Attitude learning

"If you aren't willing to work for it; don't complain about not having it".

Ezt az idézetet nagyon szeretem. Eszembe jut a Házikóval kapcsolatban, hogy mekkora szívás ez a házfelújítás. Hogy szerintem egyre kevésbé akarnak az emberek házba költözni, hogy az egyik (nemorvos) kollégám mesélte, hogy lefoglalóztak egy pici önálló kertrésszel rendelkező társasházi lakást. Többe kerül, és nem kevéssel többe, mint amennyire az Ember elvileg drágának számító környéken található házikóját értékelték a hagyatéki eljárásban. Eszembe jut, hogy mennyit kell vakulni minden egyess apróságon. 

Hogy ha körülnézek a kertben, akkor a következő évek feladatait kb négyzetméterekre és sarkokra lebontva látom, ahol minden egyes elem rendbetétele napokba, nemlétező ráérő napjaimba kerül.

Amikor megkívánjuk valaki másét, akkor általában a legszebb pillanatokat irigyeljük el, nem a másik álmatlan éjszakáit vagy vízhólyagos tenyerét, vagy szorongásos rohamait.

A munkahelyi munkák is ilyenek, néha kapok olyan munkát, ami presztízsnek számít (bár általában inkább a nagy szívást jelentő, ám annál kevesebb tapsviharral járó feladatok találnak meg), és néha ugyanezt a dolgot érzem, mint a Házikóval: "de nagyon jól hangzik ez, igazán sokre vitted, meg sem érdemelted"... miközben néhány újabb lelépős napi álmatlan, otthon a számítógéppel magányosan dolgozós éjszakát jelent valójában a "kiválasztottság". 

Tudom, hogy közhely, de a legtöbb munkával dolgozni kell, attól lesz legalábbis elfogadható, hogy benne van az idő és a megfelelő dózisú könny, vér és veríték; és amikor elirigyli az ember a másét (én is néha irigy vagyok), akkor érdemes megszámolni a másik látható bőrfelületén a "hegeket".

Valaki megkérdezte azt is, hogy nem zavar-e, hogy Odabent nincs előrelépési lehetőség. Ez is egy fura dolog, mert nekem inkább túl sok az előrelépési lehetőség, annyi feladatom van, hogy most tényleg a kivitelezhetőség határán állnak. Nem akarom magam szentté avatni, mert nyilván mindenki szeretne valamilyen formában sikeres lenni vagy előrehaladni, de azért ez ideális esetben inkább egyfajta mellékhatása a jól teljesített feladatoknak az, hogy még komolyabb feladatokat kap.

Néha nehéz, mert felszedek én is mindenféle hibás hozzáállást, rossz elemeket, amiket nagyon is vissza lehet vezetni a jellembeli hiányosságaimra, vagy a krónikus elismerés- és szeretethiányomra, és különösen utálom az élményt, amikor a saját inkompetenciámból kicsírázik valami kisstílű és nemhatékony gonoszság (tudjátok, amikor haragszunk a másikra, mert ő nem hagyja magát kihasználni, és kereserűen követeljük, hogy ő is szenvedje el azt az igazságtalanságot, amit mi nem tudtunk elkerülni). Azonkívül, hogy próbálok ezek ellen dolgozni, a másik, amire törekszem, hogy a munkát intellektuális kihívásnak tekintsem és azért vállaljam, mert motivál, hogy az alatt is fejlődöm, amíg elvégzem. Szerencsére ebből a szempontból szerencsésebb a személyiségem, mint az irigy-keserű vonal szempontjából.

Szeretem, amit most éppen csinálok. Bakker, tök nagy felelősség, nekem kell valamit oktatni, én fogom megismertetni valakikkel a szakmámat, töröm a fejem, hogy lehetne érdekesebb, jobb, szebb nekik... 

Ha egyszer eljön a pillanat, hogy az ilyen dolgokba karrierbeli előrelépést és ne felelősséget lássak, akkor abbahagyok mindent és elmegyek egy lakatlan szigetre.

Így viszont többet szorongok, mint kellene, és nagyon-nagyon szeretnék egy pihenőnapot, mert halálosan kimerültem 2018 első két hónapjától. Nem vigasztal, hogy még egy hét és szabadságra megyek, mert már fél napokban mérema túlélést, és olyan dolgoktól is kétségbeesem, elfáradok, amitől amúgy nem is lenne szabad. Persze még nem néztem meg a filmjeimet sem (de Starwarst azért néztünk Emberrel pár nappal ezelőtt, amikor legutóbb láttam).

Amúgy azt szeretem Odabent, talán ez az, ami miatt kibírtam eddig is, hogy alap dolgokért nincs tapsvihar. Itt nem lesz valaki a helyi úristen attól, hogy szakvizsgázott. Csak kap egy csomó új feladatot és görnyedezhet alattuk, mint legkisebb szakorvos. Mint egy jó gimnázium, ahol alap, hogy mindenki okos és jól tanul, és a plusz megbecsülés a kitűnő bizonyítványon túl elért dolgokkal kezdődik. Ennek persze vannak negatív következményei, jól látszik, hogy más intézményben nevelkedett, nálam jóval fiatalabb emberek mennyivel sokkal jobb önképpel rendelkeznek és milyen bátrak és jó a küzdőszellemük. Kicsit lehetne nálunk fejleszteni a pozitív visszajelzéseket, de azért összességében szerintem van egyfajta pozitív alázat vagy közösség (amihez mindenki ambivalensen áll, mert mindenki életét kissé felzabálta a munka és az egész Odabent szerintem mindenkinek áldás és átok is egyszerre), nem az ideális vagy az elképzelhető legjobb, de mégis van.

Most már ezt nem tudom, mért írtam, vagy hová vezetnek a gondolataim. Most inkább visszavezetődhetnének a diáimra.. Csakhát nem szeretem ezt a lelépős-nap éjjelén dolgozást. Szar volt az ügyeletünk, délre értem haza, aludtam este hatig és dolgozom holnap reggelig.
Ez végső fegyver, az elmúlt fél évben is csak néhányszor éltem vele, mert nagyon gyilkos, és rájöttem már, hogy a túldolgozás megbosszulja magát, ez most az egyik idei projektem, hogy megpróbálok konszenzust  kialakítani a szervezetemmel arról, hogy mennyit és milyen elosztásban lehet hosszú távon, a lehető legkevesebb kampánymunkát, következményes kiégést, testi leamortizálódást és magánéleti ámokfutást beiktatva élni. Most épp nem mondanám, hogy eredményes a projekt...