Ki öltözteti a lányomat?

Szóval, nem szeretném túlkomplikálni ezt a bejegyzést, mégis valahogy meg szeretném értetni magam. Maminti ír sokat az anyukájával való kapcsolatáról, nehézségeiről, de az ő blogja zárt.

Az én anyukám azt hiszem, sok ellentmondást hagyott rám. Az ő fegyvere az volt, hogy én hittem neki, és a közléseiből azonnal belső normát alkottam. Nekem ő a pèldaképem vagy ikonom volt sokáig. Miközben azt tanította, hogy lázadni kell, anekdotàkat mesélt a saját lázadásairól, nekem sokáig nem voltak lázadádaim. Sosem büntettek, sosem aláztak a szüleim. Azért is, mert alapvetően emberségesek és szerettek minket, és azért is, mert én őszinte belső meggyőződéssel mindig azt csináltam, amit elvártak tőlem. De sosem éreztem azt, hogy olyan várnak el, amit nem akarok, vagy túl sok. Utólag sem érzem.

Így persze nem tudom, hogy az én ellentmondásaimban anyám és én feszülünk-e egymásnak, vagy azok egy az egyben anyám ellentmondásai magával...

Egyébként úgy érzem, már rég és őszintén elengedtem az egészet. Ha ránézek Anyura, egyrészt tárgyilagosan látom, másrészt értékelem a jót (így vagy úgy, de a szèlesebb családból is én lettem az egyik legmagasabban képzett, és legrendezettebb életű darab, és ez csak rajta múlt), és látom, hogy miket hibázott, de nem zavar. Öreg néninek látom, aki tette, ahogy hitte, emberfeletti munkával, őszintén, szeretettel, sok sikerrel és sok kudarccal. Én csak azt akarom tőle, hogy örüljenek egymásnak az unokájával, ameddig lehet, és adjon nekem okos tanácsokat a kerttel, a lekvárfőzéssel vagy a varrással kapcsolatban. Biztos van oka, ha keresnénk kiderúlne, hogy én mért érzem az egészet már elcsendesült ügynek. Mármint a kérdések bennem megvannak, de nem érzrm, hogy Anyuval valaha is beszélni kellene ilyesmiről. Hogy igazságot kellene adjon vagy mittudomén.  Ha szóba kerül valami régről, sosem kritizálom, inkább erősítem, hogy igen, jó volt ez is, az is.

***
De ez csak a bevezetés volt. D öltöztetése a lényeg, hogy én használtan szereztem be őket, mert úgyis mindegy az újszülöttnek, aztàn mert kiderúlt, hogy emellett még a ruhàk felét anélkül növi ki, hogy ráadtam volna valaha is. Aztàn rákaptam az óccsómianmari boltra, mert hozzátáplálás volt és kúszás.

Azonkívül, hogy ez a környezetvédelem szempontjából is probléma, belefutottam a gyakori kérdések oldalon (Ember cikiz miatta mindig) egy beszélgetésbe, hogy valakik 50.000 forintos rugdalózót és tervezői darabokat vesznek a babának, és oké az mások szerint is sok, de milyen megalázó pl az óccsómianmari szrokba öltöztetni valakinek a saját gyerekét és rajta spórolni.

Nekem Isten bizony akkor jutott életemben először eszembe, hogy bárkit is érdekel, mi van egy csecsemőn. De utána persze rögtön elkezdtem figyelni a játszón, hogy kin van az olcsómianmari, és hogy mindenki tudja, ha az enyèmen az van (ezek ilyen szériamintásak amúgy, tényleg látni), és hogy emiatt másképp néznek rá vagy ránk esetleg....

***
Itt ér össze a két szál, hogy nekem úgy megtanították, hogy a belső értékek számítanak, meg hogy a szegénység nem szégyen, bezzeg a páváskodás stb, hogy nemhogy ellenezném a szépítkezést, hanem egyszerűen nincs a világképemben. Nem sminkelek, nem voltam soha manikűrösnèl, alig járok fodrászhoz. Nem tudok megvenni egy ruhát, mert tetszik, csak akkor, ha az adott darabom szétment, és ràkerült a teendőlistára, hogy kell új. Akkor is fast fashion-t veszek magamnak, ha telne jobbra (nyilván a gyes miatt most ez elméleti és múltbeli kérdés, mert nem telik). Teljes nyugalommal veszek akármennyi pénzért könyvet, választom ki a legjobb felvágottat, a jó túracipőt, a jó kutyakaját, még a márkás mosható pelenka sem gond. De nem tudok azzal foglalkozni, hogy akármivel is csinosabb legyek, hogy az erotikus fogalmakat, mint vonzó vagy szexi, fel se vessük.

Én felnőttem, diplomáztam, szakvizsgáztam, jó állásom van, három nyelven oktatok, phd hallgató vagyok, a szeretett párommal otthont èpítettünk és gyereket vállaltunk, anélkül, hogy egyetlen percig is vonzónak tartottam volna magam életemben, vagy tettem volna bármit azért, hogy kevésbé öltözzek szánalmasan. Pedig nem voltam mindig elhízott, köpenyhasú, hajmosatlan, lebukottpólós, varrottnadrágos, lyukas cipős anyuka...

***
Csak mi lesz a lányommal? Az óccsómianmari tényleg csak praktikum? Vagy megkapja mellé örökségként, hogy a belső a fontos (nem baj hogy csúnya lány vagy, borzalmasan összeválogatott ruhákban, közröhej tárgyaként), és hogy ha a külsejére és a nőiésségére fordít időt az - nem is tudni pontosan a jelzőt, mert ilyen nem is történik. Megkapja a hős lázadó szegény gyerek kitüntetést? Az óccsómianmari jótanuló lesz majd? És mindezt nem szülői parancsok, hanem szép versek és tanmesék, családi és irodalmi anaekdoták fogják aranyos kis lelki retrovírusként a vezérlő rendszerébe ültetni? Hogy majd később én mondjan neki, hogy "nahát lányom, tényleg sajnálod a pénzt egy ruhára, ami tetszik? Hát persze, hogy vedd meg, mi sose garasoskodtunk feleslegesen. Honnan veszed, hogy a nőiesseg nem számít?"... Mert persze ő nem gondolta, hogy a 3 évesnek azt jelenti egy mondat, amit, és persze hogy nem azt akarta neki sugallni. Én sem azt akarom. Vagy mégis? Így akarok èn lojális maradni a lázadó anyámhoz?

***
Tudom, ez egy nevetséges problèmának tűnik. De legalább tegnap elmentem egy normálisabb boltba ruhákat venni magamnak, mert rongyokban járok. Nem vettem semmit, csak egy adag babaruhát, amiken nincs undorító miniegér sem undorító felirat, sem.undorító minta a zoknikon, ami miatt aztán semmihez sem illenek. Most ezeket nőheti ki két hét alatt, eheti le és foghatja össze kimoshatatlanul a játszótér borítása. (És most saját ruhára már nem maradt pénzem - csak könyvre, magazinra, kutyakajára, mosipelusra, gyümólcsre stb).

Hol itt az igazság?