy is ne lenne ott a helye - Ember két hónapja nevet a korábban annyit hangoztatott szigorú nevelési elveimen), én elpakoltam, lezuhanyoztam, lent is elpakoltam és felmostam, ettem egy almát, megírtam a mai napot a babanaplóba, előkészítettem az éjjeli váltópelust, és most ülök mellette és blogot írok.

Az előbb Sárfej vadul ugatva lerohant. Dühösebben mint szokott, így kissé pánikba esve én is rohantam, kínomban egy gyertyát kaptam le az asztalról, hogy azt vágjam hozzá az esetleg érkező rablógyilkoshoz vagy jetihez. De kiderült, hogy csak a szomszéd lány barátja érkezett vagy távozott, s mint idegennek, neki szólt az ugatás. 

D nem ébredt fel, immunis a kutyaugatásra, tekintve, hogy magzati élete második felében a kutyaséták alatt volt az alvóideje. 

De amúgy normálisak vagyunk. És becsületszavamra, eddig ez volt a legnagyobb káosz, amit gabalyítottunk. Kicsit vicces, kicsit nem, a sírás miatt nem az. De erről még újabb posztokat tudnék írni. 

Okostelefon és szemkontaktus

Az okostelefon a csecsemős anyukák menedéke.

Beszélgetőtársak, de mennyi, hirtelen, az évek után, amikor senkinek sem volt idő válaszolni. Jé, hogy előkerült az X és az Y, és milyen furcsa, hogy Z-vel csetelek, akivel alig ismerjük egymást. Bárki.
Idő most sincs egyébként, de a napi kb 5 szoptatással töltött óra alatt nem nagyon lehet mással szórakozni (nálunk szerencsére nincs TV a hálószobában, amúgy sem tudom kezelni a távirányítónkat - szilveszterkor Ember megmutatta, de valahogy nem értettem meg rendesen, melyik tartozik a TV-hez, melyik a DVD-hez, és mért van még egy harmadik is - , és csak egy kezét tudja használni ilyenkor az ember, azt is korlátozottan).

Internetes csoportok, tanácsok mindenről, ami kell. Csoport csecsemők alvásáról, alvásszakértővel. Mosható pelenka csoport. A mikrokörnyezetben éldegélő anyukák csoportja (jó részük szenvedélyesen árulja a megunt játékokat vagy tavalyi farsangi jelmezeket, lomtalanítás előtt a gyümölcsösládákat és a centrifugát; tudják, hol van a legkedvesebb magán gyermek szürkehályog-specialista, hogyan lehet hozzájutni az önkormányzati gallyaprítógéphez, mi történt a szomszéd utcában amikor jött sok szirénázó jármű és minden mást is). Egyszerűbb gyermekkor csoport (az nagyon klassz irányzat, aminek egy külön posztot szánok). Helyi hordozós klub. Bármi.

Adrenalin és random ismeretek megszerzése a gyakori kérdéseken. Mindenórás kismama, aki nem is akart gyereket és kétségbe van esve. Valaki, aki nem tudja, hogy az Amázia vagy a Loretta vagy a Titanilla-e a szebb név. Főzési, kertészeti ismeretek. Bármi.

Boltok helyett. Hiszen 9 hét alatt eddig alig párszor voltam a Városban (még a Helyiben sem, nemhogy a Nagyban), egy szülészeti kontroll, két gyermekorvosi kontroll, egy ortopédiai szűrés illetve egy főiskolai előadás (ez egyben az első különválásunk is volt a babamatricámtól - elképesztő heroizmussal, több nap tervezést és pánikolást követően megoldottuk Emberrel tartós gyereksírás nélkül). Szóval virágállvány rendelés. Mondókás könyv, gyermekruha-mosószer rendelés. Ajándékkeresés valamelyik rokonnak. Bármi.

Munkahely helyett. Cikknézegetés (ebből kéne a jóval több). Új munkahelyi stroke protokoll. Elmaradt vizsgálat a betegemnek, aki rám haragszik azért, amit mások nem végeztek el. Ügyeleti beosztás. Szakdolgozatos hallgatóm vázlatának olvasása. Bármi.

