Egyelőre. Egyértelműen. Ő amúgy az összes elmenős programon (hathetes orvosi kontroll tömegközlekedéssel, családi vendégség 1-2, babamasszás tanfolyam, egyszer anyukás klub) jól érzi magát. A kolléganőm baba kisfiáért odavan, megélénkül minden gyermekhangra.
A héten jártunk egy bevásárlóközpontban, az is tetszett neki. Utazni is szeret.
Ha megyünk valahová, vagy megérkezünk, már nézi is, hol vagyunk.
Persze ma sem volt vele gond, volt mindenki ölében, Anyukámat, aki hetente-kéthetene megfordul nálunk, szerintem megismerte, játszott egy csomót a felfújt zacskóba rejtett színes szalagokból és anyagfecnikből álló játékkal (elszántan próbálta két kézzel széttépni a zacskót, és majdnem sikerült is neki), amit Anyu összeütött neki, Anyuék hiperugatós kutyájától is csak egy percre ijedt meg. Sírt, amikor éhes volt, evett, sírt, amikor túltelítődött ingerekkel, akkor meg elaltattam, és pihenés után újra barátkozott.
Nekem fel kell majd kötni a gatyámat, ha ez a gyerek elindul...
Meg hát nem akarom neki örökségül hagyni a szociális izolációt. Én is úgy kaptam, nem szeretem a képtelenségemet, hogy bármilyen emberek közé beilleszkedjek. Ilyenkor azzal vigasztalom magam, hogy D apja könnyen barátkozó, könnyed, rokonszenves ember.
De hát jaj, nehéz ez. Menni kell ide-oda, pedig nekem egyszerűen nem... Nem áll vissza a social burnout. De majd igyekszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése