Köztes állapot

Szerda van és még élek, ez jó előjel.

Holnap egy hét múlva ilyenkor költözöm. Ez elég rossz érzés, múlt héten a jin jóga (nyújtós óra hosszabban kitartott pózokkal) közben mindenféle képek villantak elő az életem teljesen különböző periódusairól, amikre már nem is emlékeztem. Játszik velem az agyam.

Eszembe jutott, hogy jártam az óvodában különtornára és egyszer felindulásomban azt mondtam Anyunak, hogy nem szeretnék többet járni. Mondta, hogy semmi baj, majd veszünk a tornatanár néninek egy csokor virágot köszönetképpen, és abbahagyom a tornát.

Másnap volt a torna, és ott, közben rájöttem, hogy nem is akarom abbahagyni, de Anyu már (úgy gondoltam) jön a virággal, de már nem lehet mit tenni, vége lesz, te jó ég, mit csináltam...

Emlékszem, hogy ott a terem közepén, óra közben elkezdtem zokogni és elmondtam a tornatanárnak, hogy ez történt, már nem is járhatok soha többet. Aztán kiderült, hogy Anyu nem is hozta még a virágot.

Néha, ha így "emlékezem", folyton csak a kudarcaim jutnak eszembe. Megyek sorra és minden csupa hiba és kudarc. Eszembe jut, miket rontottam el az általános iskolában, a gimnáziumban, az egyetemen, a baráti körben, Odabent, a mentőknél, a kapcsolataimban, az állataimmal, a hobbijaimmal, és annyi hiba van, hogy nem is értem, hogy létezhet ennyi.

Aztán már albérleteket nézegettem, és Anyukámnak előadtam a telefonba, hogy én nem megyek Emberrel sehová, inkább elmegyek a világ végére. Anyukám egyetértett mindennel és mindennek az ellenkezőjével, és mindenhez hozzátette, hogy "jól van, majd meglátod, hogy szeretnéd". Pár éve ezt tolja, ez egy ilyen felnőttségi marker, egy kicsit ijesztő. 

Embernek is elmagyaráztam a telefonba, hogy elegem van mindenből. Aztán meg egy fél estét bőgtem neki, magyaráztam, hogy ettől félek, meg az aggaszt, meg ez dühít, és amúgy is. Aztán ettől végül is elmúlt a depresszióm, legalábbis átmenetileg.

De azért elég zombinak érzem magam, és az oktatási hét miatt alig alszom egész héten. És az előadásírás jelenleg abban nyilvánul meg, hogy az összes félkész diámat kitörlöm azzal, hogy ez nem is olyan fontos. A betegeinkre meg alig van idő, még jó, hogy van most más is az osztályon, de ettől még hűtlen kezelőorvosnak érzem magam. Most hogy lehet megmagyarázni nekik ezeket a dolgokat, hogy működik ez itt, csak azt látják, hogy nem jöttem vizitelni, csak átrohanok a folyosón, nem is én adom ki a zárójelentést, nem én oldom meg a problémákat.
Úgy érzem, rongyosra dolgozom magam, és mégis mindenki cserben hagyok. Egyszer, ha már nagyobb leszek, és nem kell a kötelező PHD-t csinálni, meg a kötelező mindent és mint a  (mostmár második) legkisebbnek, bármilyen tetszőleges, gazda nélkül maradt feladatot is; szóval egyszer majd lesz időm orvosnak és embernek lenni, nem csak a szó erkölcsi értelmében, arra most is törekszem, hanem a mindennapok, a jelenre irányuló cselekedetek, gondolatok és mérhető életminőség értelmében.