Alapból a neten megismert szuperanyák esküsznek rá, hogy soha egy pillanatig nem hagyták sírni a babájukat. Minden házimunka félbehagyható. A férj munka után megfőz nekik másnapra. Az első időkben egy hétig nem zuhanyoztak, nehogy sírjon a baba az elválás miatt. A gyerek többéves koráig a nagyvécére is elkíséri anyát (mondjuk azt, hogy egy totyogósat egy pillanatra sem lehet egyedül hagyni, azt értem).
Rám írt az alig ismert, de jó arc matematikus unokanővérem. Neki is van egy kisded korú gyermeke. Az ételt egy vendéglőből rendelik, heti kétszer takarítónő jön. Hogy minden idejében a gyerekkel legyen. Még szép, hogy igaza van. De egyre inkább úgy érzem, hogy ez a kötődő nevelés, amiben amúgy hiszek, leginkább úri huncutság. Mert nálunk jóval, jóval szegényebb emberek is vannak. De takarítónő? Vendéglő? Meg persze fiatal, motivált, ráérő nagyszülők és testvérek, sógorok. Oh, God.
Ember most tíz napból hatot éjszakázik (ezek fele nemcsak 12, hanem 24 óra), az összes többi nap pedig vagy lelépős vagy másnap megy hajnalra vagy mindkettő. Hullafáradt. Tegnap mégis összekaptunk, hogy én kértem, hogy abban a házimunkában segítsen, amivel én elmaradtam, mert kb napi fél órát nem kell a gyermeket vagy tolni vagy etetni vagy ölben tartani; erre ő úgy vette, hogy én azt mondom, hogy ő semmit sem segít. Pedig amúgy rengeteget. Csak rengeteg a dolgunk. És ha felnégyelnek és lenyelnek keresztbe és emiatt fog pszichológushoz járni, akkor sem tudok mindig azonnal ugrani, ha nyüszögés vagy sírásy van. Főleg ha amúgy ott vagyok, mellettem van, csak épp felvenni nem tudom, mert leég a kaja. Mindegy is. Ez a másik véglet, hogy mindentől lelkisérült lesz a baba, mert az evolúció úgy alkotta, hogy éjjel-nappal testközelben és mellen kell lennie. De úgy is alkotta, hogy a szülők elmennek élelemért, és hogy alkalmazkodni kell.
Ettől függetlenül D egy picit tényleg merev (igazi első gyerek), a túlérzékenynek és a hajthatatlanul erős akaratúnak valami keveréke. Valóban nagy szeretet és foglalkozásigényű, én meg talán néha túlaggódom a házimunkát. De hát a Házikó is az én "udvartarásom". Ahogy a Sárfej is. És az Ember pocakja és lelke is. Mindegyikért felelősséggel tartozom.
***
Ma megint történt valami, amitől a szuperanyák megfeddnének. Ember aludt éjszakai műszak előtt. Mi meg mentünk volna a délutáni sétára, ami a hordozókendős séta (hogy gyakoroljam a kötést és kielégítsem D-nek a nap folyamán esetleg felhalmozódó testkontaktus igényét - otthon én nem hurcizok; bénán és lassan kötök és nem vagyok képes a gyerekkel a testem előtt sem vécét sikálni, sem 200 fokos sütőt kinyitni vagy a kukába önteni a megrohadt kaját), de nem lehetett, mert esőre állt és nem volt otthon semmi kaja.
Ezért elmentünk babakocsival az abc-be. Sárfej, akinek a reggeli sétája is szerencsétlenül sikerült, nem volt kerti játék és most meg elmentünk, vadul vonyított utánunk. A boltban egy beteg gyerek D-re köhögött, amin nagyon felkaptam a vizet, ha már beviszi valaki a köhögő, láthatóan lázas gyerekét egy pici és zsúfolt élelmiszer boltba, legalább nézzen már oda, hogy ne a csecsemőre köhörésszen... Aztán hazafelé szakadt az eső, a szatyraim mellett most már az esernyőt is hoztam, a babakocsi (más néven Bragacs) fölé tartva. A kertben valahogy beegyensúlyoztam, de nem bírtam esernyőstőlfelvinni a lépcsőn a kocsit. Sárfejet az addigra felébredt Ember beengedte, és ennek saras következményeit takarította alsónadrágban az előszobában. Persze Sárfej kirohant és ugrált körülöttem, így már végképp képtelenség volt bejutni.
Ekkorra az eső még jobban rákapott és kétségbeesetten értettem meg, hogy nem fogunk tudni elmenni az esti sétára, ami baj, mert Sárfej rá van szokva, nagy mozgásigényű kutya, és egész nap ezt várta. Ezért rábíztam a márígy is késésben lévő Emberre D-t, és tizenöt percre kivittem Sárfejet. Hogy fáradjon, a felétől futottunk (ez nekem nagyon jól ment...). Közben összekaptak egy kutyával, amit a mozgásterünkbe beugrott, támadó másik kezdett, de idegességemben Sárfejre suhintottam a pórázzal. Nem erősen, de Sárfej gyűlöli az ilyesmit, azonnal megadja magát, de utána napokig engesztelni kell.
Hazaestünk, D persze már sírt (itt véreztem el, és talán jogosan a szuperanyák előtt, hogy ennyi időre, az apjával hagytam a gyermeket),Ember még mindig félmeztelenül, az ágyon ülve dajkálta, gyorsan etetni és nyugtatni kezdtem, Ember elvágtatott. D megbékélt, én meg farkaséhesen az ágyon ülve felzabáltam az egész kalácsot, amit vettem. A már teljesen összezavarodott Sárfej is kapott a csokis kalácsból, amit hitetlenkedve és teljes lelkesedéssel fogadott.
Aztán jött a szomszéd lány, akinek Clexane-t szoktam beadni. A kutyáink barátok, ezért őket ilyenkor bandáztatni szoktuk, de most nem jött a barátnő az eső miatt, így Sárfej ismét csalódott. A Clexane beadást szerettem volna gyorsan és D nélkül végezni, de előtte megébredt, így levittem, mert tudtam, hogy már nem lehet nála feszíteni a húrt. Igazam volt, esélytelen volt magam mellé a kocsiba is letenni, így D-vel az ölemben beadtam a szurit. Amikor a lány elment, D már a fáradtság jeleit mutatta, miközben Sárfej a tápos zacskót bökdösve jelezte, hogy mi maradt el.
Ekkor már én is kb sírtam, valahogy összalapátoltam a kaját, D-vel a karomban, majd újabb vigaszetetést követően nekifutottunk a fürdésnek, ami szerencsére jól sikerült, D szereti, de ha nyűgös, akkor kétesélyes. A törülközésnél jött a szokásos ordítás. Esélyem sem volt utána elpakolni bármit, ezért altatásba fogtam, főleg hogy elmaradt a délutáni alvás. Szegény kis jószágom hamar feladta, de addig is mindkét kezével az én kezemet fogta, én meg vigasztalgattam a káosz miatt szóval és tejjel.
Eztán békésen szundít az ágyunkban (hogy is ne lenne ott a helye - Ember két hónapja nevet a korábban annyit hangoztatott szigorú nevelési elveimen), én elpakoltam, lezuhanyoztam, lent is elpakoltam és felmostam, ettem egy almát, megírtam a mai napot a babanaplóba, előkészítettem az éjjeli váltópelust, és most ülök mellette és blogot írok.
Az előbb Sárfej vadul ugatva lerohant. Dühösebben mint szokott, így kissé pánikba esve én is rohantam, kínomban egy gyertyát kaptam le az asztalról, hogy azt vágjam hozzá az esetleg érkező rablógyilkoshoz vagy jetihez. De kiderült, hogy csak a szomszéd lány barátja érkezett vagy távozott, s mint idegennek, neki szólt az ugatás.
D nem ébredt fel, immunis a kutyaugatásra, tekintve, hogy magzati élete második felében a kutyaséták alatt volt az alvóideje.
De amúgy normálisak vagyunk. És becsületszavamra, eddig ez volt a legnagyobb káosz, amit gabalyítottunk. Kicsit vicces, kicsit nem, a sírás miatt nem az. De erről még újabb posztokat tudnék írni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése