Dolgozni nem lehet menni?

Életem első szabiján anno 8:00-kor sírva fakadtam és arra gondoltam, hogy a többiek most ott ülnek a reggeli megbeszélésen, csak én vagyok itt egyedül magányosan, engem számkivetettek, nem kellek senkinek, nem vagyok hasznos, nem vagyok értékes.

Azt hittem, ez elmúlt, de ma 14 órakor újra itt az érzés. Délelőtt bútort hoztak, reggel óta takarítok, eddig nem gondoltam arra, hogy nem mehetek holnap, mert kiközösítettek és már nem akarnak engem, de most azért csak sikerült elszomorodni.

Annyira fáradt voltam, és tényleg, ha néha lehetne ebben a munkarendben kis rugalmasság, ha ki lehetne venni egy nap szabadságot minden hónapban, vagy a hétvégék szabadok lennének, ha nem kellene mindig túlórázni, és lelépősen dolgozni, és lenne idő megszereltetni a lakásban, ami elromlik (elvégre a lakás rendben tartása ugyanolyan munkakör, amit kötelességem lenne ellátni), akkor dehogy akarnék én egyedül ülni a világ szélén és bámulni a falat hétszámra.

Szóval akkor nem mehetek mégis holnap dolgozni? Csak picit kevesebbet? Fizu sem kell, de most nem bírom itt tovább.

*: amúgy ez viccesen hangzik, de nem az, hanem abból adódik, hogy képtelen vagyok strukturálni az időmet, ez mindig így volt. Ha nekem kell eldönteni, mit mikor csinálok, milyen sorrendben és beosztásban, akkor kétségbe esem. Nem tudok pihenni, sem koncentrálni, csak rohangászom felalá, mint pók a falon. Tavaly szabi alatt minden reggel mellkasi fájdalommal, levegőkapkodással kezdtem a napot, mert ekkora időmennyiség olyannak tűnik, mint egy nagy tér, ami legyőz és beszív.

Ehhez képest annyira megnyugtató tudni, hogy mindennap X:Y perckor ez a feladat, X:Z-kor az, és mire vége, már annyira fáradt vagyok, hogy csak aludni van erőm...

Minden szabi egy túlélő gyakorlat, általában azzal kezdem, hogy előveszem a naptárt és megpróbálom beosztani, hogy melyik nap mit pihenek és mit csinálok, amit aztán úgysem tartok be.

Tudom, megérdemlem a sorsomat.