Okostelefon és szemkontaktus

Az okostelefon a csecsemős anyukák menedéke.

Beszélgetőtársak, de mennyi, hirtelen, az évek után, amikor senkinek sem volt idő válaszolni. Jé, hogy előkerült az X és az Y, és milyen furcsa, hogy Z-vel csetelek, akivel alig ismerjük egymást. Bárki.
Idő most sincs egyébként, de a napi kb 5 szoptatással töltött óra alatt nem nagyon lehet mással szórakozni (nálunk szerencsére nincs TV a hálószobában, amúgy sem tudom kezelni a távirányítónkat - szilveszterkor Ember megmutatta, de valahogy nem értettem meg rendesen, melyik tartozik a TV-hez, melyik a DVD-hez, és mért van még egy harmadik is - , és csak egy kezét tudja használni ilyenkor az ember, azt is korlátozottan).

Internetes csoportok, tanácsok mindenről, ami kell. Csoport csecsemők alvásáról, alvásszakértővel. Mosható pelenka csoport. A mikrokörnyezetben éldegélő anyukák csoportja (jó részük szenvedélyesen árulja a megunt játékokat vagy tavalyi farsangi jelmezeket, lomtalanítás előtt a gyümölcsösládákat és a centrifugát; tudják, hol van a legkedvesebb magán gyermek szürkehályog-specialista, hogyan lehet hozzájutni az önkormányzati gallyaprítógéphez, mi történt a szomszéd utcában amikor jött sok szirénázó jármű és minden mást is). Egyszerűbb gyermekkor csoport (az nagyon klassz irányzat, aminek egy külön posztot szánok). Helyi hordozós klub. Bármi.

Adrenalin és random ismeretek megszerzése a gyakori kérdéseken. Mindenórás kismama, aki nem is akart gyereket és kétségbe van esve. Valaki, aki nem tudja, hogy az Amázia vagy a Loretta vagy a Titanilla-e a szebb név. Főzési, kertészeti ismeretek. Bármi.

Boltok helyett. Hiszen 9 hét alatt eddig alig párszor voltam a Városban (még a Helyiben sem, nemhogy a Nagyban), egy szülészeti kontroll, két gyermekorvosi kontroll, egy ortopédiai szűrés illetve egy főiskolai előadás (ez egyben az első különválásunk is volt a babamatricámtól - elképesztő heroizmussal, több nap tervezést és pánikolást követően megoldottuk Emberrel tartós gyereksírás nélkül). Szóval virágállvány rendelés. Mondókás könyv, gyermekruha-mosószer rendelés. Ajándékkeresés valamelyik rokonnak. Bármi.

Munkahely helyett. Cikknézegetés (ebből kéne a jóval több). Új munkahelyi stroke protokoll. Elmaradt vizsgálat a betegemnek, aki rám haragszik azért, amit mások nem végeztek el. Ügyeleti beosztás. Szakdolgozatos hallgatóm vázlatának olvasása. Bármi.

Nem lehet a szememre vetni. Úgy élek itt egy csendes kertváros csendes utcájának az egyik házában, mint egy szerzetes. Minden iszonyú távol van. A legtöbb dolgot az teszi távolivá, hogy már azt is elfelejtettem, hogy valaha létezett vagy hiányzott.
(Például hogy milyen érzés NEM rohanva zuhanyozni, hallgatva a beszűrődő ordítást, és tudni, hogy utána törölgethetem a könnyeket ezért a napi 10 percért, amire elválunk; és ha nem kell külön napra tenni a körömvágást, a borotválkozást ls a hajmosást, hogy ne legyen egyszerre túl hosszú... Vagy milyen érzés beülni valakivel egy kávézóba vagy moziba menni, és mért csinál ilyet valaki egyáltalán - na jó, ez most az önsajnálat volt. Nem akarok mártíranya lenni. Igazából nem is sajnálom magam, csak tényleg olyan messze van a világ innen.)
....

Szóval nem rossz a telefon. Csak hogy megy el vele ennyi idő?
Embert annyit zaklatom, hogy tegye le, ilyen új telefon-törvény olyan ágyban-ne-telefonozz, asztalnál-se-telefonozz, ehhez képest én már folyton azt a kütyüt babrálom.

...

D egyébként a legjobb korlátozó tényező. Igazi gyermekösztönnel rivalizál az okostelefonnal, amióta az eszét tudja. Mert D néz, és nézni kell, látszik a szemén. Amióta felismerte az arcomat, folyton engem néz. Nem csak úgy, nem az orrom hegyét, az aurámat, a hajamat, hanem néz a szemembe és vissza kell bele nézni. Még csak visszabambulni sem elég, és másra gondolni közben.
Ha hinnék a lélekvándorlásban, akkor azt gondolnám, hogy D lelke sokat látott és szenvedett bölcs lélek lehet, az élet dolgaiban való teljes tájékozatlanságnak és végtelen bölcsességnek valami furcsa keverékével.

Vagy minden csecsemő ilyen?