Munkavágy

Ennek a nálunk szokványos (és érthető okokból valamilyen szinten így kötelező) egy hónapos szabadságnak vannak jó oldalai is. Szeretem, hogy megmarad a vakáció-érzés felnőtt korra is. Szeretem megélni azt az igazságot, hogy a munka miatt kialakult készenléti állapot három hét alatt szűnik meg. Szeretem a sok szabad idő érzését.

Ugyanakkor az év többi részében így semmi nem marad. Az ember május, június tájékán már bármikor sírni tudna a fáradtságtól, szétesett, ideges. Az egész évben kimaradó nagytakarításokat több hétig tartó pakolással, súrolással és egyéb összetett munkálatok elvégzésével lehet csak helyreállítani.

A barátok, akikre egész évben nem volt idő, vagy nyaralnak, vagy, ha össze is lehet hozni velük a találkozót, ahol elmesélhetem, mi történt velem az elmúlt évben, azért mégsem olyanok, mintha rendesen lehetett volna tartani velük a kapcsolatot.

Ráadásul a hónapnyi "pihenés" során felszedett energia, a fele szakemberkészlettel ledolgozandó, általában rettenetes augusztusnak kb az ötödik napjáig szokott tartani, utána újra ugyanaz: állandó fáradtság. 

És ez a vége már mindig nehéz, most értem el azt az egyébként jellemző szabadság-állapotomat, amikor későn kelek (9, fél tíz körül, én amúgy sokáig szeretek aludni, de ilyenkor ez már nem jó), harmatgyengén, mielőtt kikelek az ágyból, jelentős generalizált szorongással, a fizikai bajok (hányinger, ízületi fájdalom, hasmenés stb) teljes spektrumával, elkeseredetten, depressziósan. Idén eddig jól elkerültem, talán azért is, mert általában korán, 7 óra körül keltem, mert a nagy meleg miatt csak ilyenkor lehet bármit végezni, de most már kezdek elcsúszni az időben (mondjuk az, hogy hajnalig olvastam cikkeket ahhoz a cikkhez, amivel nem tudom, kész leszek-e valaha, de a szabadság minden napján eszembe jut és félek, mert túl nehéz, alig értem a cikkeket és Rose ki fog nyírni ha nem készülök el). 

Most még gyorsan körbetekerem a Balatont, de utána lassacskán nekifutnék már az újabb, halálos munkaévnek.

(de lehet, hogy az átok a Balaton-bringakörúton van, mert tavaly pont ugyanennyire voltam szarul az induláskor).

2014.július 4-i blogbejegyzés:

Ez olyan közalkalmazottas dolog. 

Legutóbbi szabimon is ez volt, a harmadik napra most is sikerült. Mellkasi fájdalommal ébredni, fél óráig bénán ülni a rámszakadt időtől pánikban, gondolkodni, miket kell elvégeznem, lelkiismeretfurdalással küszködni, hogy még mindig nem ültem le tanulni, azon gondolkozni, mennyire magányos vagyok, és hogy tulajdonképpen bűnt követek el a biciklitúra szervezéssel meg az evezéssel, elárulom a szakmámat, közben meg alig várom, hogy főzzek, tanuljak hímezni, evezzek, biciklizzek.

Tegnap tök jó volt, futottam edzés előtt, aztán eveztünk, aztán futottunk utána is. Egészen jó kedvem volt.

Csak most van ez a szar. 

Persze vegyük hozzá az egyéb, itt most nem részletezhező lelki nyomoraimat is. 

Valaki beszélgessen már velem. Persze ne most, mert most szarul vagyunk.

Most betolom a porkávét, hátha az segít.