Nem lehet a szememre vetni. Úgy élek itt egy csendes kertváros csendes utcájának az egyik házában, mint egy szerzetes. Minden iszonyú távol van. A legtöbb dolgot az teszi távolivá, hogy már azt is elfelejtettem, hogy valaha létezett vagy hiányzott.
(Például hogy milyen érzés NEM rohanva zuhanyozni, hallgatva a beszűrődő ordítást, és tudni, hogy utána törölgethetem a könnyeket ezért a napi 10 percért, amire elválunk; és ha nem kell külön napra tenni a körömvágást, a borotválkozást ls a hajmosást, hogy ne legyen egyszerre túl hosszú... Vagy milyen érzés beülni valakivel egy kávézóba vagy moziba menni, és mért csinál ilyet valaki egyáltalán - na jó, ez most az önsajnálat volt. Nem akarok mártíranya lenni. Igazából nem is sajnálom magam, csak tényleg olyan messze van a világ innen.)
....

Szóval nem rossz a telefon. Csak hogy megy el vele ennyi idő?
Embert annyit zaklatom, hogy tegye le, ilyen új telefon-törvény olyan ágyban-ne-telefonozz, asztalnál-se-telefonozz, ehhez képest én már folyton azt a kütyüt babrálom.

...

D egyébként a legjobb korlátozó tényező. Igazi gyermekösztönnel rivalizál az okostelefonnal, amióta az eszét tudja. Mert D néz, és nézni kell, látszik a szemén. Amióta felismerte az arcomat, folyton engem néz. Nem csak úgy, nem az orrom hegyét, az aurámat, a hajamat, hanem néz a szemembe és vissza kell bele nézni. Még csak visszabambulni sem elég, és másra gondolni közben.
Ha hinnék a lélekvándorlásban, akkor azt gondolnám, hogy D lelke sokat látott és szenvedett bölcs lélek lehet, az élet dolgaiban való teljes tájékozatlanságnak és végtelen bölcsességnek valami furcsa keverékével.

Vagy minden csecsemő ilyen?

"Önképzavar"

Kaptam valakitől egy sms-t azzal, hogy nagyon boldog szülinapot kíván. Kicsit bosszankodtam, D ma 2 hónapos, de nem szeretem ezt a "hónap-szülinapozást". Az sms úgy folytatódott: D-t is üdvözlöm.
Ezen a ponton kicsit összezavarodtam, míg rá nem jöttem, hogy nekem írták a jókívánságot.
Pedig Ember és a Kisfiú már szombaton felköszöntöttek. Igaz, a meglepetés torta láttán akkor is azon kezdtem gondolkodni, milyen alkalomból emlékezünk meg a szülésről.
Valahogy így hal meg és él tovább az ember a gyerekében.

Ő Uniformis, akiről már meséltem, a karácsonyi ajándék a Kisfiú Anyukájától.

Évforduló

Tegnap volt egy éve a költözésnek. Ez a konyhánk, még pár hónappal azelőtt.

Tegnap volt egy éve, hogy a lázas betegen a holmijaim összepakolásával töltött három nap után megérkezett a költöztető autó. Én a két költöztető mellett középen ültem a teherautóban. Hóban és hidegben érkeztünk, minden még félkészebb volt, mint most. A bútorok darabokban, dobozok mindenütt. Az első pakolásokat követően elmentünk az első nagybevásárlásra és totálisan kimerülve zuhantunk aludni a földre tett matracokra....

Nem volt még kert, nem volt még Sárfej és aznap kezdődött életem utolsó gyermek(magzat)talan hónapja, de ezt akkor még nem tudtam. Folyton magoltam, melyik szomszéd melyik, és kinek melyik felmenője milyen viszonyban volt Ember melyik felmenőjével. Az első napokban esténként a hóban sétáltam a temető körül (ha Ember dolgozott), és ahogy közeledtem vissza és láttam a kéményből kavargó füstöt, minden teljesen valószerűtlennek éreztem.

Azóta szinte minden szabadidőt leköti a Házikó persze, amin néhány hónap alatt tettem csak túl magam. Új ismeretek tömegét szereztem meg a kertészet, háztartás témakörökben. Ezt később csak gyermekvállalásból következő ismerettömeg múlta felül.

A mi kis Házikónknak sok hosszú év és lassú leépülés és magányosan, sötét ablakokkal töltött tavasz, nyár, ősz, tél; majd a felújítással járó remény, és aggodalom után egy éve és egy napja ültek újra a konyhájába vacsorázni. Sokáig képzelegtem arról, hogy a többi ház hogyan követi figyelemmel a felújítást, és a Házikó hogyan meséli el nekik, mikor mi történik, és hogyan beszélgetik egymást között és adják tovább az épületek az eseményeket.

Most ő a legfiatalosabb ház az utcában, ha külsejében még nem is, de lakói átlagéletkorát és feladatkörét tekintbe biztosan. 

