Jó éjszakát!

Erre a dalra vagyok most rákattanva, olyan jó.

Vigasztalódom vele, most azért mert a gyakori kérdéseken olvasgattam pár csecsemő altatós kérdést, és mint kiderült, sok ember szerint úgy kell altatni, hogy az ember leteszi a gyereket, kimegy és becsukja maga után az ajtót. Max 5 percig sír...

Barátnőmnek is ezt tanácsolta a gyermekorvos anyósa.

Én azt hittem, ilyen csak rémmesékben van és ha nem is az együttalvás az alap (ezt én sem így terveztem és semmiképp sem tartom "kötelezőnek" másokra nézve), de mindenhol van esti mese, esti éneklés, ringatás, és bármi is, akkor ér véget, amikor a kisbaba, kisgyerek elaludt.

Eszterkének igaza van abban, hogy a gyermeknevelés sok sebet felszakít, mert óhatatlanul szembesülünk a saját veszteségeinkkel, amiket mi nem kaptunk meg és hiányzik.

Én is észrevettem, hogy rágódom ilyesmin és haragszom sok mindenért Anyura, pedig már ezer éve nem foglalkoztattak hasonló gondolatok, de most mégis szeretnék odamenni hozzá és megölelni.

Az esti mesékért.

(D hogy sírna egy ilyen világban... az én makacs, egyszerre érzékeny és egyszerre akaratos, lassan mosolygó D babám, testközelség, Weöres Sándot versek, altatódalos CD, sólámpa fény helyett egyedül egy szobában egy ágy rácsai mögött a pulzushangot imitáló elemes plüssmaci társaságában. Hogy sírna és aztán hogy hallgatna el benne a bizalom, talán örökre. Mert ő ilyen. Talán más babák mások)

Persze D is van hogy sír, és nem érek oda időben, mert a ház másik végében takarítok. Nem gyakran, de volt rá példa. Régebben a zuhanyzás volt kritikus. A takarításos dolgot megbántam, a zuhanyzást áttettem az elalvása utánra. Nem vagyok én sem úgynevezett "véranya" vagy szuperanya. Ebben az alvásdologban a szándékosság keserít el igazán, az elvszerűség, hogy ezt így KELL.

(Ember nagyon nevet ám rajtam ilyenkor.  Ha elkezdem pedzegetni, hogy un-e és akarna-e szeretőt, és úgy érzi-e, hogy vele nincs törődve, már kérdezi is, hogy "már megint mit olvastál?"