Nem aznap a legrosszabb

Dehogyis. Akkor az ember keménykedik, főleg az orvosnak trenírozott fajta, aki a másodperc tört része alatt képes kifürkészhetetlen arcot vágni, tudomásul venni bárminek a megtörténtét, érzelmek kimutatása és megélése nélkül, ha ez szükséges, márpedig egy idő után nem csak a szakmában szükséges, hanem az ember viszi a magánéletbe is a rezzenéstelenségét, az állandó készenlétét.

Utána sokkal rosszabb, amikor kiderül, hogy a kutya halála nem csak azt jelenti, hogy a kutya meghalt, el kell vitetni a hamvasztókkal és keménynek maradni, hanem azt jelenti, hogy a kutya nem lesz, nem csak örökre és soha többé, hanem nem lesz ma, és holnap is újra rá kell jönni, hogy ma sincsen, és minden egyes napon többször és újra meg kell érteni, hogy nincsen.

Az első napon nem jut róla eszembe semmi. Nem tudom, mi volt más, amikor volt, nem emlékszem a külsejére, meglep, hogy valaha is volt. Azt hiszem, túl vagyok rajta, felnőtt vagyok és erős. Másnap kiderül, hogy nem lehet többet hallani a telefonban az ugatását. Kiderül, hogy többet nem mondják a szülők telefonáláskor, hogy Anyu Vackorral sétál éppen.

Hazahozzák a szőnyeget a tisztításból, ahol néhány héttel ezelőtt fetrengtünk a kirándulás után, az Ember, a Kisfia, Vackor és én. Kiderül, hogy az Ember Kisfiának meg kell majd mondani, hogy nincs többé a kutya, akivel már többször sétáltunk együtt, és akivel azt játszotta, hogy beszélgetnek a Világ Dolgairól (Vackor nevében persze én válaszoltam), kiderül, hogy a Kisfiú nem mondja majd többet, hogy mondjam meg Anyukámnak, hogy üdvözli Vackort.

A facebook-on és más fórumokon egyre többen írnak rám. Egy idő után rájövök, hogy nemcsak együttérző barátaim, hanem együttérző barátaink Vackorral, mert az egyikük ott volt, amikor megmásztuk a Csóványost, a másikukkal a Teve-sziklánál bújócskáztunk, a harmadik ott volt, amikor Vackor piros kabátban hódította meg Dobogókőt. 

Ekkor persze már újra emlékszem, milyen volt, újra és újra eszembe jut, nézem a füleit, a szemét, ráncigálom poénból a mancsát, amitől morog és játékból harap, látom a kétszeresen kunkorodó farkát, ami miatt kizárták volna bármelyik kiállításról, ha akartuk volna valaha is ilyesmire vinni.

Miután mindenkinek tőszavakban megköszöntem az együttérzését, miután elmondtam az Embernek Vackor halálát orvosi szemmel (azt, hogy a hatéves kutyám összesen két tabletta Movalistól meghalt veseelégtelenségben és multi organ failurben, és még az őt halála előtt pár órával látó orvos sem hitte volna el, infúzió után hazaküldte azzal, hogy holnapra lesz meg a laboreredmény, és én a telefonos, erősen feljavított elmondás alapján ugyan honnan tudtam volna), majd beszélgettem vele a biciklitúráról, arról, hogy hogyan vitatkoztam ma idegenekkel a facebook-on, majd arra figyeltem, aminek egy nőre figyelni kell, amikor együtt alszik azzal, akivel együtt szeret, még csak nem is muszájból tettem, átkapcsolt az agyam; és a facebook-on mindenkinek megköszöntem az együttérzését és poénkodtam rajta, hogy Vackor biztos kapott a túlvilágon egy saját tengerimalacot, akit egész nap ugathat, és Anyuval is nagyrészt higgadt mondatokban megtárgyaltuk a történteket (egyformák vagyunk ebből a szempontból, a könnyeket mindketten magánügynek tartjuk, a lelkizést értelmetlennek akkor, amikor úgyis tudunk mindent egymás érzelmeiről), és amikor a szomszéd néni meghallotta tőlem, hogy meghalt a kutya és sírva fakadt, mert szeret minket, akkor is hősiesen álltam a sarat és mosolyogva mondtam, hogy majd lesz másik, mert Anyunak kell a kutyatárs, merészen ellavírozok a barátaim "hogy vagy?" kérdése elől (a legrosszabb, gyűlölöm, sose tegyétek fel nekem ilyen helyzetben).

... szóval mindezek után ülök otthon egyedül, hasmenésem volt, ahányszor felállok, összecsuklanék, azért eszem, mert muszáj, állandóan alszom, és arról álmodom, hogy kirándulás közben elvesztettük a Kisfiút, majd amikor megtaláltam, reszkető kutyussá változott, felemeltem és ölben vittem az Ember után, majd megint alszom napközben is és nem álmodom semmit,

aztán meg ülök az asztalomnál és folynak a könnyeim a füzetemre, amibe a cikkeket kellene jegyzetelnem*.

*: mert ebbe a rohadt életben minden fontos, mindent fel kell áldozni a szakmámért, amiért nincs megbecsülés, a munkahelyemért, ahol folyton megaláznak, a tervezett PHD-mért, aminek a gondolatát is utálom, csak tudnám mért kell mindent odaadni ezekért a dolgokért, amikor én csak annyit szeretnék, hogy bár még egyszer a kirándulhatnék a kutyámmal, bár még egyszer aludna a vonaton az ölemben, vagy aludnánk együtt az ágyon, amikor hazalátogatok.

És arra is gondolok, hogy várt-e engem a kutya, tudta-e, hogy meghal, és gondolta-e, hogy én mért nem jöttem el elbúcsúzni tőle. És ez a feldolgozhatatlan kérdés, ami miatt Vackor emléke sosem lesz vidám, békés, ami miatt örökre utálni fogom, ha bármelyik közös kalandunk eszembe jut.

Sose hazudjatok a gyerekeiteknek. Sem akkor ha 9 sem ha 29 évesek. Mit számított volna a futamom, de még futam után is el tudtam volna időben jönni, ha nem azt az információt kapom, hogy hányogat a gyógyszertől, de már jobb a kificamodott lába és segítséggel lemegy a lépcsőn, hanem azt, hogy harmatgyengén, nyöszörögve fetreng, az izmai mint a gumi és lefelé deviálnak a bulbusai (hogy csak én tudtam, én is utólag, hogy ez uraemiás encephalopathia és myopathia, és hogy elég hirtelen lett nagyon rosszul, az is olyan mindegy, mert én is kérdezhettem volna többet, és lehettem volna gyanakvó, és nem kellett volna megnyugodnom abban, hogy orvos látta minden nap, utoljára méghozzá olyan orvos, akit ismerek és bízom benne, és nem másnap kellett volna menni, hanem aznap este, ahogy hazaértem, rögtön. Nem akart engem becsapni senki, tudom.).