Tegnap volt egy éve a költözésnek. Ez a konyhánk, még pár hónappal azelőtt.
Tegnap volt egy éve, hogy a lázas betegen a holmijaim összepakolásával töltött három nap után megérkezett a költöztető autó. Én a két költöztető mellett középen ültem a teherautóban. Hóban és hidegben érkeztünk, minden még félkészebb volt, mint most. A bútorok darabokban, dobozok mindenütt. Az első pakolásokat követően elmentünk az első nagybevásárlásra és totálisan kimerülve zuhantunk aludni a földre tett matracokra....
Nem volt még kert, nem volt még Sárfej és aznap kezdődött életem utolsó gyermek(magzat)talan hónapja, de ezt akkor még nem tudtam. Folyton magoltam, melyik szomszéd melyik, és kinek melyik felmenője milyen viszonyban volt Ember melyik felmenőjével. Az első napokban esténként a hóban sétáltam a temető körül (ha Ember dolgozott), és ahogy közeledtem vissza és láttam a kéményből kavargó füstöt, minden teljesen valószerűtlennek éreztem.
Azóta szinte minden szabadidőt leköti a Házikó persze, amin néhány hónap alatt tettem csak túl magam. Új ismeretek tömegét szereztem meg a kertészet, háztartás témakörökben. Ezt később csak gyermekvállalásból következő ismerettömeg múlta felül.
A mi kis Házikónknak sok hosszú év és lassú leépülés és magányosan, sötét ablakokkal töltött tavasz, nyár, ősz, tél; majd a felújítással járó remény, és aggodalom után egy éve és egy napja ültek újra a konyhájába vacsorázni. Sokáig képzelegtem arról, hogy a többi ház hogyan követi figyelemmel a felújítást, és a Házikó hogyan meséli el nekik, mikor mi történik, és hogyan beszélgetik egymást között és adják tovább az épületek az eseményeket.
Most ő a legfiatalosabb ház az utcában, ha külsejében még nem is, de lakói átlagéletkorát és feladatkörét tekintbe biztosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése