Szóval nem akartam én semmit, de aztán mégis akartam valamit gondolni, és ezért elkezdtem mindenfélét olvasni a szélső jobb portál, a szélső bal portál és egyéb random források közül, hallgattam, hogy Anyukám arról beszél, hogy már a környéken is vannak, és hogy nemsokára le fognak minket ütni az utcán, és néztem debreceni menekült tábori verekedésről videót, meg nagy szemű kis gyermekről képet, és valahogy kiderült, hogy vannak mindenféle bevándorlós önkéntes szervezetek is.
Amikor elkezdtem az ő tudósításaikat olvasni, alig akartam elhinni, hogy százasával érkeznek naponta az emberek a pályaudvarokra. Tíz percre onnan, ahol élek, és ahol azon gondolkozom, hogy mit süssek ma, hogy milyen orvos legyek végül is, és melyik nap tisztíttassam a szőnyeget. Ez pont a nagyesős napon volt, amikor cikkeket olvastam, de közben akkora belső nyugtalanságot éreztem, amit régen. Mit mondok, ha egyszer megkérdezik majd öreg koromban, hogy "és mit tettél, amikor a történelem betette a lábát a küszöbödre?" (ettől félek mindig, ettől a történelemtől, meg társadalomtól, eseményektől, elvégre én csak egy mezei orvos vagyok, annak sem túl fényes, engem csak hagyjon békében küszködni a mindennapokkal a világ). Na de hát mit tettem, amikor még azt sem döntöttem el, hogy a szélső jobbnak vagy a szélső balnak, vagy kinek van igaza és egyáltalán van-e igazság, vagy arra emlékeztető bármi?
Ezért aztán lepaktáltam klubtársammal és legjobb fiúbarátommal, Göndörhajúval, hogy szombaton elmegyünk és megnézzük őket (azt Embernek kezdetben nem mertem szólni, aztán elmondtam és kezdetben nem kaptam ki, de amint kiderült, hogy ez megint olyasmi, ami engem lefoglal, leterhel, talán feleslegesen, persze lett hegyibeszéd, amire hallgattam és bólogattam is egyetértésben és bűntudattal, mert én meg ilyen bólogató idióta vagyok, főleg az Emberemtől félek, mármint attól, hogy ha nem szolgálom őt jól, akkor majd elhagy). Na de hát persze már pénteken ott táncoltam egy csomag gyógyszerrel és kötszerrel (többe került, mint amit 24 óra munkáért kapok)
***
Na szóval ez tragédia, úgy ahogy van, beleértve a nyomorult embereket, akik háború és bombázás elől menekülnek, vagy csak egy jobb élet reményében (bár ki az, aki egy jobb élet reményében, gyalog vág neki Macedóniának, Szerbiának); tragédia, hogy Európára ekkora tehet zúdul, hogy ebből nagyon nagy baj lesz, további háborúk, a nyugati országokban félig civilizált bevándorló negyedek, drogkereskedés, társadalmi konfliktusok.
Hogy a határon magyar nyelvű tájékoztatóval ellátva felküldik őket Budapestre, hogy találják meg azt a pályaudvart, ahonnan az ország különböző pontjain lévő táborokba elviszi őket a vonat, hogy százasával gyülekeznek a legyengült, rossz higiénéjű emberek, nem utolsó sorban közegészségügyi veszélyhelyzettel fenyegetve. Mindez ellen korlátoltan tesznek a hivatalos szervek, és civil önkéntes csoportok a saját pénzükből és adományokból osztanak vizet, kenyeret, tusfürdőt, zoknit, plüssállatot a gyermekeknek.
Az egészségügy sem készült fel erre a kihívásra. Egy arab fiút akut has miatt kellett kórházba vitetnünk, ebben is szereztem tapasztalatot, a kórházak is megvannak ijedve, ki finanszírozza ezeket az ellátásokat, mi lesz, ha holnap ötvenen jönnek. A kórházi dolgozók is változó mértékben ellenségesek, ahogy mindenki, elveket és nagy szavakat mondanak, de amikor görcsölő hassal, könnyezve ott a beteg, előbb-utóbb mégis csak lesz minden, és megkönnyezi az is, aki a legnagyobb hangon tiltakozott.
Ez volt a legkülönlegesebb tapasztalatom a fél napos kórházban várakozás alatt. Hogy aki majdnem kinézett kezdetben az ajtón, az végül alig bírja megállni a sírást. Hogy az orvos is, a financiális aggódás és a rendőrséges aggódás után mégis csak mennyire segít.
Ez a helyzet nem az, amit lehet a szőnyeg alá söpörni, két szélső oldalra állva egymás ellen tüntetni, politikai hangulatkeltésre használni. Az ember sok mindent mond elméletben, de mit lehet tenni, amikor tényleg ott vannak a hús-vér emberek és segítséget igényelnek? Egyáltalán nem az ottani koldusok jöttek alamizsnáért, hanem olyanforma emberek, mint akárki más, együttműködőek, sokan a végtelenségig fásultak és bizalmatlanok. Otthon vérdíjat tűztek ki a fejükre, vélhetően ezért is utaznak irat nélkül. És persze, lehet közöttük néma-sejt (beépített terrorista), bármi lehet. Egy dolog biztos csak: helyzet van.
Az önkéntes csoport, akik melléjük álltak (és mindenki érdekével egyezően, igyekeznek abban segíteni, hogy mihamarabb eljussanak a kijelölt táborba, ahol azért közben tudni, hogy többszörös túlzsúfoltság és a semmi várja az embereket, amiből aztán érhető, hogy agresszió is kinő, ami tovább növeli az indulatokat), messze erőn felül teljesítenek. Olyan nagy formátumú emberek is vannak ezek között az önkéntesek között, akikhez képest én erkölcsileg és emberileg is nagyon kicsi porszemnek érzem magam; és persze biztosan itt is van, aki a saját imidzsét építi, de sokkal inkább az előbbiek. Az itt a szomorú, hogy a civilek küszködnek magukra hagyva.
Teli vannak történetekkel. Van, aki nyílt lábtöréssel jött el idáig. Van olyan család, aki Szegedtől gyalogolt idáig, mert nem értették a kapott magyar tájékoztatón, hogy az a táborig vonatútra is jogosítja őket, van, akinek a testén emberi harapásnyomok vannak, van, aki kilőtt szemmel érkezik, van, aki azért indult útnak, mert mire hazaért, lebombázták a házát és minden szerettét darabokban találta ott, van, aki a veséjét adja el, hogy fizetni tudjon egy ilyen utat, ami szintén életveszélyes, és senki nem tudja, van-e a végén cél. Nyugatra vágynak. Nálunk nyugatabbra. És ha ott lesznek, mi lesz?
És ha az emberben még bármi maradt abból, ami valaha az orvosi egyetemre vitte (négy év munka után Odabent már nem sok minden marad), akkor a kilőtt szem, és a kiszáradt gyermek elég ahhoz, hogy többet ne kérdezzen, hanem próbáljon segíteni. A Khaled Hosseini regények után amúgy sem kérdez sokat az ember.
Most itt sokan hoznak adományokat. Van, aki kisgyerekével együtt jön, és a régi játékokat tartalmazó szatyrot hozza. Egy idős néni két ásványvizet, van aki egy köteg jegyet. Más telefonon vállal bármikor tolmácsolást. Többen éjjel is dolgoznak, hogy egy minden órás kismama segítséghez jusson. Hogy mindez nem hiába való szélmalomharc, arról az ilyen írások azért meggyőzik az embert.
Eszembe jut egy történet, amit még Németországban olvastam, nem tudom, ki írta, a kalózfordítást én végeztem:
"Egy öregember sétált alkonyatkor a tengerparton, amikor meglátta a fiatalembert, aki a homokban heverő tengeri csillagokat sorra visszadobta a vízbe. Amikor megkérdezte a fiatalt, miért teszi ezt, ő így válaszolt: "a tengericsillagok kiszáradnak és meghalnak, ha naplementéig itt kell maradniuk a szárazon." "De hát fiam, a part több mérföld hosszú, és tengericsillagok ezrei hevernek szanaszét. Mit számít hat a fáradozásod?" A fiatalember ránézett a kezében tartott csillagra, majd bedobta azt a hullámok közé. Csak eztán válaszolt: "Ennek itt... számított valamit."
***
Hát egyelőre ennyit erről. Szerintem tisztelet azoknak, akik segítenek. Megrázó és aggasztó, ami most zajlik a világban. Nem biztos, hogy a becsukott szem segít kimaradni belőle. De ha csukva a szem, a legjobb, ha a száj is csukva marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése