Evezős bajnokság és amatőr sport

Összefoglalva lenyűgöző ez az egész. Korábban még nézőként sem voltam hasonló kaliberű versenyen, nemhogy résztvevőként. Amatőr számokban indultunk, de így is nagy öröm és dicsőség volt az egész. Ugyanazon a pályán, ugyanazon a célvonalon, mint a profik.

Saját versenyeink: 

Két futamban indultam, női kétpárban és mix négypárban, 1000 méter mindkettő. Pénteken volt az első versenyünk, iszonyatosan izgultam, nem is tudtam már megszólalni sem fél órával indulás előtt. Kétpárazni sosem szerettem, ott minden hiba nagy hiba, elrontja a másik versenyét is. Négypárban azért valamelyest jobb a helyzet. Amíg felfelé eveztünk a rajthoz, megpróbáltam megigazítani a lábtartót, mert túl messze volt, erre leejtettem a csavart a hajó aljába. Rögzítetlen lábtartóval nem lehet sprintelni, ezért Kati tartotta a balanszt, amíg én szinte hason fekve keresgéltem, mire kihalásztam a csavart, közben tekert a szívem, mint a bolond. Aztán az egyik kontaktlencsém felcsúszott a szemhéjam mögé, nem láttam azzal a szememmel, ezért gyorsan kiszedtem a másik szememből. Ekkor elmúlt a hányingerem (mínusz nyolcas lencsékkel nehéz fél szemmel...), de a bal szemem vörös lett és könnyezett a benne kallódó lencsével. Valahogy kipiszkáltam azt is, persze nem túl tiszta kézzel. Innentől félvakon vághattam neki a futamnak, ami végül is nem nagy baj, de eléggé kimerültem a váratlan nehézségektől. Hárman voltunk a futamban, a két másik hajó két másik csapatból (ez azért nagy szó, mert csak tavalytól vannak amatőr számok, és akkor még kb csak a mi egyesületünkből jöttek, de most reménykedünk, hogy megindult a buli). Csúnyán rajtot rontottunk, később kiderült, azért, mert a rajtbeállításnál tolattak minket, és tolásból rajtoltattak el. Hát mi nem tudtuk, hogy ebből baj lesz. Másfél hajó hátrányunkat végül leküzdöttük, és megnyertük a versenyt. Így amatőr magyar bajnokok lettünk, ami sokkal szebben hangzik a valós érdemeinknél. 

Szombaton nekem nem volt futamom, csak drukkoltam (lásd lentebb). Vasárnap a mix (2fiú, 2 lány) négypár futam sem volt zökkenőmentes. Előző este, amikor kipróbáltuk a hajót, kiderült, hogy rosszul volt beállítva a kormány, összevissza mentünk. Futam előtt egy órával, edzői segítséggel beállítottunk mindent, de az aggódásunkat ez nem csökkentette. Végül rendben volt az irány. Az Egyesületünkből három és egy másik hajó közül hoztuk a "papírforma" ezüstöt, nem vertük meg az erős hajónkat és megvertük a másik kettőt, de szomorúak voltunk, mert a harmadik hajónk komoly technikai zűröket fogott ki, alig tudtak egyáltalán végigjönni. Ők csalódottak voltak, mi sajnáltuk őket, és a versenyt is. A helyezésünknek azért örültünk.

Mások versenyei és általánosságok: 

Azon voltam teljesen meghatódva, amikor 10-11 éves gyermekek húztak a náluk jóval nagyobb lapátokkal, kőkeményen, hőségriadóban. Kegyetlen dolog ez, amikor tíz centiméterrel veszít valaki, vagy beborul. Többeket egyébként mentő ápolgatott/vitt el, mert kb 45 fok lehetett ott a tűző napon.

A pálya mentén az úton a drukkerek bicikliztek/futottak/görkoriztak biztató szavakat és tanácsokat kiabálva. Az Egyesületünk sok érmet szerzett, nagyon büszkék voltunk, és nagy tisztelet illet meg szerintem minden versenyzőt.

A sport hatalmas dolog. Nem tudom eléggé sajnálni, hogy az én fiatalságomból érdemben kimaradt. Egy ilyen verseny, Göndörhajú szavával élve olyan, mint egy "osztálykirándulás", sátrazás, közös drukkolás és pihenés. Ennél jobb elfoglaltságot kívánni sem lehet egy gyereknek, miközben mások nem tudnak jobb hobbyt, mint gépezni, telefonozni, odahaza csipszet enni, berúgni. Ha lesz gyermekem (annyira remélem, hogy egyszer igen), biztosan keresek neki valami hasonló, szabadban végzett, csodálatos sportot, közösséget, ahol győzni, veszteni, küzdeni, drukkolni tanulhat. 

Amatőr sport:

Legfőképp arról szerettem volna írni, hogy ez milyen fantasztikus dolog, széles körben terjeszteni kellene. Egyrészt egészség, másrészt önbizalom, harmadrészt társaság. A hajóban mindegy, ki kicsoda, van mérnök, közgazdász, építőmunkás, minisztériumi dolgozó, tanító, kétgyermekes, most már többszörös országos bajnok anyuka, fiatal egyetemista. Bárki. A lényeg, hogy menjen a hajó.

Nekem nagyon nehéz az alakom és a komplexusaim miatt. Amikor anno elkezdtem járni, hónapokig alig mertem bárkit megszólítani. Egyrészt mert cikinek éreztem a testemet, másrészt mert akkor még sokkal inkább "odabenti" befolyás alatt álltam, és nem mertem "magasabb rangúakkal" beszélgetést kezdeményezni. A téli edzés még nehezebb, abban még több az, ami izom és test és alak. Azt vettem észre, hogy dühös leszek minden alkalommal. Sok rosszat felszínre hoz belőlem az egész, ott sokkal hárpiább vagyok. Nemrég jöttem rá, hogy azok az emberek ilyennek látnak, indulatosnak meg barátságtalannak, azóta próbálkozom kifejezni a valós érzelmeimet is.

Mögöttem van több túraforduló (20-60km közötti evezések) és a 165km-es híres-hírhedt Budapest-Baja Regatta (ami egy beszámoló alapján "just one long way of pain"), és további jó kis jelmondatokat szereztünk, mint "the pain will disappear, the glory stays forever" meg "pain is weakness leaving your body". 

Hülyén hangzik, de amit megszerettem a testemből, azt az evezés szerettette meg. Nemcsak azt értem ez alatt, hogy több az izmom, jobb a formám, hanem magát a testemet, mint entitiást, amit mindig utáltam, ott kezdtem el szeretni, amikor együtt kell dolgozni az izmokkal, szívvel-tüdővel. Hirtelen haszontalan hústömeg helyett hasznos barátok lesznek. Azt hiszem, evezés nélkül nem lenne szexuális életem sem, mert addig sosem tudtam azon túllépni, hogy a test az egy csúnya, bűnös valami, és azóta látom úgy valahogyan eredendően jónak és szépnek, még ha egyes részei nem mindig azok (most nagyon szenvedek a tavaly óta felszedett tíz kilóm miatt). Sokszor volt, hogy nem tudtam járni, munka és családi bajok miatt (az elmúlt két ősz-tél-tavasz nem telt el közeli hozzátartozó súlyos betegsége nélkül, az első váratlan volt, mentővel, intenzív osztállyal, kétségekkel, lassú gyógyulással; a másik a nagymamám volt, aki meg is halt aztán a gyógyíthatatlan betegségében, őhozzá rohangásztam infúziót adni, próbáltam szervezni vért neki, hogy egy kicsit még éljen, hát nyilván, akkor sem edzéssel teltek a délutánjaim; jó lenne, ha idénre nem jönne újabb dráma), ezért nem vagyok olyan ügyes, mint a velem egy időben, vagy akár később kezdett emberek. 

De összességében a sport fantasztikus dolog, kellene népszerűsíteni, menjenek az emberek, mozogjanak, ünnepeljék a testüket. Nekem a legszebb az olyan sport, ahol szabad ég van, fények és szabadság, de kinek mi. 

Mindezen mellett ez a mostani király sátorozós, városnézős, kártyázós, együttlevős hétvége is volt. Göndörhajúval, akivel egy sátorban aludtam, csak egyszer vesztünk össze nagyon, amikor fel akarta tenni a csapat facebook oldalára a versenyvideót, aminek az elejére engem is rávett, amint futok a pálya mellett és ordítva szurkolok az éppen evezőknek (meg sem mertem nézni, milyen a nyolcvan kilóm premier plánban, strandpapucsban futva, lila fejjel, tátott szájjal), de aztán kibékültünk. Ilyen ízelítős képeket tudok feltenni: 

Itt vannak mindjárt az érmeim :)

A sátortáborunk

 Egy alvó bajnok hőségriadóban (nem én). 

  (Ismeretlen) evezősök, víz, ég, és napraforgók. 

Alföldi naplemente.

 Tiszaparti ücsörgés.

 Kártyaparti nyomai. 

Na ennyit erről. Köszönöm, ha idáig elolvastátok ezt a hosszú írást. És persze gyertek evezni. Lesz feltört fenék, vízhólyag a tenyéren, nyári zoknicsík a barna lábszáron, meg ég, víz és napfény és társaság, együttevezés, és szépséges okos hajók.