Banalitások

Titokban reméltem, hogy kapok ilyet, mert annyira emberi kis giccs, de magamnak azért nem lenne képem megvenni. Na, többek között erre jó az ajándékozás.

Végül kettőt is kaptam, a nővéremtől illetve Embertől. Szerencsére egész más dolgokat kell bele írni, Emberé praktikusabb, ez a fenti rózsaszínebb, Apa és Anya megismerkedéséről meg ilyenekről kell bele írni, meg fotókat ragasztgatni.

Töltöm hősiesen a prenatális részeket, az első oldalra írtam egy levelet a Karácsonyról pl. hogy Sárfej megevett dugiban egy lábas paradicsom szószt. Meg leírtam, kb amiket tegnap ide. 

Kicsit fura, "transzcendentális" érzés, hogy majd egyszer én nem leszek, ez a könyv meg lesz, és Dorka majd megmutatja valakinek, hogy "ezeket írta rólam az anyukám". Sárfej addigra már rég a kert egy zugában, az otthona földjében álmodik a környék összes macskájáról... 

Csak kicsit van bűntudatom, mert tegnapelőtt és tegnap este is adatelemeztem, holnap is azt tervezek délután, már amennyit most egyszerre koncentrálni, de főleg ülni tudok, és gèpelni a carpal tunnel miatt zsibbadt ujjaimmal. 

Ma felhívott a védőnő és a Főnököm is, mindketten azzal kezdték, "egyben vagy még?", de mindkettőjüknek annyira örültem, hogy egyáltalàn nem tűnt zavarónak a kérdés. A Főnök sokmindent mesélt az aktuális eüs történésekről. Azért jó lesz majd egyszer újra dolgozni menni. Nagyon hiányoznak, ő és Artemisz, meg az "ellenséges"csapat, meg a nővérek.  De most ez ilyen. Mondjuk kiderült, hogy január végén már előadást tartok egy kurzuson (pedig az még a gyermekágyra fogvesni). Mondjuk, gondolhattam volna rá, hogy idén is megkeresnek vele, most már késő gondolkodni, hogy akarom-e. Embernek mondjuk nem nagy kihívás egy csecsemő pár órára, ő már tapasztalt apuka.

Hm, ezek vannak. Ha D továbbra is mindent olyan hibátlanul csinál, mint eddig, akkor most már vár elsejéig, hogy Sárfejet ne kelljen azon az egyetlen ktitikus szilveszteri napon 24 órára egyedül hagyni. Végül is Sárfej lesz az első barátja, és eddig még a babakocsit sem rágta meg, sőt néha odabucítja a hasamhoz a fejét...

Az "egybenlevésről"

Hát ez a nem túl jó minőségű képem van a továbbajándékozott naptáramból, és ez már nem is 39. Hanem talán 40. hét, vagy 41. Volt némi egyetnemértés az ultrahangosok között, így azt se tudni, hogy túlhordom-e ezt a gyereket vagy nem, papírforma szerint még nem.

De ez az egész nem egyszerű. Gondolom, nem lep meg senkit, hogy a közegészségügy a millió intim vizsgàlat és CTG és ezmegaz közben majdnem semmi pszichés segítséget nem ad, még a pszichés folyamatokról információt sem. A majdnem-et a védőnő miatt írtam, szuper dolog ez a rendszer, én minden alkalommal meglepődtem, hogy most akkor tényleg nem siet? Szól, hogy kenjem a bőrömet, mert száraz? Másik vaskészítményt javasol, mert elhiszi, hogy rosszul vagyok az egyiktől? Felhív hétvégén, hogy itt és itt csecsemő elsősegély kurzus lesz? Egyesével végignézi velem a gyerekcuccos listát és mindenről elmondja, micsoda?

Csak hát itt a végén már vele se kell találkozni. A szülész direkt kérdésemre jelét adta annak, hogy tudja, hogy a szülésindulást azért lelki dolgok is befolyásolják (ti. a karácsonyi feladatok elvégzése előtt úgysem születik meg).

Az Ember hülyeségnek tartja a lelki izéket. Valójában az volt jó, hogy meglátogattam a dúla barátnőmet, Eszterkét, aki szerint a babák nem jönnek addig, amíg az anyjuk nincs készen rá, és sokszor az anyának le kell zárni vmilyen múltbeli konfliktust vagy ilyesmi. Nem lelkiztünk sokat, de legalább gondolkoztan az egészen.

Nekem azt hiszem, az a bajom egy kicsit, hogy csak külső okokból szeretném, hogy megszülessen a kislány. Leginkább mert félek a túlhordás szövődményeitől (méhlepény keringési zavar, magzati elhalás). Meg mert Ember szabadsága miatt már így is késésben vagyunk. Meg időzítek folyton, melyik nap lenne az ideális, hogy a karácsonyi vendégségeket még megadjuk, hogy még legyen időm a Kisfiúval is lenni, de ne legyen már itt, amikor hazajövök a kórházból egy újszülöttel, hogy mi legyen azzal a 24 órával, amire a Sárfej felügyeletét nem tudjuk megoldani (mert akkor vagy holnap kell szüljek, vagy legkorábban elsején). Stb. Kicsit érdekesek azok az emberek, akik nagyon szívesen segítenek, csak soha nem akkor és azt, amire tényleg szükség lenne.


Nem nagyon segít nekünk igazából senki semmit, helyettem nem főz, porszívózik, cipeli a lèpcsőn a felmosót senki (néha Ember, de neki is megvannak a maga feladatai). Ez nem is baj, már több helyütt olvastam, hogy az az egészséges, ha csinálom a dolgaimat, csak több pihenővel.

De nem erről akartam írni, hanem hogy túl ezeken, nagyon nehéz elengedni a terhességet. Még ha nem is volt jó benne sok minden, akkor sem. Annyit kérdezték tőlem, hogy "és várod már?", és olyan evidens, hogy mi kellene legyen a válasz, de valójàban én sosem vártam gyereket. Terveztem, szerettem volna, ez jött a teendőlistàn, jó, hogy sikerült (eddig). És volt ez a terhesség része, ami vegyes élmèny volt.

De ezenkívül van egy másik része, ez a titkos része, hogy volt egy magzatom, amit vagy akit én szinte az utolsó pillanatig nem tudtam egy csecsemővel azonosítani, nekem a magzatom volt mindig és sosem vártam, hogy más legyen. Tulajdonkèppen volt vele egy titkos világom, ami túl van az egész terhességgel kapcsolatos vulgaritáson és közhelyeken és a gyereknevelés társadalmi fontosságán és a rózsaszín hazugságokon, és mindezektől függetlenül tiszta és szent.

Minden más a szeretett, gyűlölt, kopott, sokszor elrontott, nyüves kis életünk része, hogy milyen babakocsi, milyen környezet, milyen párkapcsolat, milyen anya, milyen sorskönyvi átkok és áldások. A Valóság, minden kegyetlenségével.

Egy újszülött, aki sír, akinek nem tudni, mi baja, akit lehet, hogy most nevelünk félre, aki lehet, hogy fogyatékos, vagy halálos beteg. Aki egy olyan világra születik, ahol nincs szüksèg emberekre már, és ahová talán jobb lenne nem megszületni. Egy újszülött, egy dependens, evő, piszkító gèpezet, akinek az anyja a túlélés eszköze, akiből az életösztön üvölt, és akinek a világkèpe még évekig kötelező jelleggel egocentrikus, és még hàny év, mire először megkérdezi, hogy "és te hogy vagy, fáj valamid, fáradt vagy?" Mire ez eljön, szinte már nem is gyerek.
Jó, persze, aranyosak a babák, a nevelésük érdekes feladat, és valószínűleg amikor a saját magzatomból egyszer csak a sajàt újszülöttem lesz, akkor történik valami, amivel most nem számolok.

De akkor is, van ez a valóságtól távoli, titkos kis szentély, amiben az ember lánya éldegél sok hónapot egy valamivel, amiről nem tudja, hogy micsoda, de nincs többet egyedül, hanem ott a valami, aminek minden jó, amit az ő mindennapi valóságban kudarcos, nyüves kis lènyéböl kap, és ami 15 hetesen pont ott és úgy matat a kezével, mint 39 hetesen. És ez a kis szentély és ez a kis valami ez düledezik, utolsó napjait éli.

Erre a szörnyű "egyben vagy még?" kérdésre sokàig azt hittem, hogy csak a vulgaritása miatt kapom fel a vizet, de a másik baj a kérdéssel ez a halàlosan precíz, kegyetlen igazsága, hogy MÉG egyben vagyok valameddig, ami után soha többet az életemben nem leszek már egyben.

***
Tudom, ezek ilyen furaságok, de ne felejtsétek el, hogy a pszichiàtria ugyan nem említi, de a terhesség mégis csak az elmebetegség egyik leggyakoribb formája.

Most már egy picit azért várom, hogy legyen kisbaba (egész sok mindent olvastam, talàltam egy olyan könyvet, ahol nekem való napirendet és hozzáállást írnak le és ettől nyugodtabb lettem), és várom, hogy tudjak testhelyzetet változtatni, hanyatt és hason feküdni, elmúljin a vérszegénységem és a gyengeségem, a nehézlegzésem, a tachycardiám, az extrasystoliám, ne fájjon a szakadó bőr a hasamon, elérjem rendesen a lábamat a kezemmel stb.

De azért így is teljesen felfoghatatlan az egész. És a szívem mélyén azt hiszem még mindig nem tudom becserélni a "valamimet", de persze próbálkozom, mert egy ekkora valami már jobban szeretne egy àltala ismeretlen valami lenni egy ismeretlen valahol, mint összenyomódva kucorogni ott, ahol már lejár az ideje...

Egy jó ajándék

Itt van mindjárt ő. Az egyetlen "megrendelt" ajándékom, a szoptatós párna, Embertől kértem.

Ha egyszer terhesek lesztek, ezeket kell tudni róla:
- hamar vegyétek meg, mert nem csak szoptatáshoz, hanem terhesség alatt a fekvéshez is nagyon jó
- nézzetek utána, mert egy csomó féle van (méret, töltelék stb). Én csak utólag néztem, de úgy néz ki, így is összebarátkoztunk. Az enyém polisztirollal töltött, ami nem túl eco, viszont kb ötödannyi a súlya, mint a tönkölygyapotosnak. Viszont susog, ami engem nem zavar, de lehet, hogy valakit igen. A nagy súlyúakon jó, ha van rögzítőpánt a derékra. A huzata meg nagyon aranyos.

Kutyaséta és takarítás közötti pihenőm alatt olvashatom, éppen kit öltek meg a Trónok harcában (azért babás könyvet is olvasok, a Suttogó titkait). És elemzem az adattáblácskámat. Határozottan jót tesz a kapcsolatunknak, hogy már nem csak többezer adat begépeléséről szól.

Azért jó lenne egy jó kis ügyelet...

Karácsony

Szegény Karácsony elég sok kritikát kap, pár napja ezeken gondolkozom. Ezek nagyjából: 1. Túl vallásos ünnep / már elvesztette vallási jellegét. 2. A média és az ipar elsilányította 3. Felesleges ajándékozni, mert drága, stresszes, és mindenkinek megvan mindene. 4. Rohanás az egész, a nagytakarítás és főzés után már teljesen ki vannak facsarva az emberek 5. Diszfunkcionális családban nehéz megélni 6. Kötelező találkozni idegesítő, kritizáló rokonokkal 7. Álszentség ebben a pusztuló világban, az árva gyerekekre, éhezőkre, kóbor kutyákra nincs értelme évente egy napot gondolni. 8. Hasonló módon semmi értelme évente egy napig szeretni egymást.

***
Ezek mind fontos felvetések, és csak azzal az elfogultsággal tudom nézni őket, hogy én mindig szerettem a Karácsonyt.

Szerettem kisgyerekként, de később is, amikor már a szűk családunk diszfunkcionalitása egyértelmű volt (de úgy éreztem, az ünnep léte inkább javít ezen, olyan "normális" dolog, és ami nem illett bele, azt inkább hasítottam). Felnőttként még jobban szerettem. 7 ledolgozott évemben ügyeltem 24 órában 2 db 23-át, 3 db 24-ét (egyet hörghuruttal, nagyon betegen), 2 db 25- ét (az egyik tandem 23, 25 volt), és talán 1 db 26-át.

Flow élmény volt az összes olyan nap, amikor hazaesve már kifolyó szemekkel becsomagoltam az ajándékokat, otthagytam az irgalmatlan kupit, és a fáradtságtól émelyegve átbuszoztam a szüleimhez, ahol rendszerint a fotelban átaludtam az egész estét. Addigra már fel sem tűnt a diszfunkcionalitás.

Emberrel meg depláne nem, pl tavaly én 24-én 24-eztem, ő 25-én, de mentem vele meg a Kisfiúval lelépősen karácsonyi színházba, ahol nyálcsorgatva aludtam az irtó kényelmetlen széken.

A tágabb családi Karácsony nálunk Anyu rokonságát jelenti, ez kb 10-12 nagyrészt
 normális ember kb 2-3 órában. Nekem ez egy olyan rendezvény, amire csak igen szerencsés csillagállás esetén sikerült a 7 év alatt talán 2-szer eljutni, hiszen a szűk családi ünnepet igazították az ügyeletemhez, ezt meg a szűk családi ünnephez. Mindkét alkalom klassz volt, senkinek nem jutott ideje senki magánéletén csámcsogni, viszont kellemesen, kicsit felszínesen jó hangulat, és össznépi szimpátia lengte be az estét. Az igaz, többségüket semmikor máskor nem láttam, tehát a 8-as pont kicsit igaz rá, valójában egyik ottani emberrel sincs olyan kapcsolatom, hogy óvatos vagy rejtett kritikával megbànthatna, durva belegázolás meg nem divat azon a családi ágon (általában nem divat mások életén merengeni, mindenki örül, ha a sajátját bírja valahogy).

Az ajàndékvásárlás munka mellett szívás, valóban gyűlölet a plázákban sodródni 22-én vagy 23-án. A fogyasztói társadalmas résszel teljesen egyetértek, meg a felesleges műanyag plázadíszek, ordító karácsonyi zenék okozta undorom sem kicsi.

Sok családban már nem ajándékoznak, vagy jótékony szervezeteknek ajàndékoznak egymás nevében (ez tetszik). Van egy "Egyszerűbb gyermekkor" nevű irányzat, amelyben nagy hangsúlyt fektetnek a felesleges színes, hangos, ócska, csicsás és ártalmas játékok, média eszközök, összességében a túlingerlés és tárgyhalmozás elkerülésére.

Ennek megörültem, azt hittem, én vagyok megint különc, mert egy fórumon sorolták, hogy mit kapnak a gyerekeik. Simán 5db társas ÉS 8 könyv ÉS még vmi, másfél évesnek több modern kacat, óriásplüss, 8 funkciós interaktív baba (never forget Momo), nagy műanyag babaház stb. Amikor felvetettem, hogy szerintem ezek felesleges és ártalmas dolgok, kifejtették, hogy minek vállal az ember gyereket, ha nem azért, hogy boldoggá tegye.

Ezen elgondolkoztam, de ez egy másik mese. Azt viszont tudom, hogy nekem olyan érthetően és vàllalhatóan megmondta az Anyukám, hogy az akkor divatos Polly Pocket felesleges, hogy nincs pénz komodor 64-re, hogy az xy tárgy szerinte rontja a képzelőerőt. Azért mégis sok szép ajándékom volt és sosem voltam csalódott. Mondjuk nálunk nem volt Jézuska, ami szerintem sokat segít.

Talán ezért, én ma is kedvelem az ajándékozást. Sem olyan nagy hiányom nem volt soha tárgyakból, hogy az életem árán is meg akartam volna kapni vmit, sem olyan nagy bőségem, hogy ne örülnék majdnem bárminek. Gyakran az ajàndék érdekes, én nem szúrtam volna ki, mert nem rá áll a szemem, és tetszik, hogy picit más, mint az én stílusom, és kicsit magamat kell őhozzá formálni.

A Karácsony vallási részét szeretem, mert Jézust olyan alaknak tartom, akinek a történetét, értèkrendjét minden más vallási tanítástól függetlenül is tanítani kell. Én szeretném a gyerekemet hamar jótékonyságra nevelni, őszintére, amikor nem a vackait veti másnak az ember, hanem érdemi erőforrást használ "el" az adáshoz. Hogy ez a Karácsony felvezetése, ezzel fejezzük ki az alázatot, amiért nekünk van. Ilyenformán szerintem megéri évente egyszer adni (petsze többször jobb), ráadásul a kutyamenhely vagy a Krisna hívők a pénz vagy tárgyi adományt be is tudják osztani. Aki rászorul, a Karácsony annak is ünnep, jobb ha akkor gondolnak rá, mintha sose. Szeretnék önkéntes munkával segíteni, de erre egyszerűen nem volt időm, most meg már nagyon terhes vagyok....

Amúgy van egy nagyon király mese az adakozásról a Mogyoró nevű kislányról szóló azonos című mesekönyvben, majd egyszer leírom talán.

Arra, hogy pusztul a világ, fuldokolnak az óceánok a műanyagban, a vöröshús evés miatt (is) romlik a globális felmelegedés, hogy milliók halnak éhen, miközben mi lehúzzuk a redőnyt és akkor nem làtszik, hogy a kórosan meleg eső csorog a hópelyhek helyett, miközben színpompás külső díszek révén fényszennyez minden ház és faljuk a töltött káposztát meg a karajt kétpofára, a gyerekek boldogan vigyorognak a jegesmacis plüssre, miközben jéghegy maradványokon tutajoznak csonttá fogyott jegesmedvék nagyon messze - szóval ezekre nem tudok fájdalom nèlkül gondolni, és egyre inkább keresem a jóvátétel lehetőségeit a mindennapi életemben. De nem hiszem, hogy az ünnep és a mikrokörnyezet eltaszítása ilyen lehetőség.

Kb ennyi okosság jutott eszembe.
A saját mostani Karácsonyunk èlményei, úgy nézem, külön posztot igényelnek majd.

Termékajánlat

Real-time morzsahullás-detektorral ellátott egyedi gyártmányú, wireless, komplex konyhai tisztítógépemet jóllakatható kutyára cserélném.

Esti fények és aktuális bosszúság

Még tegnapról:

Sajnos azért nem teljesen tiszták, mert csak telefonnal fotóztam (bele is ejtettem a hóba, szerencsére vízálló).

De most vége a szép havas, séta után rénszarvasos abroszt és gyermek ágynemű huzatot varrogató, gyertyafénynél karácsonyi zenét hallgató kis magányos boldogságnak, mert hazajött egy szar 24-ből Ember, és hozta magával a férfivalóságot és a hegylakók mindennapi küzdelmét az elemekkel.

Tegnap reggel beleszálltak a ház előtt parkoló autónkba, a hátsó ajtón és a kerèkdobon megsérült a fényezés és kicsit behorpadt. Engem az autónál várt a hírrel egy velem kb egykorú kétségbeesett nő, felírtam a számát, hogy ma visszahívjuk, küldtem Embernek képet (amin sokkal kisebbnek tűnik a kár, mint valójában, de én nem is láttam a többi sérülést), és sürgős teendő híján jegeltem a dolgot. Hát most előkaparódott a csont.

Ilyen ez a Házikó-élet, mielőtt valaki nagyon habos-babosnak gondolná, egymást váltó kisebb-nagyobb napi gondok, és néha úgy néz ki, hogy mindig minden fontosabb, ütközik a férfi probléma megoldó ösztöne meg a nőnek a fészekrakó, családi béke és otthont védő hajlama.

Ehhez képest most mindketten egész jól toljuk, Ember nem csapkod, és minden közben azért megdicsérte a pocakomat, és én se sírok, hogy nem értèkeli, hogy megvarrtam a tartót a szakálnyírójának, meg az abroszt meg az ágyneműt (pedig nem volt könnyű a szobapadlón térdelve szabni), és hogy a hülye házában minden fontosabb, mint a "szerelmünk", és elmegy az élet és én meg nem tudok haladni a cikkemmel, az életemmel, a napirendemmel (mert a többedik ismerőssel telefonàl és nem indul a kutyával szegény, én meg addig nem tudok indulni a boltba).

Ha most letehetnék az asztalra 150.000 forintot (kb ennyi lesz), hogy Ember ne idegeskedjen, és örülhessünk a havas reggelnek, és végre lepihenjen, akkor gondolkodás nélkül megtenném.

Szóval fejlődünk azért. Csak hát nekem hosszabb ideje az egyetlen emberi kapcsolatom az Ember. Az én maradék ismerőseim, kollégàim a terhesség óta hasznàlhatatlanok, mert a rózsaszín nagy mosolyon kívül semmilyen gondolatot vagy érzést nem fogadnak el tőlünk.

"És örült a párod a babának?" Nem tudom. Persze. De mi nem nevettünk, nem ugrottunk egymás nyakába, nem gratulált. Csak még jobban aggódott a gázengedély, meg a minden miatt (majdnem kikapcsolták így télire a gázunkat amúgy, de nem, viszont előtte fél év idegeskedés ment ezen, és nem mi voltunk balfékek, hanem a szerelő). Ezek a rózsaszín emberek nem tudom, miben élnek amúgy, vagy csak azt hiszik, más másban?

Most már azért feszkó van és görcsöl is a hasam. De hát ez ilyen. Meg ez már amúgy is az a fázis, amikor minden váratlan hasi szenzáció az alagút végének reményét hozta magával.

Ui.: Ezt osztotta a Sors Mamintiért 😂

Ezt alkottam illusztrációnak.

Sárfej a hóban

Ez a hó most nagyon jól jött nekünk. Aktuális kutyás kihívásom a póráz nélküli séta, amivel hetek óta küzdünk.

A mi Sárfejünk élete nagy részében utcakutya volt. Előtte egy putri udvarán tengette napjait, de inkább a szabadságot választotta. Végül legyengült, beteg lett, és civil állatvédő jóakarója protezsálta egy kivételesen jó menhelyre, ahol egy hónapot töltött. Erről és az első itteni napokról még mesélek majd.

Mindenesetre úgy kaptuk, hogy nem maradhat egyedül a kertben. A második nap az orrunk előtt ment át a szomszédba, utána egy darabig ez volt élete fő projektje (később rájött, hogy a sündisznók dobálása is tűrhetően érdekes 😕).
Pórázon sétàltattuk, csiszoltuk ezt a készségét, jártunk a kutyasuliba. Kialakult egy boldog időszak, amikor már egyedül lehetett hagyni kint, amikor már a nagyobb réteken el lehetett engedni, és húsz percig is lekötötte a labda visszahozása. Az iskolàban az egyik legjobb volt.

Utána sorozatos csapások értek. Vége lett a szép indián nyàrnak és ezzel a kerti délelőttöknek. Elkapott egy légúti vírust, ami fertőz, így több mint egy hétig nem mehetett kutyaközelbe. Amikor meggyógyult, én kerültem hirtelen kórhàzba, ami sok egyedüllétet, a "valami-nincs-rendben" érzését, számára félig idegen sétáltatókat, sőt egyedül töltött estét és éjjelt is jelentett a Szörnyemnek.

Mire kijöttem, "szétesett". Nem apportíroz, a jàtszó rétről elrohan, kimegy az utakra helyette. Az engedelmességi alapvizsgán épp csak átcsúsztunk, mert minden feladat után elszaladt futni pár kört.

Inger és mozgás hiánnyal magyarázva a tüneteket, megemeltük a mozgás dózist (ha így maradna, egyre kevésbé lehetne elengedni es előbb-utób  hozzátunyulna, de nem akarom egyelőre takaréklángra tenni ezt a lobogó kis nagykamasz lelkét). Járunk a közeli parkerdőbe legalább hetente (csak Ember és autó is kell hozzá), ott nagy tér és szuper futós kutyàk vannak, az erdő minden öröme, annak nagy veszélye (vad után elszaladás, kilövés) nélkül.

A napi séták is hosszabbak, és komoly harcot vívok a (részben) póráz nélkülért. Ennek kapcsàn megtanultam, hogy zsákutca márpedig nem létezik, és kívülről tudom a környék macska-szemét és dzsumbuj térképét.

A Sárfej, aki utcakutya volt, imádja ezt az új életformát, amely szerinte azt jelenti, hogy ha már nagyon nem lát, mert két utcával arrébb van, akkor vissaszalad. A behívás alapszabàlya, hogy akkor, amikor már méltóztatott megjelenni a lény, nem szabad büntetni, még ha már az agyvérzés kerülget a megelőző tíz perc kiabálás es füttyögés miatt, akkor sem.

Aki ezt elcs...i, annak a jutalma húsz perc kutyakergetés a legközelebbi alkalommal, és totàlis auto-és hetero bizalomvesztés (jó is 39 hetes terhesen kutyát kergetni, illik az önéletrajzomba, azt hiszem..).

Szóval ezek után picit nehéz azt kommunikàlni, hogy "nahát, Sárfej, okos ügyes csodaminden vagy, itt a juti, de tudod, kissé hamarabb is méltóztathattál volna hátraarcolni".

A hó sokat segít: 1. Az eső után újra öröm a kert, lehet ott is futtatni, hempergetni, annyival is lejjebb megy az aksi töltöttsége 2. Lassabban szökik az utcán, mert több az inger egy négyetméteren belül 3. Rettenetesen boldog és izgatott 4. Még kihaltabbak az utcák 5. Más kutyák is fel vannak pörögve, könnyebb játszó pajtit szerezni.

Bár kitartana ez a hó a 40. hétre és az első időszakra a babával (persze csak én engedem el, mint egyetlen hülye, aki bevállalja naponta a lábon kihordott infarktust a hebehurgya jószága miatt). Az újszülöttet mondjuk nulla fok alatt nem szabad kivinni, de egyébkènt nem lesz opció, menni kell babástul-vaústul-gyermekágyi nyomorostul, amint az Embernek letelik a gyermek születésére járó 5 nap szabija és beüt az első 24 órás szolgálata.

Nálunk ez van. Általában nincs más lehetőség, mint a bírni kell, a meg-kell-oldani. Ezen majd később sírok. Egyelőre egy kis havas Sárfej:

Zajlik az élet a Szörnnyel meg amúgy is

A kutya jó edzés a gyereknevelésre. Nevezzük itt Sárfejnek a Szörnyünket (aki shar-pei keverék és a Sárfej a dögönyözéshez használt beceneve).

Már majdnem négy hónapja a szörnyünk. Azóta volt:
- szökés a szomszédba
- papucsrágás
- egy póráz és egy nyakörv elrágása
- gumilabda evés gyomorműtéttel (gazdinak ez varratőrző álmatlan éjjeleket jelentett, meg némi anyagi csődöt)
- gumicsont befalása hánytatással
- macska és sündisznó kergetések tömkelege
- ágyba jutási kísérletek
- kutya légcső-hurut
Stb.

Tegnap elvittük a közeli parkerdőbe futtatni, mert már nem lehetett vele bírni. Egy órát (tényleg) rohantak egy pajtással, árkon-bokron, birkóztak, gyűrték egymást.

Ma meg alig bírtam rávenni reggel, hogy felálljon. Vonszolja magát, gondolom izomláza van, köhécsel (remélem csak a toroknyúzástól a másik kutyával), és a jobb első mancsa fáj. Nincs benne semmi, ez kiderült némi küzdelem után. Hasmenése van (túlterhelés, vagy étel intolerancia vagy felzabált valami izét már megint).

Hát jó. Egyelőre adtam neki mézes kamillateát, az végül is mindenre jó és imádja (no komment).
Feljöttem pihentetni őt és játszani a kutatási adattáblámmal.
Aztán menni kell beiglit csinálni.
Közben az előszoba szekrényünket csinálják, szét van pakolva odalent.
Délutánra korrektúráznom kell a szakdogás hallgatom első próbálkozását.

Néha fájdogál a hasam, de szerintem ez még semmi.
Három hete nem tudok aludni, nyugtalan láb szindrómám van vsz a vashiánytól (ha valaki szerint ez viccesen hangzik, próbálja ki egy hatalmas hassal, úgy, hogy csak körbepárnázva, egyik vagy másik oldalán tud aludni és közben órákig ráznia kell a lábait a levegőben és két percenként a másik oldalra fordulni, ami nehéz és fáj, miközben már annyira fáradt vagyok, hogy a legprimitívebb okostelefonozásra sincs agyam, nem hogy nézni vagy olvasni tudnék valamit). Reggelente nem csak álmos hanem fizikailag is totál kimerült vagyok. Pont hajnalra, 5 körülre elaludnék, de 7-8 körül indítani kell a napot, reggeli.m kutyaséta, takarítás, ebéd stb. Ha Ember dolgozik, legalább le tudok pihenni, ha nagyon nem jó. De most egy hetet otthon van, szinte minden nap vannak munkások, mesterek is, meg most a Kisfiú, így nem nagyon van pofám dögleni az ágyban. A kutyasétáltatás miatt már így is különcnek tartanak ☹ Ez az Ember háza, ismerik a családot a szintén őslakos családok, én az idehozott asszony vagyok, egy jöttment, és nézik, hogy jól teljesítek-e.

Ember meglepődött, hogy 120 a pulzusom és csomót extrázok, és két lehajlás után már egy mondatot sem tudok plusz levegővétel nélkül elmondani. Két hónapja mondom ezeket, de az nem számított, most hirtelen elkezdte számolgatni a paramétereimet és néha azt mondja magától, hogy pihenjek, sőt, leesett neki, hogy szar hajolgatni, és néha magától is megmozdul, ha leejtek valamit, vagy a konyhaszekrény alsó polcait babrálom. Majdnem  vérnyomást is mértünk, de nincs mivel, szerintem értelme sincs amúgy.

De tulajdonképpen én akartam, magamnak köszönhetem, nincs ok nyüszögni.
Egy hetet bírjon még ki az a gyerek, még lesz egy szekrénybepakolás, egy nagy ikea, karácsonyi ajándék csomagolás, konyhaszekrény átpakolás, egy elmenős program, egy rutin állatorvos és egy vendégség nálunk, meg még amit bele tudok zsúfolni, mielőtt eltemetődöm hónapokra egy rakat székletes pelenka és cukker rózsaszín zokni és egy síró csecsemő alá (kicsit még mindig sokkol ez a gondolat, hogy akkor minek szakviszgáztam, jártam a konzikba, ügyeletvezettem, jártam hétvégén a phd-mérésekre, ha most ez jut nekem is: porszívó, beigli, cumisüvegek, kerti munka. Ezek jó dolgok és nem akarom őket kihagyni, de  kellett volna akkor két párhuzamos élet... Meg egy harmadik, ahol maradtak volna barátaim, szabadidős programjaim, világlátó hétvégéim és világmegváltó gondolataim).

Jójó. Azért elégedett vagyok a dolgok alakulásával, tényleg, és már elég kiváncsi vagyok a gyerekre is, meg persze szeretném tudni, hogy veszélyek és szövődmények nélkül megszületik.

  Sárfej egy bújós pillanatban még nem mancsfájósan.

Berendeztük az ágyat

Fogalmam sincs róla, hogyan kell egy ilyen ágyat kialakítani, de egyelőre ilyen lett:

Még azóta egy fehér plüss unikornis került bele, amit az Ember volt felesége küldött nekünk a Kisfiúval egy nyuszis ciklámen body kíséretében (ez olyan kedves volt tőle, nagyon örültem). 

Azért azt hiszem, lesz itt elég rózsaszínség.

Következő lépés lett volna másként csinálni elölről

Van abban valami furcsa, amikor ilyesmiket vásárol az ember:

 Pelenkázólap. Nem tehetek róla, nem voltam képes rózsaszín, kislányos darabot választani, mert ez zseniális (majd egyszer el kell mondani, hogyan halasztották ki a szarvukérr az orrszarvúkat, hogyan éheztetik halàlra sok helyütt az elefántot, hogy irtjàk ki az esőerdőket pálmafaolajért, hogy a nyugati gyerekek nutellát falhassanak lekvár helyett) - de addig is jó kedvem lesz, ha ránézek.

Ágynemű (van egy másik, baglyos). Mosható, de azért fogok rá huzatot tenni, már vettem egy "szafaris" és egy kiscicás anyagot, amiből varrhatom. Párna is van benne, de állítólag azt nem szabad. Meg lehet ebbe is bolondulni.

 Anyatej tároló zacskó, orrszívó, hajkefe, cumisüveg. Próbálom túltenni magamat azon, hogy ilyen szavak jelentek meg az életemben. Az anyatejtől meg a szoptató nőktől és a szoptatás látványától én amúgy diszharmonikusan érzem magam, de vegül is az eddigi ujdonságokat is feldolgoztam.

Minden állatos, színes, a név is ilyen (nem Izabella vagy Napsugár vagy Elizabett), a babaruhák között azért van pár rózsaszín. Remélem, nem dől el már ezzel, hogy a lányom ugyanolyan cicababátlan antipipi lény lesz, mint én. De most mit csináljak, ha az ilyen cuccok tetszenek és a kroki meg a breki mellett nem rúg labdába a tündérke és a virágocska?

Más lenne az élete és a sorsa, ha csipkés rózsaszín függönyös bölcsőbe kerülne és nem a neurológiai könyves polcom és íróasztalom és a kutya fekhelye közé szerkesztett orrszarvús-pelenkázólapos, piros-sárga-zöld-kek névtáblás, hasznaltan vett kombi kiságyba?

Van még hordozókendő is, azt nagyon szeretem nezegetni.
***

És arról az érzésről is gondolkozom, amikor a gyomorgörcsöt okozó teendő listán kipipál az ember egy lehetetlennek tűnő tételt.

Félek, sosem fogom igazán megtanulni, hogy szépen lépésenként kell csinálni a dolgokat, nem pánikban, félig megőrülve, mert egyesével előbb-utóbb meglesznek.

Amikor babakocsit kezdtünk vásárolni, a sírás kerülgetett napokig, hogy én ehhez nem értek, nekem nem fér bele az életembe, hogy ilyen felesleges és átlagos, mégis lehetlen dolgokkal foglalkozzak (amikor valaha ügyeletet vezettem, trombolizáltam, konzíliumba rohantam). A babaruhák gondolatától szintén görcsösen szorongtam, amikor nem volt egy sem, azért, amikor ott voltak öt hatalmas zacskóban (kaptuk, ismerőstől vettük kilóra), azért.
Aztán jött a kiságy-pánik. Picit kevésbé mert az már a kórház után volt, nem volt idő hisztire.
Ember nélkül szerintem nem lenne se babakocsi, se ágy.
Utána elől gombolós pizsamát és kórházi papucsot kellett venni.
Végül az ijesztő és titokzatos babaholmik, érthetetlen szavak, ismeretlen eszközök világa.

Valahol itt tértem magamhoz és jutottunk a bababoltba tájékozottan, tételes (a vedőnővel végignézett listával), elszántan.

Nekem ez volt kb az első olyan élményem, amire illik a "bavavárás" vagy "örőmmel készülés" vagy hasonló szörnyen giccses szavak egyike. Még mindig nagyon sok dolgunk van, de most úgy érzem, nem fog rámomlani a világ, ha tényleg itt lesz egy visító (éhes, pukizó-wcző, neméhes, nemsíró, fázó, nemfázó, fürdetődő, mostakkorkellevágniakörmét) csecsemő a nyakamon.

Majd szentelek egy külön posztot ennek a furcsa hullámzásnak, ahogy ezt a terhességet megéltem, érdekes út amúgy, kár, hogy az egyetlen interpretáció, amit őrültnek/szaranyának nézés nélkül a társadalom elfogad, az az, hogy "juhúúú, áldott állapotban vagyok, alig várom, hogy teljessé legyen a családunk és az életem, imádom azt a cuki kis pocaklakót".

Mindenesetre most szeretek terhes lenni, én ilyen hülye vagyok, hogy most szeretem, amikor már szabad lenne nemszeretni az egészet a kilapított belső szerveimmel, nyeklőnyakló medencecsonzotatommal, kikapcsolt alvókámmal, dömpernyi méretemmel.

Már csak azt szeretném, ha nem jutna annyit eszembe az osztálytársam, akinek pár éve terminus után, méhen belül meghalt a babája. Akkor is sokat sírtam azon a történeten, most meg minden tárgy mintha eszembe juttatná, hogy ezeket ők is mind megvették, aztán temetést intézhettek pelenkázás helyett. Valahogy ettől félek, ez majdnem az utolsó pont, amikor kiderülhet, hogy mégis keptelenség, hogy nekem ilyesmi nem jár.m hogy én tudtam, tudtam, hogy van itt valami stikli, hogy akármi is történt eddig (csupa jó vizsgálati eredmény, csupa egészséges magzati szerv, hogy tényleg lesz placenta is, és tényleg be is fordul), szóval hogy végül is csak ott áll az ördög a hátunk mögött és nevet.

Azt hiszem, ülök egy kicsit

Ez igy egy része a terhesség körüli furcsa kommunikációnak (erről még sokat lesz szó). Nevezzük "áldott teher" syndromának. Lényege, hogy minden baj és panasz normális, örülni kell, mert ez része a csodálatos gyerekvállalásnak.

Nekünk augusztus végén jött a kutyus, napi két séta jár neki, az első hetekben sokszor órákra elkalandoztam vele nagy gazdi-boldogságomban. Mintha nem lennék terhes, lelkesen másztam a lépcsőkön (hegyen lakunk), nem éreztem semmit. Akkor még dolgoztam, minden nap ötkor keltem, hogy még el tudjam vinni a kutyust. Hétvégente kutyaiskolába jártunk. A combjaim, arcom, karom, felsőtestem vékonyabbak lettek, jobb kondim volt, mint valaha.

Azelőtt munkadroid is voltam. Dolgoztam korábban 36 órákat, nem mentem haza soha ügyelet után. Rohantam vissza konzíliumból trombolizálni ügyeletben. Dolgoztam hörghuruttal lázasan, nyelésképtelenül nyelvmandula gyulladással stb. Az ismerőseim többsége úgy mond, kemény gyereknek tartott. Nekem sose kellett magyarázni, hogy ha valaha kicsúszott a számon, hogy rosszul vagyok, hogy nem bírok valamit, akkor az nagyon is úgy van.

Szinte napra pontosan akkor, amikor a harmasik trimeszter kezdődött, egyszer csak a felét bírtam annak, amit korábban. Kezdetben a medence csontok fájdalma miatt (lazulnak ilyenkor az ízületek). Már itt elakadtam, mert az ismerőseim egy része kapásból döbbenten nézett, hogy ez meg milyen panasz (Anyukám is). Szerencsére találtam másokat, akiknek volt ilyen, hasonló élményekről számoltak be és kiderült, hogy ez normális és semmit nem lehet vele tenni.

Tudomásul is vettem. Először elől fájt a symphisis-nél, ez azzal járt, hogy ha ülésből felálltam, akkor egy darabig nem tudtam kiegyenesedni és pár percig sántán és kapaszkodva jártam. Nappal ez további problémát nem okozott. Éjjel pokolszar volt a lépcsőkorlátba kapaszkodva húzni magamat a mosdó felé. Utána átvándorolt háta az ülőcsontomhoz, az minden lépésnél fájt, csak nagyon ritkán lehetett rendesen kimozgatni. Éjjel manőverezni kellett, hogy egyáltalán, bárhogy testhelyzetet tudjak változtatni. A terhestornán hirtelen én lettem a gyenge láncszem. Akinek Panasza Van. És Nem Mosolyog Hozzá. Igaz, elláttam közben a háztartásomat a szinteltolásos házban, bkv-ztem napi 2,5 órát, vittem a kutyát, akkor is ha a hátára támaszkodva álltam fel néha, miután lehajoltam hozzá. Dolgoztam még akkor.

Ígérték, ha kellően kilazulnak a dolgok, elmúlik ez a panasz. Néhány hét alatt tényleg elmúlt. Akkor jött a szédelgés. Nem tudom visszaidézni, mikor. Az első talán az a varrásóra, amikor ahányszor fel kellett álljak vasalni, minden alkalommal jött a gyengeség, lesápadás, ájulásérzés. Utána ez állandósult, kezdetben csak délelőttönként, aztán annyira, hogy gyakorlatilag semennyit nem tudok állni, ülve főzök, ha valaki állva beszélget velem, egy helyben járok. Olyan esetben, amikor nincs elég lehetőség ficeregni, tartós ülésnél is produkálom a panaszokat (első és utolsó harmadik trimeszteri mozizásnál derült ez ki). A séta királyul megy, az izompumpa jót tesz a preloadnak.

Utána a harmadik trimeszteri ultrahangon rosszul lettem. Akkor világossá vált, hogy a vérszegénységen kívül (ami súlyosabb mint lehetne) vena cava kompresszióm is van. Okés. Akármilyen közegben ez továbbra is az "áldott teher" kategóriába esett. Ezért disszimuláltam tovább (amúgy is szoktam). Akkor már nem dolgoztam, tehát nekiestünk a maradék felújításnak.

A múlt héten fogorvoshoz mentem, persze nem ültem le a járműveken (kicsit szégyenlem magam emiatt a terhes has miatt (konkrétan az emberektől is rettegek, amióta látszik, de majd írok erről is), ezért igyekszem a járműveken rögtön mindenkinek hátat fordítani, hogy nehogy megszólítsanak, ha egyik lábamról a másikra nehezedek, akkor elég jól szoktam bírni pár megállót). A fogorvosi székben persze elment a keringésem, már nem láttam, amikor kifektettek balra és magamhoz tértem. Utána azért kibírtam a tömést. Hazafelé elintéztem a karácsonyi bevásárlás nagy részét. Addigra már természetesnek tartottam, hogy nem tudok állni, a könyvesboltban mindig összeszedtem pár könyvet, amíg még nem voltam nagyon rosszul, gyorsan leültem az ottani fotelbe, megnéztem őket, aztán visszavittem). A pénztárnál állás már rég óta nehéz, de végül megvolt minden, elindultam haza két teli szatyorral.

A metrópótlón nem tudtam leülni, mert volt hely, de valaki úgy állt, hogy nem fértem oda, és nem mertem neki szólni. A többi ember meg látta, hogy egy üres helytől egy méterre állok. A többi 3 járművön már volt hely. Így is alig éltem, émelyegtem, mire hazaértem, de ezt megszoktam, és nem akartam én lenni mindig a gyenge láncszem. Otthon az Ember és az apukája a vizünket szerelték, rájöttem, hogy Ember egész nap nem evett semmit, így az alig-várom-hogy-pihenjek helyett főzés lett persze.

Mivel csütörtökön szerelés volt és én sem voltam otthon, péntekre maradt a takarítás. Ember dolgozott, úgyhogy megcsinálgattam a szokásos dózist (kutyaséta, kutyaetetés, bevásárlás, kis rendrakás, szellőztetés (az is szar, mert két plusz kört jelent a lépcsőkön), nagy rendrakás, főzés estére, kutyaséta). Éjjel persze nem tudtam aludni (ez egy új tünet, pár hete tart, kettől előtt nem alszom el, zsibbadnak a lábaim, mozgáskényszerem van, egy percenként meg kell fordulni). Általában hétkor csörög a vekkerem, de aznap kivételesen be kellett menjek 8-ra a munkahelyemre, ezért ötkor keltem. Ráadásul még a szokottnál is kevesebbet aludtam (kb egy órát), mert egész nap alig éreztem magzatmozgást és aggódtam. Reggel elrohantam kutyát sétáltatni, mivel késésben voltam, éhgyomorral, taxival mentem be. Persze, hogy rosszul lettem a taxiban (ki kellett szállnom, félájultan, és egy kerítésbe kapaszkodva öklendeztem (utána a taxis egész úton hányós anekdotákat mesélt).

Ezért benéztem oda, ahol szülni fogok, ott gondolták, csinálnak egy ultrahangot, az rossz ötlet volt, majdnem-ájulás és masszív hányás lett belőle (a hátrafektetés miatt). Ezek után CTG-re tettek, ahol amikor hanyatt fordultam, egy pillanatra leesett a magzat pulzusa. Az vicces volt, feküdtem békésen, totál meglassult aggyal, a cuccokkal a hasamon, az oldalekvésből félig középre fordultam, mert üzenetet írtam, mire öten beszaladtak és rámkiáltot valamelyikük, hogy forduljak azonnal oldalra. Elkezdtek sürgős császárral fenyegetni, de aztán kaptam infúziót és nem volt több ilyen (igen, nem iszom és eszem eleget, alkatilag sosem vagyok szomjas, és amióta terhes vagyok, nem vagyok kajás se, a harmadik trimeszterben ráadásul már mennyiségek se mennek). Viszont ott tartottak három napra. Kórházi napokról még írok, lényeg, hogy minden rendben volt, majdnem megbolondultam az unalomtól, de végül hazaengedtek.

Meglátogatott bent az orvosom, mondtam, hogy még sokkal gyengébb vagyok, szerencsére azt mondta, hogy "na ezért nem szabad a terhes nőket lefektetni, amíg nem muszáj, mert többet nem tudnak kikelni az ágyból". Ez megnyugtatott és úgy vettem, hogy mindent csinálhatok továbbra is, csak nincs bűntudatom a pihenőktől és tömöm magamban a kaját meg az innivalót és nem iszom úgy kávét, hogy ne pótoljak plusz folyadékot. Így most csak a szokásos gyengeség és ájulásérzés van.

Tegnap volt vendégség, szerintem az utolsó, amit én adtam, belenyugodtam, hogy nehéz több fogásos menüt gyártani hat főre, csak hát nehéz belenyugodni, mert az egymillió órában végigdolgozott hét évem után most élhetnék úgy, mint egy ember, mint valaki, aki normális, hétvégén hétvégéje van és az anyukája szülinapján vendégséget rendez.

Végül szokatlanul jó volt a buli, csak totálisan kimerültem. Az biztos, hogy most pihenek egy kicsit (vagyis a cikkemhez nézegetem az adattáblámat), de hát Ember már jön, hogy szereljük össze a kiságyat (és igaza van), ott a hűtőn a teendőp lista, csinálják a pincében a csövek bedobozolását a mesteremberek, és hiába főztem le a kávét és tettem ki csészékkel, nassolnivalóval, én azért azt tanultam, hogy az asszony nem lustulhat ilyen helyzetben.

Szóval nehéz és még nehezebb lesz majd. Ma megyek a tornára és el kell majd mesélni a kórházat és már előre félek, hogy a sok vadalma módjára mosolygó nagyhasú nőszemély között már megint én leszek a nagyhasú nőszemély, akinek nem minden rózsaszín (a legrózsaszínebb pedig, ami nem, hiszen ez az "áldott teher"...) Miközben én amúgy jól vagyok a rosszal is, ha békén hagynak, úgy érzem, a bajaimat reális mértékű szenvedéssel viselem és a reakcióim adekvátak, tűrhető kedvem van most már egy-két hete.

Kicsit megnyugtat, hogy ekkkora elefáni a magzatom, három hétten nagyobbra mérték, mint amennyi, így talán nem bennem van a hiba, hogy minden bajom is hetekkel korábban jött. A 162 centimhez (alkatilag mélyen álló rekeszemhez, magas csípőcsontjaimhoz) a 35 hetesen 3,5 kilósra mért lénytől talán jogosan haldoklik a vénás rendszerem és a vitálkapacitásom kritikus csökkenése is megbocsátható, ha egyszer a szegycsontom közepénél már a fundus van.

Na de akkor adattáblázok, ha már ezzel az alibivel vonultam el az eseményektől.

Hátha

Valaki tudhatna egy olyan testhelyzetet, amiben egyszerre van megfelelő vitálkapacitásom, perctérfogatom, de közben nincs refluxom. És még a könyvre is rálátok, amit olvasok.
A legjobb lenne ha tudnék aludni, vagy ha nem, legalább öt percet tudnék egy helyzetben feküdni, vagy ha ez is túl nagy vágy, akkor kèpes lehetnék körmönfont taktika nélkül is pozíciót változtatni...

Furcsán rég írtam, nem tudom, hogy folytatom-e. Vagy hogy itt folytatom-e.
Szeretnék írni a sokmindenről, ami történt közben.

Például hogy elköltöztünk, lett kutyánk és egy hónap múlva elvileg lesz gyerekünk is.
Nem dolgozom Odabent, a cikkemmel kellene haladni (közben phd hallgató is lettem, egyéni fokozatszerző), de hát nem haladok elég gyorsan, azért sem, mert a partnereink nem képesek megcsinálni az ő részüket. Nem mintha én nem lennék elcsúszva.

A Házikó bekajálta az életemet, háztartással, kerttel, mindenféle zajló felújítással. Megnyurvadunk bele. Kb minden emberi kapcsolatom megszakadt... néha eleg bután is viselkedem. De főleg nincs időm és erőm.

A kutya szuper. Ha megírtam a cikket, mesekönyvet fogok róla írni. Ennyi kaland és élmény és kalamajka három hónap alatt...

A terhességről mindenféle gondolatom van. Elég érdekes élmény, de az emberek reakciója (has tapperolás, bizalmas kérdések, kötelező rózsaszínség) miatt átmenetileg kiújult a szociális fóbiám. Én amúgy alapjáraton viszolygok a terhességtől és szüléstől, ez sem segít.

A harmadik trimeszterben jó sok bajom lett (medencecsontok fàjdalma, fulladás, súlyosabb vashiány, vena cava kompresszió és állandó "ájuldozás"). Legutóbbi odáig jutott, hogy a múlt hétvégèt kórházban töltöttem. Az is érdekes volt. Mentségemre szól, hogy a jószágom méretei három héttel idősebb magzaténak felelnek meg, én viszont pici vagyok.

Nem tettem fel a FB-re magzatos kèpet, ezért ide most fogok, egy régit.

Talán a kisbaba miatt, van egy új téma, ami nagyon foglalkoztat, vagy inkább még jobban, mint eddig, az pedig a környezervédelem.

Járok varrótanfolyamra is, van varrógépem. Az első alkotás fent van a kézműves blogomon is (ld. oldalt).

Lehet, hogy folytatom a blogot, mindezekről tudnék egyelőre részletesen írni.
Gondolkodtam egy új blog indításán, ahol nincsenem ott ezek az eüs előzmények, de már így is van kettő, életszakasz vàltáskor félbehagyott.
Ha új lesz, megírom.

Addig is kösz bárkinek, aki ennyi hónap utàn még esetleg erre jár.

Kis kozmetika

 Előtte

Utána

Megismerkedtünk

Ezzel az influenza-izével. Nagyon jó arc. Ezeket a szurkálásokat az ízületeimbe és a nyakfájást különösen kedvelem. 24 óra fekvés után már el bírtam menni a konyháig teát főzni. Igaz, azonnal elkezdődött a fejfájás és a gyengeség, és vissza is kellett rögtön feküdni.

Nem mentem dolgozni, amitől hülyén érzem magam. Azzal nyugtatom magam, hogy ez egy fertőző betegség, jobb vele otthon maradni. Holnap viszont muszáj bemennem.

Próbálom olvasgatni az egyik bírálásra kapott szakdolgozatot, de nem mondanám, hogy átütő sikerrel koncentrálok.

A fene egye meg.

Ráadásul az elkövetkező napokban dobozokká és bútorlapokká kell transzformálni az otthonomat...

Ez a betegség egészen pontosan tudta, mit csinál.

Köztes állapot

Szerda van és még élek, ez jó előjel.

Holnap egy hét múlva ilyenkor költözöm. Ez elég rossz érzés, múlt héten a jin jóga (nyújtós óra hosszabban kitartott pózokkal) közben mindenféle képek villantak elő az életem teljesen különböző periódusairól, amikre már nem is emlékeztem. Játszik velem az agyam.

Eszembe jutott, hogy jártam az óvodában különtornára és egyszer felindulásomban azt mondtam Anyunak, hogy nem szeretnék többet járni. Mondta, hogy semmi baj, majd veszünk a tornatanár néninek egy csokor virágot köszönetképpen, és abbahagyom a tornát.

Másnap volt a torna, és ott, közben rájöttem, hogy nem is akarom abbahagyni, de Anyu már (úgy gondoltam) jön a virággal, de már nem lehet mit tenni, vége lesz, te jó ég, mit csináltam...

Emlékszem, hogy ott a terem közepén, óra közben elkezdtem zokogni és elmondtam a tornatanárnak, hogy ez történt, már nem is járhatok soha többet. Aztán kiderült, hogy Anyu nem is hozta még a virágot.

Néha, ha így "emlékezem", folyton csak a kudarcaim jutnak eszembe. Megyek sorra és minden csupa hiba és kudarc. Eszembe jut, miket rontottam el az általános iskolában, a gimnáziumban, az egyetemen, a baráti körben, Odabent, a mentőknél, a kapcsolataimban, az állataimmal, a hobbijaimmal, és annyi hiba van, hogy nem is értem, hogy létezhet ennyi.

Aztán már albérleteket nézegettem, és Anyukámnak előadtam a telefonba, hogy én nem megyek Emberrel sehová, inkább elmegyek a világ végére. Anyukám egyetértett mindennel és mindennek az ellenkezőjével, és mindenhez hozzátette, hogy "jól van, majd meglátod, hogy szeretnéd". Pár éve ezt tolja, ez egy ilyen felnőttségi marker, egy kicsit ijesztő. 

Embernek is elmagyaráztam a telefonba, hogy elegem van mindenből. Aztán meg egy fél estét bőgtem neki, magyaráztam, hogy ettől félek, meg az aggaszt, meg ez dühít, és amúgy is. Aztán ettől végül is elmúlt a depresszióm, legalábbis átmenetileg.

De azért elég zombinak érzem magam, és az oktatási hét miatt alig alszom egész héten. És az előadásírás jelenleg abban nyilvánul meg, hogy az összes félkész diámat kitörlöm azzal, hogy ez nem is olyan fontos. A betegeinkre meg alig van idő, még jó, hogy van most más is az osztályon, de ettől még hűtlen kezelőorvosnak érzem magam. Most hogy lehet megmagyarázni nekik ezeket a dolgokat, hogy működik ez itt, csak azt látják, hogy nem jöttem vizitelni, csak átrohanok a folyosón, nem is én adom ki a zárójelentést, nem én oldom meg a problémákat.
Úgy érzem, rongyosra dolgozom magam, és mégis mindenki cserben hagyok. Egyszer, ha már nagyobb leszek, és nem kell a kötelező PHD-t csinálni, meg a kötelező mindent és mint a  (mostmár második) legkisebbnek, bármilyen tetszőleges, gazda nélkül maradt feladatot is; szóval egyszer majd lesz időm orvosnak és embernek lenni, nem csak a szó erkölcsi értelmében, arra most is törekszem, hanem a mindennapok, a jelenre irányuló cselekedetek, gondolatok és mérhető életminőség értelmében. 

Attitude learning

"If you aren't willing to work for it; don't complain about not having it".

Ezt az idézetet nagyon szeretem. Eszembe jut a Házikóval kapcsolatban, hogy mekkora szívás ez a házfelújítás. Hogy szerintem egyre kevésbé akarnak az emberek házba költözni, hogy az egyik (nemorvos) kollégám mesélte, hogy lefoglalóztak egy pici önálló kertrésszel rendelkező társasházi lakást. Többe kerül, és nem kevéssel többe, mint amennyire az Ember elvileg drágának számító környéken található házikóját értékelték a hagyatéki eljárásban. Eszembe jut, hogy mennyit kell vakulni minden egyess apróságon. 

Hogy ha körülnézek a kertben, akkor a következő évek feladatait kb négyzetméterekre és sarkokra lebontva látom, ahol minden egyes elem rendbetétele napokba, nemlétező ráérő napjaimba kerül.

Amikor megkívánjuk valaki másét, akkor általában a legszebb pillanatokat irigyeljük el, nem a másik álmatlan éjszakáit vagy vízhólyagos tenyerét, vagy szorongásos rohamait.

A munkahelyi munkák is ilyenek, néha kapok olyan munkát, ami presztízsnek számít (bár általában inkább a nagy szívást jelentő, ám annál kevesebb tapsviharral járó feladatok találnak meg), és néha ugyanezt a dolgot érzem, mint a Házikóval: "de nagyon jól hangzik ez, igazán sokre vitted, meg sem érdemelted"... miközben néhány újabb lelépős napi álmatlan, otthon a számítógéppel magányosan dolgozós éjszakát jelent valójában a "kiválasztottság". 

Tudom, hogy közhely, de a legtöbb munkával dolgozni kell, attól lesz legalábbis elfogadható, hogy benne van az idő és a megfelelő dózisú könny, vér és veríték; és amikor elirigyli az ember a másét (én is néha irigy vagyok), akkor érdemes megszámolni a másik látható bőrfelületén a "hegeket".

Valaki megkérdezte azt is, hogy nem zavar-e, hogy Odabent nincs előrelépési lehetőség. Ez is egy fura dolog, mert nekem inkább túl sok az előrelépési lehetőség, annyi feladatom van, hogy most tényleg a kivitelezhetőség határán állnak. Nem akarom magam szentté avatni, mert nyilván mindenki szeretne valamilyen formában sikeres lenni vagy előrehaladni, de azért ez ideális esetben inkább egyfajta mellékhatása a jól teljesített feladatoknak az, hogy még komolyabb feladatokat kap.

Néha nehéz, mert felszedek én is mindenféle hibás hozzáállást, rossz elemeket, amiket nagyon is vissza lehet vezetni a jellembeli hiányosságaimra, vagy a krónikus elismerés- és szeretethiányomra, és különösen utálom az élményt, amikor a saját inkompetenciámból kicsírázik valami kisstílű és nemhatékony gonoszság (tudjátok, amikor haragszunk a másikra, mert ő nem hagyja magát kihasználni, és kereserűen követeljük, hogy ő is szenvedje el azt az igazságtalanságot, amit mi nem tudtunk elkerülni). Azonkívül, hogy próbálok ezek ellen dolgozni, a másik, amire törekszem, hogy a munkát intellektuális kihívásnak tekintsem és azért vállaljam, mert motivál, hogy az alatt is fejlődöm, amíg elvégzem. Szerencsére ebből a szempontból szerencsésebb a személyiségem, mint az irigy-keserű vonal szempontjából.

Szeretem, amit most éppen csinálok. Bakker, tök nagy felelősség, nekem kell valamit oktatni, én fogom megismertetni valakikkel a szakmámat, töröm a fejem, hogy lehetne érdekesebb, jobb, szebb nekik... 

Ha egyszer eljön a pillanat, hogy az ilyen dolgokba karrierbeli előrelépést és ne felelősséget lássak, akkor abbahagyok mindent és elmegyek egy lakatlan szigetre.

Így viszont többet szorongok, mint kellene, és nagyon-nagyon szeretnék egy pihenőnapot, mert halálosan kimerültem 2018 első két hónapjától. Nem vigasztal, hogy még egy hét és szabadságra megyek, mert már fél napokban mérema túlélést, és olyan dolgoktól is kétségbeesem, elfáradok, amitől amúgy nem is lenne szabad. Persze még nem néztem meg a filmjeimet sem (de Starwarst azért néztünk Emberrel pár nappal ezelőtt, amikor legutóbb láttam).

Amúgy azt szeretem Odabent, talán ez az, ami miatt kibírtam eddig is, hogy alap dolgokért nincs tapsvihar. Itt nem lesz valaki a helyi úristen attól, hogy szakvizsgázott. Csak kap egy csomó új feladatot és görnyedezhet alattuk, mint legkisebb szakorvos. Mint egy jó gimnázium, ahol alap, hogy mindenki okos és jól tanul, és a plusz megbecsülés a kitűnő bizonyítványon túl elért dolgokkal kezdődik. Ennek persze vannak negatív következményei, jól látszik, hogy más intézményben nevelkedett, nálam jóval fiatalabb emberek mennyivel sokkal jobb önképpel rendelkeznek és milyen bátrak és jó a küzdőszellemük. Kicsit lehetne nálunk fejleszteni a pozitív visszajelzéseket, de azért összességében szerintem van egyfajta pozitív alázat vagy közösség (amihez mindenki ambivalensen áll, mert mindenki életét kissé felzabálta a munka és az egész Odabent szerintem mindenkinek áldás és átok is egyszerre), nem az ideális vagy az elképzelhető legjobb, de mégis van.

Most már ezt nem tudom, mért írtam, vagy hová vezetnek a gondolataim. Most inkább visszavezetődhetnének a diáimra.. Csakhát nem szeretem ezt a lelépős-nap éjjelén dolgozást. Szar volt az ügyeletünk, délre értem haza, aludtam este hatig és dolgozom holnap reggelig.
Ez végső fegyver, az elmúlt fél évben is csak néhányszor éltem vele, mert nagyon gyilkos, és rájöttem már, hogy a túldolgozás megbosszulja magát, ez most az egyik idei projektem, hogy megpróbálok konszenzust  kialakítani a szervezetemmel arról, hogy mennyit és milyen elosztásban lehet hosszú távon, a lehető legkevesebb kampánymunkát, következményes kiégést, testi leamortizálódást és magánéleti ámokfutást beiktatva élni. Most épp nem mondanám, hogy eredményes a projekt...

Hihetetlen történet

Tegnap hazafelé menet a Parkban az esőben zenét hallgattam. A telefon a kabátzsebemben volt, ahová nem kellett volna tegyem. Mire leszálltam a villamosról, már nem volt a zsebemben a bankkártyámat és munkahelyi belépőmet tartalmazó tok. Gondolom, kirántottam a telefonnal együtt...

Akkor eszembe jutott a szörnyű szeptemberi eset, amikor ügyeletből hazafelé, félhullán elhagytam a telefonomat. Biciklivel mentem, kis utcákon át. Már többször rájöttem, hogy nem jó lelépősen biciklizni, mert az oké, hogy trombolizálni a 24. munkaórában is úgy tudok, mint máskor, de az autóról már nem értem meg, merre jön, merre megy, és mi köze a lámpa színének ahhoz, hogy mit csináljak.

Szóval hát cseteltem a piros lámpánál a biciklimen ülve és induláskor előre, a kosaramba dobtam a telót. Tíz méterrel később álltam meg azzal a céllal, hogy most elteszem a helyére. Nem volt a kosárban. Alig hittem el. Visszafordultam oda, ahol egy perce sem volt, hogy elhaladtam, de nem volt ott. Én meg annyira fáradt voltam, hogy az életemet is eladtam volna öt perc alvásért, és még messze volt az ágyam. Hazatekertem, tudomásul vettem, hogy valaki felvette és eltette a telefont abban a pár másodpercben. Elsirattam a fotóimat, köztük a Házikó legelső, legkupisabb képeit (amik aztán ki is maradtak Embernek szülinapjára készített felújítós témájú fotóalbumomból). Lett másik telefon. Elfelejtettem a dolgot.

Most a bankkártya elhagyás miatt mégis eszembe jutott, mint korrekciót igénylő jellemhiba. A szétszórtságom, a tárgyak iránti rég óta ismert figyelmetlenségem. Jóga óra alatt arra gondoltam, hogy talán valaki megtalálta a tokot, benne a belépőn a nevemmel és a munkahelyemmel. Talán megszánja a magyar egészségügy maradék kis orvosát azzal, hogy visszaadja a kártyát. Talán ez alatt az egy óra alatt lesz ekkora szerencsém, mert jóga után úgyis letiltom a kártyát.

Mentem az öltözőbe jóga után, alig hittem a szememnek, ismeretlen ember szeretné velem felvenni a kapcsolatot a messengeren. A hozzászólása úgy kezdődik: "szia, megtaláltam a..."

akkor visszatért a hitem a világba, csaknem a depresszióm is elmúlt. Izgatottan olvastam tovább-
mégis mit gondoltok, mit olvastam, mi volt az a tárgy, aminek a megtalálást pont akkor tudatta velem az ismeretlen ember? A tárgy, aminek a megtalálása rábresztett, hogy az élet furfangosabb, mmint gondoltam, és az egyszerű kis gyermeklogikánk helyett saját dimenziójában mozog és saját szőttesét szövi?

Regresszió

Pontosan olyan lelkiállapotban vagyok, mint aki ezeket a filmeket kapkodta fel a leertékelt DVD-k közül, tőlük remélve aktuális életútbeli krízisének megoldását:

Persze úgy kevésbé hatnak, ha bontatlanul magam mellé teszem az ágyra, amíg előadást írok. Ez a 2018 eddig a szorongva lebegés és hullámzó kedély mellett az előadások éve is.
Legalább elfelejtem, hogy szociális fóbiás vagyok (a kollégáim egy része valószínűleg nevetne ezen, a közelebbi kollégáim meg pontosan tudják).

Majd írok még. Könyvlistát is.

Mostan saját kutyáról álmodom

Nem tudom, mért pont most írok erről, talán mert váratlanul rámszakadt egy szabad, de teljesen magányos hétvége, amikor is a szombatot hullafaradtan vergődve töltöttem, illetve regényolvasással, és csak estére kaptam erőre egy séta erejéig, amely közben a Jane Eyre hangoskönyvet hallgattam. Ma az előhívatandó fotókat rendeztem, elkezdtem papír alapú levelet írni a Svájcban lakó legjobb barátnőmnek és volt csoporttársamnak  Címnek a Házikót adtam meg, amit a(z egyébként egész hétvégén dolgozó) Embertől kértem el, akinek az öröméből arra következtettem, hogy érti, hogy a Házikó elleni ellenérzéseim és makacs hisztijeim a végüket járják. Majd elmentem a déli jóga órára, elmentem Anyuval kutyát sétàltatni, hazasétáltam, itthon meg a habfürdős fürdővízben olvasás helyett hülyesegeket nézegetve akadtam egy kutyás hirdetésre...

Ó, szóval ilyen hétvégi rehabilitáció után átmenetileg merek nagyot álmodni.
Az első, egyszerre saját felnőttkori, egyszerre az Emberrel és a Házikóval közös kutyabarátom az alábbi körülményekre számíthat:
- Legkorábban márciustól várjuk.
- Lesz kinti és benti helye, ha mi otthon vagyunk, mindig bent lehet.
- Sokat vagyunk nem otthon, de estére valamelyikünk hazavárható. Mivel elég eltérő a munkabeosztásunk, valószínűleg összességében kevesebbet lesz egyedül, mint egy olyan családnál, ahol mindenki elmegy reggel és késő délután jön vissza.
- Após és szomszédok rendkívüli körülmények (pl vihar, nagy hideg, nagy meleg) esetén vélhetően szintén segítőkészek lesznek.
- Hétvégi elutazás kutyástul játszik.
- Reggeli és esti séta szinte mindennap lehet.
- Szeretünk kirándulni, ami leginkább pár kilómeteres erdőjárás, lehet biciklizés is. Kutya társaságát ehhez szeretjük, de Duracell-kategóriás négylábút nem tudunk kellően kifárasztani.
- Emberbarát kutyát szeretnénk, aki az alkalmanként felbukkanó ismerőseinket nem támadja meg. Kisgyerekek megszeretésétől/megszokásától ne zárkozzon el négylábú lakótársunk.
- Macskabarátság nálam előny, Embernél hátrány, de majd kiegyezünk.
- Kutyabarátság fontos (Anyukámat érő bármilyen baj, baleset esetén az ottani kutya is nálunk vendégeskedik majd).
- Kert és lakásbaratság, békés, szeretetteljes, farkcsóválós természet király, simogatas és fülvakarás igények kielegítésére barátunk számíthat. Labda bőven lesz.
- Tizenötévet éltem kutyás családban, hét eve csak hétvégi gazdi vagyok, de továbbra is beszélek kutyául. Család bővülése, váratlan gondok, (nemvalószínű) költözés stb esetén sem passzolunk le állatot (igen, a tengerimalacot Anyu elkobozta, de magamtól őt se adtam volna).
- Fentiek alapján felnőtt, fiatal vagy majdnem fiatal kutyus tűnik a legjobbnak.
- Mentett vagy menhelyi kutyát szeretnék.