New best questions

A terhességgel amúgy nem ér véget a borzalmas kérdések sorozata. A "mit csinál a pocaklakó?" és az "egyben vagy még?" után megérkeztek az új kedvencek.
Tadaaam...

1. És van elég tejed? - ezt a FAB (frontális lebeny funkciókat mérő teszt) helyett használom a szociális gátlástalanság felmérésére. Plusz pont jár azért, ha valaki az ismeretségünk ötödik percében tolja (kutyasétáltatós néni), ha valaki mások előtt kérdezi meg (pl családi vacsoránál) vagy ha a kitérő választ követően megismétli és variálja. Bár azt hiszem, az idősebb generáció korában ez szociálisan elfogadottabb lehetett.
2. És jó baba? - nem, holnap viszem is vissza. Ma például fáj a hasa a kis szörnynek, és nem tudok elmozdulni abból a helyzetből, amiben békés. És sír, ha éhes. És zokog, ha egyetlen percre is szem elől téveszt. Ha nincs ölben vagy nincs babakocsival ringatva. És vécézni is szokott. A kolléganőmé amúgy is jobban tetszik, bár az hangosabban ordít. (Irónia végig).

És úgy érzem, jól gondoltam, hogy az anyukák egy része nem lesz jobb, mint a terhes nők. Mert okosak, olyan nagyon. Aki hármat nevelt, úgy tesz, mintha mind a hétmilliárdról tudna csalhatatlanul nyilatkozni. Szóval nem hallgatok senkire, csak akit én kérdeztem meg, szerencsére több olyan is van.

Ma kezdjük a mosipelust, ezzel egyesek szemében már avantgard ősanya lettem. Pedig csak szeretném, hogy éljen a szegény bolygó... Tegnap jött meg a hulladékmentes háztartás kiépítéséről szóló könyv is.

Az én "pocakfotóim"

Egy-két éve viszonylag következetes vagyok a fényképek tekintetében. Nagyjából félévente albumba gyűjtöm őket, így már egész sok sorakozik a polcon. Nagyon szeretem őket, és mindig várom, mikor jön el a következő előhívatás ideje.

Egy hete el is érkezett az augusztus - január között készült képek kiválogatása és emléktárggyá alakítása. Nekem ez a terhességem második fele és az első babás napok időszaka. A pocakfotók, a kismama-fotózás, apa-hasat-puszil, a tükörelőtti szelfik és hasonlók fázisa.

Ehhez képest íme egy tipikus oldal az új albumból: 

Mindössze 2 darab kismama fotóm van, egy még az előző albumban nyárról, az ötödik hónap elején, amikor először jutott eszembe, hogy nincs kép rólam, és egy most Karácsonykor, amikor kiderült, hogy az ajándékba kapott babaalbumba képet kérnek az "anyahasában" időszakról.

A többi: Sárfej. Első napja nálunk. Második napja nálunk. Első alkalom, amikor beengedtük a nappaliba. Műtét előtt, műtét után. Sárfej kutyasuliban. Sárfejjel a telken. Sárfejjel a közeli erdőben. Sárfejjel a hóban. Sárfejjel szilveszterezünk. Stb.

Nagyon nevetek, de olyan jellemző is az egész. A terhesség és Sárfej érkezésének emléke, azt hiszem, múlhatatlanul összekapcsolódik bennem, már csak azért is, mert a pozitív terhességi teszt volt egyben a belépő is a kutyás lét felé (váltott műszak és őrültrohanásversengés mellett nem lehetett kutya). A kutyás lét felé, ami a nyugdíjas éveiimig valószínűleg erre az egy, de minden másiknál jobb, a "firstandbest" Sárfejünkre fog korlátozódni, hacsak nem váltok szakmát addigra, mire a gyermeke(i)m már elég nagyok lesznek ahhoz, hogy teljes állásban dolgozzak a város másik felében napi 2-3 túlórával és ügyeletekkel. Ezt még meglátjuk. 

Mindenesetre 2019 ősze és decembere számomra egyetlen végtelen nagy sétává olvad össze. Érdekes módon pont ez az, amiről nincs kép, az utcákról, a mindennapjainkról. Ahogy az ember csak a szokatlan, különösen cukit, ünnepit fotózza, elkerüli a célt, hogy az Igazit, az adott éleszakasz ízét-illatát-fényeit-hangjait örökítse meg. 

A végtelen nagy sétánk egy dicső korszakkal kezdődött, nyár végén és a gyönyörű meleg indián nyáron, amikor hirtelen erősnek és fárdhatatlannak éreztem magam. Amikor a hegyről lesétáltunk a városka központjába a futtatóba, és amikor még úgy meséltem, hogy "ő még csak egy hete van nálunk", amikor ötkor keltem munka előtt, és még mindenki aludt a házakban, mire elindtultunk, és nagy nehezen tapasztaltam ki, melyik kerítés mögött nem ugatnak (azóta már "kutyatérkép" van a fejemben). Amikor a kutyafuttatóról néha tovább sétáltunk pár buszmegállót meglátogatni az Embert a munkahelyén. Aztán onnan hazasétáltunk. Amikor Sárfej megtanulta, hol szoktunk fagyizni és mindig megállt az ajtajában. Amikor először birkózott más kutyával. Amikor először buszoztunk, hogy Sárfej megtanulja és ölben cipeltem fel a nagy kutyát hathónapos terhesen. Amikor már vigyázni kellett, hogy ne pattanjon fel az első arrajáró buszra. Amikor először buszoztunk azért, mert nagyon kellett pisilnem, és amikor először azért, mert fájt a medencém és fulladtam. Amikor már nem tudtunk lemenni a hegy aljába. Amikor sétáltunk akkor is, amikor állni fél percet sem tudtam vérnyomás-esés és ájulásérzés nélkül (nagyon vérszegény és venacavás voltam). 

Sárfej nélkül hónapokkal korábban leestem volna a lábamról plusz három-négy szövődménnyel.

Ragyogó nyári kertek, színessé őszült kertek, didergővé szürkült kertek, hótakaró alatt alvó kertek. 

Százszor bejárt utcák, tegnap talált utcák, elszaladt kutya keresése, macskakergetés, tanyára beszökött kutya visszaszerzése, kutyapajtások, bosszantó gazdik, baráttá vált gazdik. 

Előbb-utóbb nekiállok egy hosszabb Sárfejes bejegyzésnek. A tézisem megírása után a róla szóló mesekönyv következik. 

***

Valójában a sétálós korszak most újrakezdődik, a különbség az lesz, hogy D babakocsiban vagy kendőben tart velünk, és hogy tavasz lesz ezúttal. Elképzelhetetlenül furcsa, hogy egy évvel ezelőtt még lényegében egyikük sem létezett (D csak álom volt, Sárfej pedig egy a számolatlan és ismeretlen nyomortanyai kutyák közül). 

Hát  így lett az én kismama-albumom Sárfej albuma.

30.

Nagyon furcsa ez, úgy írni a következő bejegyzést, hogy D már 30 napos... Miközben legfeljebb néhány napnak tűnik, vagy inkább a hagyományos kategóriákba nem illeszthető bele az eltelt idő.

A legutóbbi posztomat követte még 1-2 terhes nap, utána az orvosommal való konfliktus és emiatti szorongás vagy inkább rettegés után a szülés, ami császár lett egy rövid és sikertelen indítási kísérlet után, és borzalmas élmény volt az elejétől a végéig. Az, hogy a szülésznő és a műtéti személyzet mennyire kedvesen viselt el (pedig nem lehetett könnyű), csak egy picit tette elviselhetőbbé az egészet. Mentségemre szolgál, hogy a császár is kínlódás volt, alig tudták kinyomni-kiráncigálni a szegény kis óriásomat.

Én végig, ha gondolkoztam, arra gondoltam, hogy ez nem lehet így, ez nem lehet ennyire rossz, béna, félresikerült, fájdalmas, megalázó, szomorú, katarzis nélküli. Nem kaptam meg a babát az aranyórára, mert csak légúti leszívás után sírt fel és meg akarták figyelni, így a császár őrzőben feküdtem egyedül (Ember hazament a Sárfejhez, meg intézni az otthoni dolgokat). Hogy a műtéti érzéstelenítés miatt nem mozogtam a lábam, csak fokozta a helyzetem bizarr voltát.

Aztán váratlanul valaki megjelent a bepólyázott gyermekemmel a karjában, a teljes nevét mondta, úgy kereste az anyukáját (ezen a teljes néven, hogy létezik, amit mondogattam néha a terhesség alatt, hogy le van írva egy zárójelentésen, hogy ezt kell mondani a csípőszűrésre időpontot kérve, hogy a taj-kártya ezzel a névvel ott van az irataim között, nem tudtam később sem elégszer meglepődni), szóval behozták és letették mellém, azzal, hogy sírdogál folyton.

Felkészültem lelkileg korábban arra, amit sokan írnak, hogy nincs a várt szerelem-első-látásra, hogy nem öt perc alatt jön a rózsaszín anyai köd, bármennyire is várták a babát. Ismerem az ambivalens magamat, számítottam mindenre az első találkozásokkor. De az én gyerekem, ahogy ott behozták, annyira feltűnően és meghatóan meg volt zavarodva, és egyszerűen pontosan az volt az arcára írva, amit én éreztem: "nem lehet ennyire szar, egyszerűen nem lehet", hogy mégis szerelem lett első látásra, még ha nem is bírtam oldalra fordulni, sem felülni nem volt szabad, így a sírdogálás folytatódott és pár perc múlva el is vitték.

Az érzéstelenítés elmúlta után (kb hét órán át tartott) aztán talpra ugrasztottak, elkísértek zuhanyozni, aztán felsétáltunk a másik osztályra, ahol egy protekciós egyágyas szobát kaptam (bár nem kértem, de azért nagyon kedves dolog volt), ahol letették a bőröndömet, jóéjszakát kívántak, és ezzel elkezdődött a két és fél napos túlélőtáborom, egy emelettel fejjebb, mint az újszülött osztály és a többi kisbabás anyuka. Ennek keretében először is fel kellett emelnem a teli bőröndöt a székre, hogy ki tudjak pakolni, kipakoltam, majd "rohantam" a fájdalomtól még kétrét görnyedve lefelé, mert estére még elvihettem D-t pár órára (aztán másnap hajnaltól adták ki végleg), és este kilenc felé ott álltam a szoba közepém az első újszülöttel, akit valaha a kezembe fogtam.

Aztán még volt mindenféle kalandunk, jó is rossz is, maradjunk csak annyiban, hogy amikor hazaérve azt tapasztaltam, hogy Ember itt van és ha kell, a kezembe ad dolgokat, sőt még a majdnem 4,5 kilós babát is megfogja, amíg ülőből álló helyzetbe kínlódom magam, akkor úgy éreztem, ez itt a hatcsillagos kánaán. Másnap már kutyát sétáltattam, következő naptól csinálgattam szépen a házimunkát.

Volt még egy pár napos harc a szoptatásért, mondjuk ezzel kapcsolatban jobb lett volna kicsit több és adekvátabb segítséget kapni a kórházban, mert így eléggé hátrányos helyzetből indultunk, de aztán ennek is vége lett, és most nem is szeretnék rá kitérni.

***
A gyermekágy eleje vicces állapot. Depresszióra számítottam, ehelyett valami buta érzelgős állapotba kerültem, nem tudom, hogy a hormonoktól vagy ez a kórházi állapot velejárója, mert az ősszel is ez volt pár napig, amikor hazajöttem. A kórházban az emberi méltóságunk és önazonosságunk sérülése olyan, mint a mikorműanyag. Jó esetben. Nem egy nylonzacskó, amit lenyelünk és belehalunk, nem is egy szívószál, ami belekövesedik az orrunkba, mint a szegény teknőcnek, hanem valami apró, mindenhonnan szivárgó kis méreg, amitől én nagyon utálok beteg és hozzátartozó is lenni ebben a mi rendszerünkben, aminek hiába dolgozom a másik oldalán és tudom, milyen fáradt, túlterhelt stb az ember. Igazából nem történt semmi, nem lett más az életem attól, hogy a nővér megjegyzést tett, amiért az első este kapott 4 tabletta  paracetamolt (a kezembe adták, hogy szedjem), elfogyasztottam 4 óránként, és az utolsó után 6 órával elmentem kérni még egyet. "4 óránként szedte? Nem tegnap volt a műtét?..." - de azért nem jó érzés. 4 óránként szedtem, mert ki kellett egyedül pakolnom, mert aludnom kellett éjjel, hogy hajnalban el tudjak menni a babámért, mert öt perc alatt tudtam átfordulni egyik oldalamról a másikra, mert rendben kellett tartani a szobámat, mert fel kellett állni, le kellett ülni, helyezkedni, szoptatni tanulni egy nagy súlyú újszülöttel a kezemben, mert amikor elhelyezkedtem és kiderült, hogy a cumisüveget egy méterrel arrébb hagytam, akkor elölről kellett kezdeni, és mert egyedül voltam egy kórteremben és mindkét nap kb 2-3 órát volt látogatóm (Ember, de egyszerre jött az Anyukámmal és a Nővéremmel, tehát ő sem tudott segíteni, mert menni kellett kiülni az ebédlőbe és társalogni, miközben semmi másra nem vágytam végig, csak az Ember társaságára, de hát otthon sincs háromfős cselédszemélyzet meg hólapátoló brigád).
Ugyanakkor egy másik nővérke meg nagyon kedves volt (és nem haragudott meg, amikor szóltam neki késő este, hogy a nappalosok nem adták meg a clexane-omat). És a szuper altatóorvos pedig valódi, őszinte érdeklődéssel és szeretettel látogatott meg minden nap.

***
Szóval jött az érzelgős periódus, ami abban nyilvánult meg, hogy mindenen elsírtam magam. Példák:
- Már nincs a hasamban a baba (ezen kis belegondolás után most is tudnék sírni). Nagyon érdekes élmény, mint az amputációs fantomfájdalom, amikor keresem magamban és nincs. Ez csak pár napig tartott, amikor rendszeresen váratlanul megrémültem, hogy már mennyi ideje nem mozog a magzat, miközben éppen mondjuk szoptattam. A császár őrzőben ahogy hirtelen kétségbeestem, hogy már túl sok ideje fekszem hanyatt, így nincs jó keringése a babának. Megörülés egy-egy hasizom megrándulásának vagy bélmozdulatnak. Aztán megnyugvás, hogy már kint van a baba. Aztán sírás, hogy már kint van.
- Hogy Ember milyen aranyos, és mennyire szörnyű lesz, ha egyszer meghal. Azon merengés, hogy valóban, mennyit jelent egy kapcsolatban az a tényező, hogy tanúi vagyunk egymás életének, hogy a cicás pokróc, vagy a kék babakád, vagy az öreg hólapát vagy a világítós nyakörv, vagy minden egyes kis tárgy vagy perc soha senki mással nem lesz közös, és ahogy múlik az idő, lassan más sincs a fejemben, mint olyan tárgyak és percek, amik akárki mással megoszthatatlanok.
- Hogy Sárfej milyen aranyos. Hogy ez az a rét, ahol fociztunk még a szülés előtt kétnappal, jó aktívan, hogy hátha beindul. Hogy tulajdonképpen mennyire irreálisan szép volt ez a tél a hóeséssel, a nagy sétákkal, a Karácsonnyal, és hogy ennek vége van és soha nem lesz többet.
- Hogy miközben írtam a babanaplót meg a babaalbumot, arra gondoltam, hogy ezeket D-re hagyom, és megkapja majd egy dobozban, ha meghalok. És ez tényleg extrém fura gondolat volt, így találkozni a transzcendenssel, és arra jutottam, hogy a gyerek valamit valóban rögtön megváltoztat az emberben, mert ezzel a fajta átélésével még sosem találkoztam a saját mulandóságomnak és az úgymond továbbélésnek a még pár napos gyermekem későbbi életében, és főleg nem gondoltam volna, hogy ez nem is rossz érzés. Most látom, hogy hasonlót már írtam a legutóbbi posztban is, szóval ez nem teljesen új, csak újra előkerült élmény volt.
- Hogy már nem vagyok a kórházban. Ezen annyiszor sírtam, ahányszor eszembe jutott.
- Azon, hogy Paff a dalban tizennégy szemmel sír (ezen azért korábban is rendre pityeregtem). Pedig kemény csaj vagyok.

***
Aztán elmúlt ez is, és azóta még sokminden történt, egy részük humoros vagy legalábbis némi öniróniával nevetni is lehet rajta.
Mindjárt vége a gyermekágynak, és még nem tudom, hogy a szemeszterre elvállalt néhány oktatást hogy fogom megoldani, meg a kutyasulit. És azt sem tudom, mikor írom meg a cikket, aminek az adattáblája már megvan, és elemeztem, elkészítettem a legfontosabb táblázatokat, és a fejemben a fonalat, amire felfűzöm, csak az idő kellene rá és a nekiülés.

To be continued.

Túl jól vagyok

Szerintem ez az egyik oka ennek a terminus túllépésnek (ami 30-a volt). Mert persze ebben sem tudom hozni a papírformát, és akkor, amikor a normális emberek elkezdenek komolyabban szenvedni a terhességtől, nekem akkor lesz sokkal jobb.

Azzal, hogy lement a hasam (ez egy szokott dolog, amikor a lény elkezd bemászni a szülőcsatornába, napokkal vagy hetekkel a szülés előtt, akkor az egész méh lejjebb kerül, a jó értelelemben vett,, klasszikus-like cigányasszonyok amúgy simán kiszúrják a buszon, és meg is jegyzik, hogy "na, nemsokára megszületik az a baba", még a nemét is megmondják és nem tévednek soha), szóval azzal, hogy a fundusom nem a szegycsontom mögött van, és nem azzal ér véget minden légvétel, hogy beleütközik a rekeszem, hanem egy tenyérnyivel lejjebb, sőt a vena cavám is felszabadult, összehasonlíthatatlanul sokkal jobb minden. Egyáltalán nem érzem magam terhesnek, könnyen hajolgatok, csinálok mindent, sétálok.

Miközben az emberek elkezdtek kímélni. Azok, akik nem értették, mért kellene nekem segítség akkor, amikor még normálisan nem kell. Vége az ünnepi hajtásnak, elment a Kisfiú, csönd van, házimunka, kutya, adattábla, olvasás, néha vizsgálatokra járás. Olyan, mintha nekem most lenne az, amiről mások beszélnek, amikor a terhességet jó élménynek írják le. A Rózsaszín.

Hát persze, hogy nem akarom, hogy vége legyen. Persze elméletben igen, de valójában, miközben mindenki türelmetlenül kérdezget, nekem mindig ráérne holnap az a szülés, a végre eljött, emberi tempójú, békés világomba betörő kórházi megalázás, szenvedés, vér, szétszakadó belső részek, utána egy betegségnek simán megfelelő megnyomorodott állapot, újabb fájdalmak. És vélhetően újabb zaklatás az eddig megszokottak helyett.

Persze, most az "Egyben vagy még?" korszak van, Embernek telefonálgató kollégák, a "Mit mondott az orvos?" sürgető hangon apósomtól (!) és az anyukámtól (?). Nem is értem. Anyámat végképp. Mégis mit mond az orvos a CTG után? Hála a jó Istennek semmit. Megcsinálták, becsöngettem a szülőszobára, kijött egy szülésznő, elvette a kezemből a papírt, bevitte, majd kihozta, rajta az ügyeletes pecsétjével és egy "viszontlátásra" kíséretében. Nem, nem mondták, hogy megkérdeztéj a csillagokat és az van benne, hogy 3-án 16:25-kor eljő az első kontrakció. Engem az érdekel, hogy nem mondták azt sem, hogy szar a CTG, tessék bejönnni, indítjuk a szülést/altatjuk a sürgős császárhoz.

Nem tudom, mért nem lehet azt a babát is békén hagyni, megszületik az majd. Kb tíz napja azt hallgatja, hogy "jöjjön már csak ma ne", Ember elkezdte, hogy megszülethetett volna 23-án. Mert 22-én volt az első vendégség és 25-én jött a Kisfiú és a második vendégség. Igen, persze. 24-án reggel meg már rohant Ember a piacra halért és nagytakarítottunk. Én tényleg nem értem, mért nem bírt vezényszóra megszületni 23-a dél és este tíz között. Meg az összes többi ilyen fél napon. Vicces, mert az összes ilyen fél napon el is kezdett fájdogálni a hasam, de minden alkalommal azonnak abbamaradt, ahogy jött a következő feladat vagy váratlan esemény (pl. Sárfej hányt szombaton sokat, én teljesen kikészültem, hogy mi lesz, ha Ember másnap dolgozik, és itt kell hagyjam  beteg állatot), 31-én sem lehetett ugye szülni, mert akkor Ember 24-ben volt, és sem a beszállításom, sem Sárfej vigyázása nem volt megoldva (persze bevitt volna az apósom, a sógornőm vagy Ember mentővel, de én már előre rosszul voltam, hogy ilyen szituációban félig idegenek illetve félig családtagok lássanak, és még velük is kelljen kommunikálni, amikor amúgy is gondolom, totál kivan az ember. Én az a fajta vagyok, aki utál mások előtt beteg lenni, nekemaz üres lakás kell, ha annyira szarul vagyok és a tudat, hogy senki nem kopogtat be ebéddel, ír rám vagy hív fel, vagy ezektől elrettentve nem aggódik máshol vagy beszél rólam másokkal.) Illetve az Ember szeretne ott lenni (nekem az apás szülés előnyeinek megértése, legalábbis így előre, egy megugorhatatlan intellektuális kihívás), én viszont nem tartom indokoltnak, hogy egy mentőtiszt ilyesmi miatt félbehagyja a szolgálatot (nem is veszik jó néven, mert így is nagyon irgalmas ünnepi beosztást is kapott), és én sem akartam ebbe belefutni. Azért amikor 1-jén reggel hazajött, már értetlenül kérdezte, hogy "nincs még semmi?" Megint szar vagyok, mert a "ne szülj 31-e reggel 6 és 1-je reggel 6 között" és a "kezdj vajúdni 1-jén reggel 6-kor" task-et csak 50%-ban komplettáltam.

Azt már nem kérdezik, hogy "mit csinál a pocaklakó?", pedig most már lehetne értelme is, mert egy ekkora baba már mocorog, reagál eseményekre, hangokra, hangulatokra, tehát még talán időnként más választ is tudnék adni, mint a csöndet és a csöndben a gyomorgörcsöt ("Nem tudom, mit csinál... nem tudom... él még egyáltalán? Már nem mozgott fél napja/egy órája/másfél perce"...)

Ó, nem tudom. Féltem ezt a békémet, és el sem tudom képzelni, hogy tényleg lesz egy újszülöttünk, és ha igen, akkor az milyen érzés lesz. Gondolom, ezért is hordják túl gyakran az először szülők a gyerekeket (hozzáteszem, hogy a "túlhordás" igazából 42 hét UTÁN jön, addig terminus túllépés, aminek nincs igazán jelentősége, mert a terhesség normális tartama 38-42 hét, és úgysem tudja senki, mikor fogant pontosan).

Vicces, mert amikor a kórházban voltam, az utolsó napon valahogy szóba került a szülés, és döbbenten néztek rám, amikor kiderült, hogy láttam már szülést. Bennem fel sem merült, hogy mások nem, és hogy ez egy egészségügyi-végzettség specifikus élmény. Láttam párat,"nagytotál"-ban, kampóztam kétkesztűs császáron placenta-abrupciónál (mondjuk azt nem felejtem el, ahogy a tervezett császár mellé, a másik asztalra tolták be a zokogó nőt, és altatták, intubálták be iszonyatosan rövid idő alatt, közben mondták neki, hogy "meghalt a baba, most megműtjük magát"), de nem tudom, hogy ez számít-e valamit.

Múlt héten elolvastam a tankönyvünkben a "Kóros vajúdás és szülést", az jót tett, írtak benne minden borzalmat, daraboló műtétektől anyai halálig. Tényleg jót tett, arcot adni a félelmeknek és megnyugtató szakmai definíciókat.

Szóval most ez a hülye időszak van, hogy mindenki várja, hogy megszülessen a gyermekem, és magától értetődőnek veszi, hogy én is várom és nagyon kényelmetlenül érzem magam és sok a panaszom. Én szeptember óta nem voltam ilyen jól, és ösztönösen próbálom magam megmenteni magam a mindennapjaimat széttörő mindentől, miközben tudom, hogy nem ezt kell gondolni, és tudom, hogy ha mesterségesen kell szülést indítani, akkor az mindenkinek sokkal veszélyesebb, és sokkal nagyobb a császár valószínűsége (és igen, gondolhatjátok, hogy én vagyok a hülye, aki azonkívül, hogy nem szeretne laparotomiát, és sokszor annyi kényszerpihenőt; presztízs kérdésnek is tartja, hogy képes legyen megszülni a saját gyerekét). Persze a szülész tàjékoztatásából is világos, hogy minél tovább van bent és nő a már most is nagynak jósolt gyerek, annàl nagyobb a valószínűsége, hogy nem fig kiférni.*
Mindezekért próbálok másra és máshogy vágyni, mint ahogy vágyom, nahát, ezen a belső szervek közül egyedül a szervezett gondolkozásért és intellektualizációért felelős idegrendszeri strukturák nem kapnak nevetőrohamot.

Majd lesz valahogy.

*: amúgy a Geréb Ágnesnek én nem vagyok rajongója, de biztos vagyok benne, hogy ő vagy a dúlái sokkal több babát meg tudnak "szüleszteni" természetes úton és anyai pszichotrauma nélkül, mint a futószalag kórházak, és tényleg az szól ellenük, hogy mind a császár, mind az anyai pszichotrauma elhanyagolhatóan kis baj egy elkerülhető magzat halál vagy súlyos károsodás ellenében. És arról nem vagyok meggyőzhető, hogy a CTG-monitor és az egy méterre lévő felszerelt műtő és a perceken belül elérhető neonatológus-intenzíves elhanyagolható tényezők az elkerülésben.