Esti fények és aktuális bosszúság

Még tegnapról:

Sajnos azért nem teljesen tiszták, mert csak telefonnal fotóztam (bele is ejtettem a hóba, szerencsére vízálló).

De most vége a szép havas, séta után rénszarvasos abroszt és gyermek ágynemű huzatot varrogató, gyertyafénynél karácsonyi zenét hallgató kis magányos boldogságnak, mert hazajött egy szar 24-ből Ember, és hozta magával a férfivalóságot és a hegylakók mindennapi küzdelmét az elemekkel.

Tegnap reggel beleszálltak a ház előtt parkoló autónkba, a hátsó ajtón és a kerèkdobon megsérült a fényezés és kicsit behorpadt. Engem az autónál várt a hírrel egy velem kb egykorú kétségbeesett nő, felírtam a számát, hogy ma visszahívjuk, küldtem Embernek képet (amin sokkal kisebbnek tűnik a kár, mint valójában, de én nem is láttam a többi sérülést), és sürgős teendő híján jegeltem a dolgot. Hát most előkaparódott a csont.

Ilyen ez a Házikó-élet, mielőtt valaki nagyon habos-babosnak gondolná, egymást váltó kisebb-nagyobb napi gondok, és néha úgy néz ki, hogy mindig minden fontosabb, ütközik a férfi probléma megoldó ösztöne meg a nőnek a fészekrakó, családi béke és otthont védő hajlama.

Ehhez képest most mindketten egész jól toljuk, Ember nem csapkod, és minden közben azért megdicsérte a pocakomat, és én se sírok, hogy nem értèkeli, hogy megvarrtam a tartót a szakálnyírójának, meg az abroszt meg az ágyneműt (pedig nem volt könnyű a szobapadlón térdelve szabni), és hogy a hülye házában minden fontosabb, mint a "szerelmünk", és elmegy az élet és én meg nem tudok haladni a cikkemmel, az életemmel, a napirendemmel (mert a többedik ismerőssel telefonàl és nem indul a kutyával szegény, én meg addig nem tudok indulni a boltba).

Ha most letehetnék az asztalra 150.000 forintot (kb ennyi lesz), hogy Ember ne idegeskedjen, és örülhessünk a havas reggelnek, és végre lepihenjen, akkor gondolkodás nélkül megtenném.

Szóval fejlődünk azért. Csak hát nekem hosszabb ideje az egyetlen emberi kapcsolatom az Ember. Az én maradék ismerőseim, kollégàim a terhesség óta hasznàlhatatlanok, mert a rózsaszín nagy mosolyon kívül semmilyen gondolatot vagy érzést nem fogadnak el tőlünk.

"És örült a párod a babának?" Nem tudom. Persze. De mi nem nevettünk, nem ugrottunk egymás nyakába, nem gratulált. Csak még jobban aggódott a gázengedély, meg a minden miatt (majdnem kikapcsolták így télire a gázunkat amúgy, de nem, viszont előtte fél év idegeskedés ment ezen, és nem mi voltunk balfékek, hanem a szerelő). Ezek a rózsaszín emberek nem tudom, miben élnek amúgy, vagy csak azt hiszik, más másban?

Most már azért feszkó van és görcsöl is a hasam. De hát ez ilyen. Meg ez már amúgy is az a fázis, amikor minden váratlan hasi szenzáció az alagút végének reményét hozta magával.

Ui.: Ezt osztotta a Sors Mamintiért 😂

Ezt alkottam illusztrációnak.