Mindezeket Emberrel még nem egyeztettem, de mivel a kutyaház helyét már kiválasztottuk, és amúgy is békés természet, nagyon azért nem aggódom...

Furcsa dolgokat hallgatok

Hosszú ideje ellenállást tanúsítottam a Vágtázó Halottkémek és utódzenekara a Vágtázó Csodaszarvas iránt, amit egyesek nagyon szeretnek (a mentőknél van egy csomó olyan ember, aki mindenféle változó jellegű alternatív furcsaságokat szeret, itt van mindjárt az Ember). A koncenten, amire elcipeltek egyszer, cikket olvastam a telefonomon a nagy kamerák talapzatánál ücsörögve.

Hogy ez mért tetszett meg később, az érthetetlen.

Azért annak nehéz ellenállni, hogy "eljöttem sorsok végzetéből, hol egy emberi testet ver a szél" és "ércfényben fürdik a táj, a lélek néha hazajár".

Azt se értem, mért nem vagyok képes az előadásomra figyelni, ha nem készülök el vele, balhé lesz, mert lámpát kell menni venni, és nem terveztem ma éjjel írni, ha már napok öt napja nem találkoztunk, de már úgyis ez lesz. A témám legalább érdekes.
Mondjuk az akkori találkozás is elég típusos volt: mindketten 24 óra után voltunk, én inkább 30 után, rohantam hozzá, mert jött a konyhabútoros (aki szuper egyébként), utána gyorsan főztem vacsorát, majd én elaludtam, Ember meg fél éjjel tanult a kurzusra, amit másnap tartott. Az alvásnak hamar vége lett, mert neki hétre kellett mennie, ezért háromnegyed hétre engem is bepattintott dolgozni,
Na jó hát ennél nagyobb bajunk sose legyen.

Állatorvosos kalandunk

Péntek esti programom a tengerimalac-sebész felkeresése volt. Ezen mindenki nevetett.

Egyébként elég rossz passzban vagyok egész héten (pontosabban elértem és felülmúltam a szorongás, érzelmi és szociális fáradtság, kiüresedettség általam még toleráható mértékű és átmeneti üzemzavarként felfogható mértékét), és ez tűnt az egész hét koronájának, amikor meghallgatom, hogy túl későn vittem el a malacot az orrán növő daganattal, és megkapja hivatalosan is a "menthetetlen" címként.

A malacomat, Bongót anno a másik malac, Roger mellé vettem, hogy Roger ne legyen magányos. Nem javasolják együtt két fiú malac tartását, de Roger annyira egyedül volt, tenyészteni pedig nem akartam őket, ezért hirtelen jött ötlettől vezérelve megsajnáltam és megvettem egy kis kölyökmalacot, aki a többiektől szemlátomást félve kuporgott az ól tetején az állatboltban.

Roger nagyon örült, szinte el se hitte a dolgot. Bongónak mindent megmutatott, amikor kiengedtem őket, Roger elől szaladt, Bongó mindenhová követte. Bongót szerintem élete első szakaszán éheztették, mert minden darab kaját egyesével elvett és eldugott a másik felől. Ahogy nőtt, már rá is támadt Rogerre. Néha elzártam őket egymástól, mert volt egy ivarérési korszaka, amikor szerintem molesztálni is szerette volna az én békés, szeretett nagymalacomat.

Aztán nagyjából rendeződött a helyzet, de szerintem stresszt jelentett Rogernek, legalábbis amikor, kb másfél évvel később Roger legyengült, nem evett, akkor szívem mélyén így magyaráztam. Elvittem őket állatorvoshoz, kaptak vitamint. Hazafelé leejtettem a dobozt, ami kinyílt, a két malac kiszökött az út szélén. Rogert rögtön elkaptam, de Bongó berohant egy kertes házba a kapu alatt.

Mindenhol kutyák ugattak, ezért kétségbeesve vártam, hogy mikor kaffan a gerincén egy nagy állkapocs. Nyomtam a csengőt és terveztem, hogy fogok bemászni, ha nem nyitják ki. Szerencsére kijött egy néni és rögtön beengedett. Nem volt kutya. Megtaláltam Bongót, baj nélkül megúszta a kalandot.

Roger még jobban legyengült, valahogy enni sem tudott, pedig nem volt semmi a fogaival. Próbáltam fecskendővel etetni. Bongó becsületére legyen mondva, hogy akkor már láthatóan aggódott, és amikor utoljára beengedtem a már láthatóan haldokló, elkülünített barátja mellé, akkor összedugták az orrukat nagy szeretettel, a helyzet ösztönös megértésének minden jelével.

Roger egy konferencia reggelén halt meg, ahol nekem elő kellett adni, rohanni kellett. Kénytelen voltam otthagyni a testét egy dobozban. Anyu jött érte és eltemette valahola parkban, egy általa választott szép fa alá.

Aztán nem sokkal később már nagyon sokat dolgoztam, és ekkor elkobozta Bongót és magukhoz vette. Hogy ne legyen annyit egyedül. Bongó ezzel révbe ért, soha többet egy métert nem volt hajlandó mozogni, és a kapott luxus körülményeket szívesen fogadta. Bongónak jogai lettek, tartózkodási ideje a hálószobai és nappali rezidencián. Az esti TV-nézéskor percre pontosan betartandó "alma-időt" kapott. Bongó soha többer nem támadott, morgott, harapott, a föld legbékésebb malackája lett. Én szoktam vágni a körmeit, meg is simogatom, ő megismer és "dorombol". De nehezen megbocsátható módon, ő az első állatom, akit nem szeretek.

Most mindenesetre hónapok óta nő az orrán egy hatalmas, infiltratív, néha váladékozó cucc. A szüleim a konzervatív terápiát és a természet törvényeinek betartását javasolták (nálunk általában az emberi és állati betegségek esetén is az otthoni gyógymódok és kivárás a stratégia, hozták magukkal egy nem olyan régebbi olyan időből, amikor a hadokló gyereket is ki kellett vinni a napszámba és az árnyékban magára hagyva és néha ránézve dolgozni, mert különben éhen hal a többi gyerek, és ahol  a nagymamám csecsemő testvére egy kizáródott sérv miatt halt meg, mert nem tudott eljutni a több faluval arrébb lévő orvoshoz időben, mert az uraság nem adott kocsit a szállításhoz; szóval nálunkaz orvos és a mentő tudatalatt egy csak hipotetikus létező; így az összes családi nagybetegség úgy kezdődött, hogy könnyen vagy nehezen, de valakit meg kellett győznöm arról, hogy de muszáj az orvos...). 

Anyu is beteg volt hónapokig, én meg augusztus közepe óta erőltetett menetben dolgozom, és a malac orra csak tolódott és csúszott, a cucc meg nőtt, annyira, hogy nekem már a gyomrom is összeszorult a bűntudattól, ha ránéztem, és minden következő hétre beírtam a naptáramba, hogy "Állatorvos". 

Megmutattam róla a fotót a bőrgyógyász konziliáriusunknak, de csak hümmögött. Felhívtam az állatorvost és vázoltam a helyzetet. Azt mondták, ez nagyon speckó, és a tengerimalac-sebész felkeresését javasolták, ahová kértem és kaptam időpontot.

***

Mindezek után, visszatérve az első bekezdésre, az állatorvos váratlanul jó élménynek bizonyult. Odafelé a taxis nem tett szemrehányást, sőt együttérzett és gyógyulást kívánt. Az állatorvos várójában békés és elégedett légkört szinte vágni lehetett, egy tyúk sétafikált felalá teljes nyugalommal, a recepciós nevetős volt és segítőkész, a várakozó emberek békések. Az orvosnő, aki először megnézte, fiatal és szimpatikus (mindig irigyeltem az állatorvosokat és mindig fáj kicsit, hogy nem lettem az, de nekem nem lehetett olyan szakmát választani, ahol az ember nem közalkalmazott, és nem egyértelmen teljesen biztos, hogy sosem leszek állástalan, a kisállat gyógyászat viszont az én gyermekkoromban még nem volt elég befutott, és aztán le is tettem róla, mert nem mértem fel elég jól a szociális képességeimet, és azt hittem, alkalmas leszek arra, hogy emberekkel dolgozzak).

Ránézett a malacomra ez a sovány, lófarkas, nyilvánvalóan fanatikus és szuperklassz orvosnő, azt mondta, "atheroma", megmutatom gyorsan a sebésznek és egyeztetjük a műtéti időpontot. Azt mondták viccesen, hogy kicsit "kínai" arca lesz, mert elég sok az eltávolítandó bőrterület a két szeme között.

Meg is kaptuk az előjegyzést, beírtam a naptárba, nem kellett fizessünk, csak majd akkor, ezért vettem egy nagy doboz malac-nasit Bongónak és visszafele már villamossal és busszal jöttünk, váratlatlanul felszabadultan és jókedvűen.

Most a szüleim persze néznek rám, mint a bolondra. "Azt a szegény kis állatot akarod te felvágatni? GÁZZAL fogják altatni ?!"... Ezzel tudomásul vettem, hogy az erkölcsi felelősség természetesen az enyém. Végül is anyukám nagy hasi műtéte és megelőző hasonló szuggesztiók után a malacorr-műtétet már kibírom valahogy.
 Hát ez volt a mi kis péntek esti kaladunk...