Tegnap hazafelé menet a Parkban az esőben zenét hallgattam. A telefon a kabátzsebemben volt, ahová nem kellett volna tegyem. Mire leszálltam a villamosról, már nem volt a zsebemben a bankkártyámat és munkahelyi belépőmet tartalmazó tok. Gondolom, kirántottam a telefonnal együtt...
Akkor eszembe jutott a szörnyű szeptemberi eset, amikor ügyeletből hazafelé, félhullán elhagytam a telefonomat. Biciklivel mentem, kis utcákon át. Már többször rájöttem, hogy nem jó lelépősen biciklizni, mert az oké, hogy trombolizálni a 24. munkaórában is úgy tudok, mint máskor, de az autóról már nem értem meg, merre jön, merre megy, és mi köze a lámpa színének ahhoz, hogy mit csináljak.
Szóval hát cseteltem a piros lámpánál a biciklimen ülve és induláskor előre, a kosaramba dobtam a telót. Tíz méterrel később álltam meg azzal a céllal, hogy most elteszem a helyére. Nem volt a kosárban. Alig hittem el. Visszafordultam oda, ahol egy perce sem volt, hogy elhaladtam, de nem volt ott. Én meg annyira fáradt voltam, hogy az életemet is eladtam volna öt perc alvásért, és még messze volt az ágyam. Hazatekertem, tudomásul vettem, hogy valaki felvette és eltette a telefont abban a pár másodpercben. Elsirattam a fotóimat, köztük a Házikó legelső, legkupisabb képeit (amik aztán ki is maradtak Embernek szülinapjára készített felújítós témájú fotóalbumomból). Lett másik telefon. Elfelejtettem a dolgot.
Most a bankkártya elhagyás miatt mégis eszembe jutott, mint korrekciót igénylő jellemhiba. A szétszórtságom, a tárgyak iránti rég óta ismert figyelmetlenségem. Jóga óra alatt arra gondoltam, hogy talán valaki megtalálta a tokot, benne a belépőn a nevemmel és a munkahelyemmel. Talán megszánja a magyar egészségügy maradék kis orvosát azzal, hogy visszaadja a kártyát. Talán ez alatt az egy óra alatt lesz ekkora szerencsém, mert jóga után úgyis letiltom a kártyát.
Mentem az öltözőbe jóga után, alig hittem a szememnek, ismeretlen ember szeretné velem felvenni a kapcsolatot a messengeren. A hozzászólása úgy kezdődik: "szia, megtaláltam a..."
akkor visszatért a hitem a világba, csaknem a depresszióm is elmúlt. Izgatottan olvastam tovább-
mégis mit gondoltok, mit olvastam, mi volt az a tárgy, aminek a megtalálást pont akkor tudatta velem az ismeretlen ember? A tárgy, aminek a megtalálása rábresztett, hogy az élet furfangosabb, mmint gondoltam, és az egyszerű kis gyermeklogikánk helyett saját dimenziójában mozog és saját szőttesét szövi?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése