2019. március 17., vasárnap

Látogató

Tegnap a gimnáziumi magyartanárnőm jött el hozzánk. Az utolsó pár évben tanított minket, az egyik legjobb tanára az iskolának azóta is, aki benne él az irodalomban. Sose használtuk a tankönyvet.
Az én Anyukám is magyartanárként végzett, én pedig emiatt vagy ettől függetlenül, de verseket, meséket írtam gyermekkoromtól kezdve, rajongtam is az irodalomért, igazi könyvmoly voltam.
Így az idős tanárnő hamar a kedvencem lett. Nekem valahogy mindenhol volt valaki szeretett pótanya-pótapa figurám, később gyakorlatvezetőim, főnökeim. Akkor épp ő volt.
Jártam az irodalom szakkörébe. Mentem az olvasótáborába, ami csodálatos volt. Kis faházakban laktunk, és játékos alkotó feladatainkat (pl adott mondatokat tartalmazó novella írása) a házikókban az ágyon hasalva, vagy fűben heverve, nagy faágon lábat lógázva vagy völgyi panorámával bíró padokon írtuk. Annyira jó volt, hogy az egyetemi csoportból a legjobb barátnőmet is elvittem.
Valamikor ez a tanárnőm túlélt egy kiterjedt szívinfarktust, akkor voltam nála a füredi rehabon, és talán akkortól, fél-egy-kétévente otthon is meglátogattam, a nagy könyvespolcai, hintaszéke társaságában.
Aztán évekig nem tartottuk a kapcsolatot, mert elkezdtem dolgozni. Akkor egyébként nagyon sok ismeretségem megszakadt, azokban az években. Nem csak időhiány miatt, hanem valahogy nem akartam mutogatni a rendszer által torzra harapdált, ijesztő maradvány-önmagamat a régieknek.
Legközelebb ősszel találkoztunk. Eljött a Házikóba, aki egész életében a hivatását odaadóan szeretve, minden gondolatával a tanítványaival törődve él, és úgy örült nekünk, a Sárfejnek, a terhességnek, nekem, a kis félkész Házikónknak.

Szóval a tanárnőm tegnap megint eljött, megnézni D-t, már messziről láttam az ablakból, ahogy jön, az aznap beütött lábára sántítva, egyszerre öregen és fiatalon, ahogy mindig, de mégis inkább öregebben ezúttal, láthatóan nehezen bírva a gyümölcsökkel teli zacskót, amit hozott.

Szerencsére a "Hatlábúak" (ez D és Sárfej közös neve) tudták a dolgukat, Sárfej megnyalogatta, mert ő mindenkit szeret és tudja, hogy a vendég elé kimegyünk és bekísérjük, sőt, ki is szokta kísérni őket. És D sokáig nyugodtan feküdt az ölében. Így a tanárnőm elégedetten távozott, én meg merengek az időn, a régi dolgokon, az újakon, a várt vagy félt jövőbeliektől, ahogy mindig, és csodálom és irigylem az ilyen világos és mély hittel megélt küldetéstudattal dolgozó embereket.
Talán még nekem is eljön ez az életben. Valami több annál, ami azért nem kevés, hogy érdekel és motivál a munkám és szívesen és lelkesrn végzem - ez Odabentre és a házikós-kutyás-gyerekes létezésre is igaz szerencsére.

                      Ilyen volt a tábor 2004-ben.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése