A mi Sárfejünk élete nagy részében utcakutya volt. Előtte egy putri udvarán tengette napjait, de inkább a szabadságot választotta. Végül legyengült, beteg lett, és civil állatvédő jóakarója protezsálta egy kivételesen jó menhelyre, ahol egy hónapot töltött. Erről és az első itteni napokról még mesélek majd.
Mindenesetre úgy kaptuk, hogy nem maradhat egyedül a kertben. A második nap az orrunk előtt ment át a szomszédba, utána egy darabig ez volt élete fő projektje (később rájött, hogy a sündisznók dobálása is tűrhetően érdekes 😕).
Pórázon sétàltattuk, csiszoltuk ezt a készségét, jártunk a kutyasuliba. Kialakult egy boldog időszak, amikor már egyedül lehetett hagyni kint, amikor már a nagyobb réteken el lehetett engedni, és húsz percig is lekötötte a labda visszahozása. Az iskolàban az egyik legjobb volt.
Utána sorozatos csapások értek. Vége lett a szép indián nyàrnak és ezzel a kerti délelőttöknek. Elkapott egy légúti vírust, ami fertőz, így több mint egy hétig nem mehetett kutyaközelbe. Amikor meggyógyult, én kerültem hirtelen kórhàzba, ami sok egyedüllétet, a "valami-nincs-rendben" érzését, számára félig idegen sétáltatókat, sőt egyedül töltött estét és éjjelt is jelentett a Szörnyemnek.
Mire kijöttem, "szétesett". Nem apportíroz, a jàtszó rétről elrohan, kimegy az utakra helyette. Az engedelmességi alapvizsgán épp csak átcsúsztunk, mert minden feladat után elszaladt futni pár kört.
Inger és mozgás hiánnyal magyarázva a tüneteket, megemeltük a mozgás dózist (ha így maradna, egyre kevésbé lehetne elengedni es előbb-utób hozzátunyulna, de nem akarom egyelőre takaréklángra tenni ezt a lobogó kis nagykamasz lelkét). Járunk a közeli parkerdőbe legalább hetente (csak Ember és autó is kell hozzá), ott nagy tér és szuper futós kutyàk vannak, az erdő minden öröme, annak nagy veszélye (vad után elszaladás, kilövés) nélkül.
A napi séták is hosszabbak, és komoly harcot vívok a (részben) póráz nélkülért. Ennek kapcsàn megtanultam, hogy zsákutca márpedig nem létezik, és kívülről tudom a környék macska-szemét és dzsumbuj térképét.
A Sárfej, aki utcakutya volt, imádja ezt az új életformát, amely szerinte azt jelenti, hogy ha már nagyon nem lát, mert két utcával arrébb van, akkor vissaszalad. A behívás alapszabàlya, hogy akkor, amikor már méltóztatott megjelenni a lény, nem szabad büntetni, még ha már az agyvérzés kerülget a megelőző tíz perc kiabálás es füttyögés miatt, akkor sem.
Aki ezt elcs...i, annak a jutalma húsz perc kutyakergetés a legközelebbi alkalommal, és totàlis auto-és hetero bizalomvesztés (jó is 39 hetes terhesen kutyát kergetni, illik az önéletrajzomba, azt hiszem..).
Szóval ezek után picit nehéz azt kommunikàlni, hogy "nahát, Sárfej, okos ügyes csodaminden vagy, itt a juti, de tudod, kissé hamarabb is méltóztathattál volna hátraarcolni".
A hó sokat segít: 1. Az eső után újra öröm a kert, lehet ott is futtatni, hempergetni, annyival is lejjebb megy az aksi töltöttsége 2. Lassabban szökik az utcán, mert több az inger egy négyetméteren belül 3. Rettenetesen boldog és izgatott 4. Még kihaltabbak az utcák 5. Más kutyák is fel vannak pörögve, könnyebb játszó pajtit szerezni.
Bár kitartana ez a hó a 40. hétre és az első időszakra a babával (persze csak én engedem el, mint egyetlen hülye, aki bevállalja naponta a lábon kihordott infarktust a hebehurgya jószága miatt). Az újszülöttet mondjuk nulla fok alatt nem szabad kivinni, de egyébkènt nem lesz opció, menni kell babástul-vaústul-gyermekágyi nyomorostul, amint az Embernek letelik a gyermek születésére járó 5 nap szabija és beüt az első 24 órás szolgálata.
Nálunk ez van. Általában nincs más lehetőség, mint a bírni kell, a meg-kell-oldani. Ezen majd később sírok. Egyelőre egy kis havas Sárfej:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése