2015. július 29., szerda
Szerelem-felvillanások
Életek mentésével foglalkozó, szakmailag elismert, köztiszteletben álló, rettenthetetlen Ember-barátom hivatalos önéletrajzában szerepel a hobby címszó alatt: "papírsárkány-eregetés rekreáció céljából"...
Micsoda bölcsesség van abban az erőben, ami két és fél évvel ezelőtt váratlanul írni kezdte a szívemben azt a bizonyos "ő vagy senki más" mesét.. Még jó, hogy sosem írok nyálas szerelmi vallomásokat.
2015. július 28., kedd
Új időszámítás mégis
Nekem még olyan nagyon furcsa, mintha Vackor majd egyszer hazajönne és csodálkozni, mi ez az új kiskutya itten. De amúgy nyilván, amikor az ember elmegy megnézi, akkor már vége minden ellenállásnak. Félek, remélem, vele minden rendben lesz, nem lesz baleset vagy betegség vagy gyógyszer mellékhatás sem más szörnyűség.
Egyébként ez a kutyus annyira klassz. Nem is láttam még ilyet, annyi bizalom meg lelkierő van benne. Az autóban is csak egy picit reszketett, meg lehetett nyugtatni, a nyakamba bújt és nézelődött. Otthon sem volt vele gond, kezdetben nem mert a parkettára menni, de a szőnyeg rögtön elnyerte a tetszését, ahogy a játékok is.
Bolond egy jószág, imád enni, az üres kajástálat hurcibálja, pedig már többet is evett valamivel, mint az előírt dózis. A szobanövényeket azonnal menteni kellett. Elsőrendően ráérez arra, mi lehet itt, amit még nem szabad egy kutyának, mint szandálevés vagy szőnyegbontás, vagy belemászás a megtalált tápos zacskóba. És úgy alszik, mint egy kisgyerek. Kicsit hallgat a nevére és csóválja a farkát, rágcsál, puszit oszt.
Anyu megint jókedvű, pedig igazából mind nagyon szomorúak vagyunk. Én vártam volna még, de tény, hogy aztán már a téli kiskutyák jönnek, és az nem baj, ha inkább őszre-télre már elég nagy, ki lehet vinni, erős. Anyu minden nappal öregedni kezdett, amióta Vackor meghalt. Most aztán rohangálhat ezután a kis hétördög után amíg bírja szusszal :)
2015. július 27., hétfő
Kiskutya - akarom is nem is
Anyu annyira szenved kutya nélkül, hogy holnap elmegyünk abba a tenyészetbe, amit találtam a neten és lehet, hogy veszünk egy új kiskutyát. Anyu azért is gondolja így, mert akkor őszre már lenne olyan idős, hogy mindenhová vigyük, és azt szeretné, ha hozzászokna mindenkihez a családban, amihez ugye sokat kell vele törődni mondjuk nekem, hiszen nem lakunk együtt. Kis hordozó is lenne majd, hogy jobban tudjuk szállítani kirándulásokra, mondjuk az Ember Kisfiával.
Oks, ezt értem és logikus és jól hangzik, és jó program és a kiskutyák aranyosak, de én egyelőre egy pillanatig nem érzem, hogy érdemi mennyiségű szeretet mennyiségeim vannak szabadon idegen kutyák számára. Pár perc simi, hasvakarás az megy, szívesen.
De nekem elvették a kutyámat. Pár rohadt tabletta meloxicam megölte a távollétemben azt a kutyát, aki a nálunk töltött több mit két évben (mármint amit közösen töltöttünk nálunk) mellettem aludt, és álmomban is lenyúltam őt megsimogatni, és az elköltözésem után is a legboldogabb pillanataim voltak a vele töltöttek. Úgy halt meg, hogy én nem simogathattam meg, nem szerethettem, nem gyászolhattam. A rágondolás olyan, mintha az ürességnek és a haragnak egy nagy ajtaját nyitnám ki. Ha a kutyám jut eszembe, halott szeretnék lenni én is.
Még úgy érzem, még azt kívánom, hogy rohassza ki a rák a szívemet, ha valaha is bármilyen kutya iránt gazdai szeretetet akarnék táplálni. Nem akarok. Az enyémet, az én barátomat-barátnőmet, Vackoromat szeretném, csak még öt percre, egy olyan öt percre.
Vackor fontosabb nekem jóformán minden embernél. Nincs az a kutya, akiről elhiszem, hogy holnap elhagy, ha más több cupákot ad neki és drágább pórázt tesz rá. Miközben az emberek közötti szeretet létezésében már jó ideje nem igazán hiszek.
Már elfogadtam Vackor halálát és alapból nem gondolok rá. De ne kényszerítsenek újra szeretni. Ne mondják, hogy Anyu lenn van a kutyával, amikor a kutya egy marék hamu a szekrény tetején egy dobozban a szegény megrándult lábával, a tönkrement szerveivel, a teste-lelke szenvedésével csak egy átkozott kupac por.
Ha egy percet kapnék, hogy megsimogassam Vackort, mielőtt meghal, odaadnám érte az összes emberi kapcsolatomat, a jövőm minden létező boldog, sikeres, egészséges pillanatát, és az életemet akárhányszor. Bár együtt lehetnénk ott, ahol most ő van.
Ha gondolnom kell rá, kinyílik egy szakadék és belezuhanok.
Ha nem megyek el kiskutyát nézni, cserben hagyom az Anyukámat.
És nyilván nem kérdezték a véleményemet, mint másról sem, a családi ideológia szerint én úgyis mindent kibírok, majd ehhez is biztos alkalmazkodom.
Már elfogadtam Vackor halálát és alapból nem gondolok rá. De ne kényszerítsenek újra szeretni. Ne mondják, hogy Anyu lenn van a kutyával, amikor a kutya egy marék hamu a szekrény tetején egy dobozban a szegény megrándult lábával, a tönkrement szerveivel, a teste-lelke szenvedésével csak egy átkozott kupac por.
Ha egy percet kapnék, hogy megsimogassam Vackort, mielőtt meghal, odaadnám érte az összes emberi kapcsolatomat, a jövőm minden létező boldog, sikeres, egészséges pillanatát, és az életemet akárhányszor. Bár együtt lehetnénk ott, ahol most ő van.
Ha gondolnom kell rá, kinyílik egy szakadék és belezuhanok.
Ha nem megyek el kiskutyát nézni, cserben hagyom az Anyukámat.
És nyilván nem kérdezték a véleményemet, mint másról sem, a családi ideológia szerint én úgyis mindent kibírok, majd ehhez is biztos alkalmazkodom.
2015. július 24., péntek
Biciklitúra-előzetes
Tavaly is hőségriadóban toltuk, és keservesen megbántam a sok feleslegesen elcipelt holmit. De regényt azért csak kell vinni! És kártyát és arclemosót is...
Kitolom Fuhurt az előszobába. Kérdezi:
- Edzésre megyünk?
- Nem, megyünk a Balatonhoz! Ahogy tavaly.
- Ó, a Nagy Tóhoz? - kérdezi, és izgatottan gurul kifelé. Az nagy büszkeség egy hétköznapi, tizenötéves kis biciklinek.
Aztán indulás előtt számvetés. Nem lesz elég a kis fehér 1000 forintos kínai vászoncipő, a fekete párja az első evezéskor szétszakadt. Na de hová kerüljön a váltócipő? Fényképezőgép helyére? Az kell, nincs okostelefonom, sem kisebb gépem, és ezerszer megbántam, hogy a kenesei sátoros bulira nem vittem magammal. Mégis csak a Ballagó idő? Könyv nélkül nem megyek sehová, ez elvi kérdés. Ha elrabolnak útközben és egy sziklabarlangba zárnak, mit fogok olvasni? Oks, egy rövidgatya kijöhet, nem mintha ez bármin is segítene. Maradjunk az átcsoportosításnál. Majd átkozom a bolond fejemet a nyolcvanadik kilométernél.
Meg fogunk sülni. Pont olyan pecsenyepirosra, mint tavaly. Az élet szép.
Aztán indulás előtt számvetés. Nem lesz elég a kis fehér 1000 forintos kínai vászoncipő, a fekete párja az első evezéskor szétszakadt. Na de hová kerüljön a váltócipő? Fényképezőgép helyére? Az kell, nincs okostelefonom, sem kisebb gépem, és ezerszer megbántam, hogy a kenesei sátoros bulira nem vittem magammal. Mégis csak a Ballagó idő? Könyv nélkül nem megyek sehová, ez elvi kérdés. Ha elrabolnak útközben és egy sziklabarlangba zárnak, mit fogok olvasni? Oks, egy rövidgatya kijöhet, nem mintha ez bármin is segítene. Maradjunk az átcsoportosításnál. Majd átkozom a bolond fejemet a nyolcvanadik kilométernél.
Meg fogunk sülni. Pont olyan pecsenyepirosra, mint tavaly. Az élet szép.
Munkavágy
Ennek a nálunk szokványos (és érthető okokból valamilyen szinten így kötelező) egy hónapos szabadságnak vannak jó oldalai is. Szeretem, hogy megmarad a vakáció-érzés felnőtt korra is. Szeretem megélni azt az igazságot, hogy a munka miatt kialakult készenléti állapot három hét alatt szűnik meg. Szeretem a sok szabad idő érzését.
Ugyanakkor az év többi részében így semmi nem marad. Az ember május, június tájékán már bármikor sírni tudna a fáradtságtól, szétesett, ideges. Az egész évben kimaradó nagytakarításokat több hétig tartó pakolással, súrolással és egyéb összetett munkálatok elvégzésével lehet csak helyreállítani.
A barátok, akikre egész évben nem volt idő, vagy nyaralnak, vagy, ha össze is lehet hozni velük a találkozót, ahol elmesélhetem, mi történt velem az elmúlt évben, azért mégsem olyanok, mintha rendesen lehetett volna tartani velük a kapcsolatot.
A barátok, akikre egész évben nem volt idő, vagy nyaralnak, vagy, ha össze is lehet hozni velük a találkozót, ahol elmesélhetem, mi történt velem az elmúlt évben, azért mégsem olyanok, mintha rendesen lehetett volna tartani velük a kapcsolatot.
Ráadásul a hónapnyi "pihenés" során felszedett energia, a fele szakemberkészlettel ledolgozandó, általában rettenetes augusztusnak kb az ötödik napjáig szokott tartani, utána újra ugyanaz: állandó fáradtság.
És ez a vége már mindig nehéz, most értem el azt az egyébként jellemző szabadság-állapotomat, amikor későn kelek (9, fél tíz körül, én amúgy sokáig szeretek aludni, de ilyenkor ez már nem jó), harmatgyengén, mielőtt kikelek az ágyból, jelentős generalizált szorongással, a fizikai bajok (hányinger, ízületi fájdalom, hasmenés stb) teljes spektrumával, elkeseredetten, depressziósan. Idén eddig jól elkerültem, talán azért is, mert általában korán, 7 óra körül keltem, mert a nagy meleg miatt csak ilyenkor lehet bármit végezni, de most már kezdek elcsúszni az időben (mondjuk az, hogy hajnalig olvastam cikkeket ahhoz a cikkhez, amivel nem tudom, kész leszek-e valaha, de a szabadság minden napján eszembe jut és félek, mert túl nehéz, alig értem a cikkeket és Rose ki fog nyírni ha nem készülök el).
Most még gyorsan körbetekerem a Balatont, de utána lassacskán nekifutnék már az újabb, halálos munkaévnek.
(de lehet, hogy az átok a Balaton-bringakörúton van, mert tavaly pont ugyanennyire voltam szarul az induláskor).
2014.július 4-i blogbejegyzés:
(de lehet, hogy az átok a Balaton-bringakörúton van, mert tavaly pont ugyanennyire voltam szarul az induláskor).
2014.július 4-i blogbejegyzés:
Ez olyan közalkalmazottas dolog.
Legutóbbi szabimon is ez volt, a harmadik napra most is sikerült. Mellkasi fájdalommal ébredni, fél óráig bénán ülni a rámszakadt időtől pánikban, gondolkodni, miket kell elvégeznem, lelkiismeretfurdalással küszködni, hogy még mindig nem ültem le tanulni, azon gondolkozni, mennyire magányos vagyok, és hogy tulajdonképpen bűnt követek el a biciklitúra szervezéssel meg az evezéssel, elárulom a szakmámat, közben meg alig várom, hogy főzzek, tanuljak hímezni, evezzek, biciklizzek.
Tegnap tök jó volt, futottam edzés előtt, aztán eveztünk, aztán futottunk utána is. Egészen jó kedvem volt.
Csak most van ez a szar.
Persze vegyük hozzá az egyéb, itt most nem részletezhező lelki nyomoraimat is.
Valaki beszélgessen már velem. Persze ne most, mert most szarul vagyunk.
Most betolom a porkávét, hátha az segít.
2015. július 22., szerda
Nem aznap a legrosszabb
Dehogyis. Akkor az ember keménykedik, főleg az orvosnak trenírozott fajta, aki a másodperc tört része alatt képes kifürkészhetetlen arcot vágni, tudomásul venni bárminek a megtörténtét, érzelmek kimutatása és megélése nélkül, ha ez szükséges, márpedig egy idő után nem csak a szakmában szükséges, hanem az ember viszi a magánéletbe is a rezzenéstelenségét, az állandó készenlétét.
Utána sokkal rosszabb, amikor kiderül, hogy a kutya halála nem csak azt jelenti, hogy a kutya meghalt, el kell vitetni a hamvasztókkal és keménynek maradni, hanem azt jelenti, hogy a kutya nem lesz, nem csak örökre és soha többé, hanem nem lesz ma, és holnap is újra rá kell jönni, hogy ma sincsen, és minden egyes napon többször és újra meg kell érteni, hogy nincsen.
Az első napon nem jut róla eszembe semmi. Nem tudom, mi volt más, amikor volt, nem emlékszem a külsejére, meglep, hogy valaha is volt. Azt hiszem, túl vagyok rajta, felnőtt vagyok és erős. Másnap kiderül, hogy nem lehet többet hallani a telefonban az ugatását. Kiderül, hogy többet nem mondják a szülők telefonáláskor, hogy Anyu Vackorral sétál éppen.
Hazahozzák a szőnyeget a tisztításból, ahol néhány héttel ezelőtt fetrengtünk a kirándulás után, az Ember, a Kisfia, Vackor és én. Kiderül, hogy az Ember Kisfiának meg kell majd mondani, hogy nincs többé a kutya, akivel már többször sétáltunk együtt, és akivel azt játszotta, hogy beszélgetnek a Világ Dolgairól (Vackor nevében persze én válaszoltam), kiderül, hogy a Kisfiú nem mondja majd többet, hogy mondjam meg Anyukámnak, hogy üdvözli Vackort.
A facebook-on és más fórumokon egyre többen írnak rám. Egy idő után rájövök, hogy nemcsak együttérző barátaim, hanem együttérző barátaink Vackorral, mert az egyikük ott volt, amikor megmásztuk a Csóványost, a másikukkal a Teve-sziklánál bújócskáztunk, a harmadik ott volt, amikor Vackor piros kabátban hódította meg Dobogókőt.
Ekkor persze már újra emlékszem, milyen volt, újra és újra eszembe jut, nézem a füleit, a szemét, ráncigálom poénból a mancsát, amitől morog és játékból harap, látom a kétszeresen kunkorodó farkát, ami miatt kizárták volna bármelyik kiállításról, ha akartuk volna valaha is ilyesmire vinni.
Miután mindenkinek tőszavakban megköszöntem az együttérzését, miután elmondtam az Embernek Vackor halálát orvosi szemmel (azt, hogy a hatéves kutyám összesen két tabletta Movalistól meghalt veseelégtelenségben és multi organ failurben, és még az őt halála előtt pár órával látó orvos sem hitte volna el, infúzió után hazaküldte azzal, hogy holnapra lesz meg a laboreredmény, és én a telefonos, erősen feljavított elmondás alapján ugyan honnan tudtam volna), majd beszélgettem vele a biciklitúráról, arról, hogy hogyan vitatkoztam ma idegenekkel a facebook-on, majd arra figyeltem, aminek egy nőre figyelni kell, amikor együtt alszik azzal, akivel együtt szeret, még csak nem is muszájból tettem, átkapcsolt az agyam; és a facebook-on mindenkinek megköszöntem az együttérzését és poénkodtam rajta, hogy Vackor biztos kapott a túlvilágon egy saját tengerimalacot, akit egész nap ugathat, és Anyuval is nagyrészt higgadt mondatokban megtárgyaltuk a történteket (egyformák vagyunk ebből a szempontból, a könnyeket mindketten magánügynek tartjuk, a lelkizést értelmetlennek akkor, amikor úgyis tudunk mindent egymás érzelmeiről), és amikor a szomszéd néni meghallotta tőlem, hogy meghalt a kutya és sírva fakadt, mert szeret minket, akkor is hősiesen álltam a sarat és mosolyogva mondtam, hogy majd lesz másik, mert Anyunak kell a kutyatárs, merészen ellavírozok a barátaim "hogy vagy?" kérdése elől (a legrosszabb, gyűlölöm, sose tegyétek fel nekem ilyen helyzetben).
... szóval mindezek után ülök otthon egyedül, hasmenésem volt, ahányszor felállok, összecsuklanék, azért eszem, mert muszáj, állandóan alszom, és arról álmodom, hogy kirándulás közben elvesztettük a Kisfiút, majd amikor megtaláltam, reszkető kutyussá változott, felemeltem és ölben vittem az Ember után, majd megint alszom napközben is és nem álmodom semmit,
aztán meg ülök az asztalomnál és folynak a könnyeim a füzetemre, amibe a cikkeket kellene jegyzetelnem*.
*: mert ebbe a rohadt életben minden fontos, mindent fel kell áldozni a szakmámért, amiért nincs megbecsülés, a munkahelyemért, ahol folyton megaláznak, a tervezett PHD-mért, aminek a gondolatát is utálom, csak tudnám mért kell mindent odaadni ezekért a dolgokért, amikor én csak annyit szeretnék, hogy bár még egyszer a kirándulhatnék a kutyámmal, bár még egyszer aludna a vonaton az ölemben, vagy aludnánk együtt az ágyon, amikor hazalátogatok.
És arra is gondolok, hogy várt-e engem a kutya, tudta-e, hogy meghal, és gondolta-e, hogy én mért nem jöttem el elbúcsúzni tőle. És ez a feldolgozhatatlan kérdés, ami miatt Vackor emléke sosem lesz vidám, békés, ami miatt örökre utálni fogom, ha bármelyik közös kalandunk eszembe jut.
Sose hazudjatok a gyerekeiteknek. Sem akkor ha 9 sem ha 29 évesek. Mit számított volna a futamom, de még futam után is el tudtam volna időben jönni, ha nem azt az információt kapom, hogy hányogat a gyógyszertől, de már jobb a kificamodott lába és segítséggel lemegy a lépcsőn, hanem azt, hogy harmatgyengén, nyöszörögve fetreng, az izmai mint a gumi és lefelé deviálnak a bulbusai (hogy csak én tudtam, én is utólag, hogy ez uraemiás encephalopathia és myopathia, és hogy elég hirtelen lett nagyon rosszul, az is olyan mindegy, mert én is kérdezhettem volna többet, és lehettem volna gyanakvó, és nem kellett volna megnyugodnom abban, hogy orvos látta minden nap, utoljára méghozzá olyan orvos, akit ismerek és bízom benne, és nem másnap kellett volna menni, hanem aznap este, ahogy hazaértem, rögtön. Nem akart engem becsapni senki, tudom.).
És arra is gondolok, hogy várt-e engem a kutya, tudta-e, hogy meghal, és gondolta-e, hogy én mért nem jöttem el elbúcsúzni tőle. És ez a feldolgozhatatlan kérdés, ami miatt Vackor emléke sosem lesz vidám, békés, ami miatt örökre utálni fogom, ha bármelyik közös kalandunk eszembe jut.
Sose hazudjatok a gyerekeiteknek. Sem akkor ha 9 sem ha 29 évesek. Mit számított volna a futamom, de még futam után is el tudtam volna időben jönni, ha nem azt az információt kapom, hogy hányogat a gyógyszertől, de már jobb a kificamodott lába és segítséggel lemegy a lépcsőn, hanem azt, hogy harmatgyengén, nyöszörögve fetreng, az izmai mint a gumi és lefelé deviálnak a bulbusai (hogy csak én tudtam, én is utólag, hogy ez uraemiás encephalopathia és myopathia, és hogy elég hirtelen lett nagyon rosszul, az is olyan mindegy, mert én is kérdezhettem volna többet, és lehettem volna gyanakvó, és nem kellett volna megnyugodnom abban, hogy orvos látta minden nap, utoljára méghozzá olyan orvos, akit ismerek és bízom benne, és nem másnap kellett volna menni, hanem aznap este, ahogy hazaértem, rögtön. Nem akart engem becsapni senki, tudom.).
2015. július 20., hétfő
Hajnali telefon
Azt nagyon utálom, számomra halált jelent. Az ügyeletekben mindig olyankor szólnak a nővérek, már amikor csörög, tudni szoktam. Most a kutyánk halt meg, akit ma akartam megnézni, az alatt lett beteg, amíg nyaraltam, tegnap este is át akartam menni, de későn értünk haza és úgy tudtam, jobban van. Hát nem lett, már elvitték hamvasztani. Majd még írok Vackorról, ha tudok. Ez egy régi kép:
2015. július 19., vasárnap
Evezős bajnokság és amatőr sport
Összefoglalva lenyűgöző ez az egész. Korábban még nézőként sem voltam hasonló kaliberű versenyen, nemhogy résztvevőként. Amatőr számokban indultunk, de így is nagy öröm és dicsőség volt az egész. Ugyanazon a pályán, ugyanazon a célvonalon, mint a profik.
Saját versenyeink:
Két futamban indultam, női kétpárban és mix négypárban, 1000 méter mindkettő. Pénteken volt az első versenyünk, iszonyatosan izgultam, nem is tudtam már megszólalni sem fél órával indulás előtt. Kétpárazni sosem szerettem, ott minden hiba nagy hiba, elrontja a másik versenyét is. Négypárban azért valamelyest jobb a helyzet. Amíg felfelé eveztünk a rajthoz, megpróbáltam megigazítani a lábtartót, mert túl messze volt, erre leejtettem a csavart a hajó aljába. Rögzítetlen lábtartóval nem lehet sprintelni, ezért Kati tartotta a balanszt, amíg én szinte hason fekve keresgéltem, mire kihalásztam a csavart, közben tekert a szívem, mint a bolond. Aztán az egyik kontaktlencsém felcsúszott a szemhéjam mögé, nem láttam azzal a szememmel, ezért gyorsan kiszedtem a másik szememből. Ekkor elmúlt a hányingerem (mínusz nyolcas lencsékkel nehéz fél szemmel...), de a bal szemem vörös lett és könnyezett a benne kallódó lencsével. Valahogy kipiszkáltam azt is, persze nem túl tiszta kézzel. Innentől félvakon vághattam neki a futamnak, ami végül is nem nagy baj, de eléggé kimerültem a váratlan nehézségektől. Hárman voltunk a futamban, a két másik hajó két másik csapatból (ez azért nagy szó, mert csak tavalytól vannak amatőr számok, és akkor még kb csak a mi egyesületünkből jöttek, de most reménykedünk, hogy megindult a buli). Csúnyán rajtot rontottunk, később kiderült, azért, mert a rajtbeállításnál tolattak minket, és tolásból rajtoltattak el. Hát mi nem tudtuk, hogy ebből baj lesz. Másfél hajó hátrányunkat végül leküzdöttük, és megnyertük a versenyt. Így amatőr magyar bajnokok lettünk, ami sokkal szebben hangzik a valós érdemeinknél.
Szombaton nekem nem volt futamom, csak drukkoltam (lásd lentebb). Vasárnap a mix (2fiú, 2 lány) négypár futam sem volt zökkenőmentes. Előző este, amikor kipróbáltuk a hajót, kiderült, hogy rosszul volt beállítva a kormány, összevissza mentünk. Futam előtt egy órával, edzői segítséggel beállítottunk mindent, de az aggódásunkat ez nem csökkentette. Végül rendben volt az irány. Az Egyesületünkből három és egy másik hajó közül hoztuk a "papírforma" ezüstöt, nem vertük meg az erős hajónkat és megvertük a másik kettőt, de szomorúak voltunk, mert a harmadik hajónk komoly technikai zűröket fogott ki, alig tudtak egyáltalán végigjönni. Ők csalódottak voltak, mi sajnáltuk őket, és a versenyt is. A helyezésünknek azért örültünk.
Mások versenyei és általánosságok:
Azon voltam teljesen meghatódva, amikor 10-11 éves gyermekek húztak a náluk jóval nagyobb lapátokkal, kőkeményen, hőségriadóban. Kegyetlen dolog ez, amikor tíz centiméterrel veszít valaki, vagy beborul. Többeket egyébként mentő ápolgatott/vitt el, mert kb 45 fok lehetett ott a tűző napon.
A pálya mentén az úton a drukkerek bicikliztek/futottak/görkoriztak biztató szavakat és tanácsokat kiabálva. Az Egyesületünk sok érmet szerzett, nagyon büszkék voltunk, és nagy tisztelet illet meg szerintem minden versenyzőt.
A sport hatalmas dolog. Nem tudom eléggé sajnálni, hogy az én fiatalságomból érdemben kimaradt. Egy ilyen verseny, Göndörhajú szavával élve olyan, mint egy "osztálykirándulás", sátrazás, közös drukkolás és pihenés. Ennél jobb elfoglaltságot kívánni sem lehet egy gyereknek, miközben mások nem tudnak jobb hobbyt, mint gépezni, telefonozni, odahaza csipszet enni, berúgni. Ha lesz gyermekem (annyira remélem, hogy egyszer igen), biztosan keresek neki valami hasonló, szabadban végzett, csodálatos sportot, közösséget, ahol győzni, veszteni, küzdeni, drukkolni tanulhat.
Amatőr sport:
Legfőképp arról szerettem volna írni, hogy ez milyen fantasztikus dolog, széles körben terjeszteni kellene. Egyrészt egészség, másrészt önbizalom, harmadrészt társaság. A hajóban mindegy, ki kicsoda, van mérnök, közgazdász, építőmunkás, minisztériumi dolgozó, tanító, kétgyermekes, most már többszörös országos bajnok anyuka, fiatal egyetemista. Bárki. A lényeg, hogy menjen a hajó.
Nekem nagyon nehéz az alakom és a komplexusaim miatt. Amikor anno elkezdtem járni, hónapokig alig mertem bárkit megszólítani. Egyrészt mert cikinek éreztem a testemet, másrészt mert akkor még sokkal inkább "odabenti" befolyás alatt álltam, és nem mertem "magasabb rangúakkal" beszélgetést kezdeményezni. A téli edzés még nehezebb, abban még több az, ami izom és test és alak. Azt vettem észre, hogy dühös leszek minden alkalommal. Sok rosszat felszínre hoz belőlem az egész, ott sokkal hárpiább vagyok. Nemrég jöttem rá, hogy azok az emberek ilyennek látnak, indulatosnak meg barátságtalannak, azóta próbálkozom kifejezni a valós érzelmeimet is.
Mögöttem van több túraforduló (20-60km közötti evezések) és a 165km-es híres-hírhedt Budapest-Baja Regatta (ami egy beszámoló alapján "just one long way of pain"), és további jó kis jelmondatokat szereztünk, mint "the pain will disappear, the glory stays forever" meg "pain is weakness leaving your body".
Hülyén hangzik, de amit megszerettem a testemből, azt az evezés szerettette meg. Nemcsak azt értem ez alatt, hogy több az izmom, jobb a formám, hanem magát a testemet, mint entitiást, amit mindig utáltam, ott kezdtem el szeretni, amikor együtt kell dolgozni az izmokkal, szívvel-tüdővel. Hirtelen haszontalan hústömeg helyett hasznos barátok lesznek. Azt hiszem, evezés nélkül nem lenne szexuális életem sem, mert addig sosem tudtam azon túllépni, hogy a test az egy csúnya, bűnös valami, és azóta látom úgy valahogyan eredendően jónak és szépnek, még ha egyes részei nem mindig azok (most nagyon szenvedek a tavaly óta felszedett tíz kilóm miatt). Sokszor volt, hogy nem tudtam járni, munka és családi bajok miatt (az elmúlt két ősz-tél-tavasz nem telt el közeli hozzátartozó súlyos betegsége nélkül, az első váratlan volt, mentővel, intenzív osztállyal, kétségekkel, lassú gyógyulással; a másik a nagymamám volt, aki meg is halt aztán a gyógyíthatatlan betegségében, őhozzá rohangásztam infúziót adni, próbáltam szervezni vért neki, hogy egy kicsit még éljen, hát nyilván, akkor sem edzéssel teltek a délutánjaim; jó lenne, ha idénre nem jönne újabb dráma), ezért nem vagyok olyan ügyes, mint a velem egy időben, vagy akár később kezdett emberek.
De összességében a sport fantasztikus dolog, kellene népszerűsíteni, menjenek az emberek, mozogjanak, ünnepeljék a testüket. Nekem a legszebb az olyan sport, ahol szabad ég van, fények és szabadság, de kinek mi.
Mindezen mellett ez a mostani király sátorozós, városnézős, kártyázós, együttlevős hétvége is volt. Göndörhajúval, akivel egy sátorban aludtam, csak egyszer vesztünk össze nagyon, amikor fel akarta tenni a csapat facebook oldalára a versenyvideót, aminek az elejére engem is rávett, amint futok a pálya mellett és ordítva szurkolok az éppen evezőknek (meg sem mertem nézni, milyen a nyolcvan kilóm premier plánban, strandpapucsban futva, lila fejjel, tátott szájjal), de aztán kibékültünk. Ilyen ízelítős képeket tudok feltenni:
Itt vannak mindjárt az érmeim :)
A sátortáborunk
Egy alvó bajnok hőségriadóban (nem én).
(Ismeretlen) evezősök, víz, ég, és napraforgók.
Alföldi naplemente.
Tiszaparti ücsörgés.
Kártyaparti nyomai.
Na ennyit erről. Köszönöm, ha idáig elolvastátok ezt a hosszú írást. És persze gyertek evezni. Lesz feltört fenék, vízhólyag a tenyéren, nyári zoknicsík a barna lábszáron, meg ég, víz és napfény és társaság, együttevezés, és szépséges okos hajók.
2015. július 16., csütörtök
Sport taktikák
A sprintversenyekben az egyetlen jó dolog, hogy előtte szabad evőkanállal fagyit falni, minden egyéb szempontból* viszont utálom őket.
*: 1. az ember napokig izgul előtte, 4-5 perc szívás miatt
2. nem vagyok jó sprinter (lassan melegszem be, és jelenleg kb 30 a BMI-m, az egy héttel ezelőtt elkészült nyugalmi EKG görbémen negatív T-hullámok vannak olyan elvezetésekben is, ahol a tankönyv szerint nem lehet fiziológiásnak tekinteni őket)
3. annyira viszont vagyok mazochista, hogy jól akarok teljesíteni, ezért beleadok mindent, ha megdöglök is
4. nem vagyok én elég jó evezős, és ilyenkor elég egy rossz csapás, hogy elrontsa az ember, bezzeg egy jó kis hosszú távú versenyen semmi nem múlik egy csapáson, két percen vagy egy negyed órán.
5. szép, erős, vékony versenyzők látványával konfrontálódni nem egyszerű...
De most még a fagyis fázis zajlik :)
2015. július 12., vasárnap
Ígértem bevándorlósat, de én sem hittem, hogy komolyan veszem
Nem akartam én ebbe belefolyni, minek, nyár van, szabadságon vagyok, különben is, már rég kiégtem mindentől, nemhogy vitás kérdésekben való megnyilvánulásoktól. Évek óta az aktuálisan fennálló indulataim és lelki nyavalyáim meg nem gondolt kifakadásokra sarkallnak, melyek stílusa és tartalma változó, és utólag mindig megbánom, ezért már arról sem mondok véleményt, amiről értelmeset is tudnék.
Szóval nem akartam én semmit, de aztán mégis akartam valamit gondolni, és ezért elkezdtem mindenfélét olvasni a szélső jobb portál, a szélső bal portál és egyéb random források közül, hallgattam, hogy Anyukám arról beszél, hogy már a környéken is vannak, és hogy nemsokára le fognak minket ütni az utcán, és néztem debreceni menekült tábori verekedésről videót, meg nagy szemű kis gyermekről képet, és valahogy kiderült, hogy vannak mindenféle bevándorlós önkéntes szervezetek is.
Amikor elkezdtem az ő tudósításaikat olvasni, alig akartam elhinni, hogy százasával érkeznek naponta az emberek a pályaudvarokra. Tíz percre onnan, ahol élek, és ahol azon gondolkozom, hogy mit süssek ma, hogy milyen orvos legyek végül is, és melyik nap tisztíttassam a szőnyeget. Ez pont a nagyesős napon volt, amikor cikkeket olvastam, de közben akkora belső nyugtalanságot éreztem, amit régen. Mit mondok, ha egyszer megkérdezik majd öreg koromban, hogy "és mit tettél, amikor a történelem betette a lábát a küszöbödre?" (ettől félek mindig, ettől a történelemtől, meg társadalomtól, eseményektől, elvégre én csak egy mezei orvos vagyok, annak sem túl fényes, engem csak hagyjon békében küszködni a mindennapokkal a világ). Na de hát mit tettem, amikor még azt sem döntöttem el, hogy a szélső jobbnak vagy a szélső balnak, vagy kinek van igaza és egyáltalán van-e igazság, vagy arra emlékeztető bármi?
***
Na szóval ez tragédia, úgy ahogy van, beleértve a nyomorult embereket, akik háború és bombázás elől menekülnek, vagy csak egy jobb élet reményében (bár ki az, aki egy jobb élet reményében, gyalog vág neki Macedóniának, Szerbiának); tragédia, hogy Európára ekkora tehet zúdul, hogy ebből nagyon nagy baj lesz, további háborúk, a nyugati országokban félig civilizált bevándorló negyedek, drogkereskedés, társadalmi konfliktusok.
Hogy a határon magyar nyelvű tájékoztatóval ellátva felküldik őket Budapestre, hogy találják meg azt a pályaudvart, ahonnan az ország különböző pontjain lévő táborokba elviszi őket a vonat, hogy százasával gyülekeznek a legyengült, rossz higiénéjű emberek, nem utolsó sorban közegészségügyi veszélyhelyzettel fenyegetve. Mindez ellen korlátoltan tesznek a hivatalos szervek, és civil önkéntes csoportok a saját pénzükből és adományokból osztanak vizet, kenyeret, tusfürdőt, zoknit, plüssállatot a gyermekeknek.
Az egészségügy sem készült fel erre a kihívásra. Egy arab fiút akut has miatt kellett kórházba vitetnünk, ebben is szereztem tapasztalatot, a kórházak is megvannak ijedve, ki finanszírozza ezeket az ellátásokat, mi lesz, ha holnap ötvenen jönnek. A kórházi dolgozók is változó mértékben ellenségesek, ahogy mindenki, elveket és nagy szavakat mondanak, de amikor görcsölő hassal, könnyezve ott a beteg, előbb-utóbb mégis csak lesz minden, és megkönnyezi az is, aki a legnagyobb hangon tiltakozott.
Ez volt a legkülönlegesebb tapasztalatom a fél napos kórházban várakozás alatt. Hogy aki majdnem kinézett kezdetben az ajtón, az végül alig bírja megállni a sírást. Hogy az orvos is, a financiális aggódás és a rendőrséges aggódás után mégis csak mennyire segít.
Ez a helyzet nem az, amit lehet a szőnyeg alá söpörni, két szélső oldalra állva egymás ellen tüntetni, politikai hangulatkeltésre használni. Az ember sok mindent mond elméletben, de mit lehet tenni, amikor tényleg ott vannak a hús-vér emberek és segítséget igényelnek? Egyáltalán nem az ottani koldusok jöttek alamizsnáért, hanem olyanforma emberek, mint akárki más, együttműködőek, sokan a végtelenségig fásultak és bizalmatlanok. Otthon vérdíjat tűztek ki a fejükre, vélhetően ezért is utaznak irat nélkül. És persze, lehet közöttük néma-sejt (beépített terrorista), bármi lehet. Egy dolog biztos csak: helyzet van.
Az önkéntes csoport, akik melléjük álltak (és mindenki érdekével egyezően, igyekeznek abban segíteni, hogy mihamarabb eljussanak a kijelölt táborba, ahol azért közben tudni, hogy többszörös túlzsúfoltság és a semmi várja az embereket, amiből aztán érhető, hogy agresszió is kinő, ami tovább növeli az indulatokat), messze erőn felül teljesítenek. Olyan nagy formátumú emberek is vannak ezek között az önkéntesek között, akikhez képest én erkölcsileg és emberileg is nagyon kicsi porszemnek érzem magam; és persze biztosan itt is van, aki a saját imidzsét építi, de sokkal inkább az előbbiek. Az itt a szomorú, hogy a civilek küszködnek magukra hagyva.
Teli vannak történetekkel. Van, aki nyílt lábtöréssel jött el idáig. Van olyan család, aki Szegedtől gyalogolt idáig, mert nem értették a kapott magyar tájékoztatón, hogy az a táborig vonatútra is jogosítja őket, van, akinek a testén emberi harapásnyomok vannak, van, aki kilőtt szemmel érkezik, van, aki azért indult útnak, mert mire hazaért, lebombázták a házát és minden szerettét darabokban találta ott, van, aki a veséjét adja el, hogy fizetni tudjon egy ilyen utat, ami szintén életveszélyes, és senki nem tudja, van-e a végén cél. Nyugatra vágynak. Nálunk nyugatabbra. És ha ott lesznek, mi lesz?
És ha az emberben még bármi maradt abból, ami valaha az orvosi egyetemre vitte (négy év munka után Odabent már nem sok minden marad), akkor a kilőtt szem, és a kiszáradt gyermek elég ahhoz, hogy többet ne kérdezzen, hanem próbáljon segíteni. A Khaled Hosseini regények után amúgy sem kérdez sokat az ember.
Most itt sokan hoznak adományokat. Van, aki kisgyerekével együtt jön, és a régi játékokat tartalmazó szatyrot hozza. Egy idős néni két ásványvizet, van aki egy köteg jegyet. Más telefonon vállal bármikor tolmácsolást. Többen éjjel is dolgoznak, hogy egy minden órás kismama segítséghez jusson. Hogy mindez nem hiába való szélmalomharc, arról az ilyen írások azért meggyőzik az embert.
Eszembe jut egy történet, amit még Németországban olvastam, nem tudom, ki írta, a kalózfordítást én végeztem:
"Egy öregember sétált alkonyatkor a tengerparton, amikor meglátta a fiatalembert, aki a homokban heverő tengeri csillagokat sorra visszadobta a vízbe. Amikor megkérdezte a fiatalt, miért teszi ezt, ő így válaszolt: "a tengericsillagok kiszáradnak és meghalnak, ha naplementéig itt kell maradniuk a szárazon." "De hát fiam, a part több mérföld hosszú, és tengericsillagok ezrei hevernek szanaszét. Mit számít hat a fáradozásod?" A fiatalember ránézett a kezében tartott csillagra, majd bedobta azt a hullámok közé. Csak eztán válaszolt: "Ennek itt... számított valamit."
***
Hát egyelőre ennyit erről. Szerintem tisztelet azoknak, akik segítenek. Megrázó és aggasztó, ami most zajlik a világban. Nem biztos, hogy a becsukott szem segít kimaradni belőle. De ha csukva a szem, a legjobb, ha a száj is csukva marad.
Szóval nem akartam én semmit, de aztán mégis akartam valamit gondolni, és ezért elkezdtem mindenfélét olvasni a szélső jobb portál, a szélső bal portál és egyéb random források közül, hallgattam, hogy Anyukám arról beszél, hogy már a környéken is vannak, és hogy nemsokára le fognak minket ütni az utcán, és néztem debreceni menekült tábori verekedésről videót, meg nagy szemű kis gyermekről képet, és valahogy kiderült, hogy vannak mindenféle bevándorlós önkéntes szervezetek is.
Amikor elkezdtem az ő tudósításaikat olvasni, alig akartam elhinni, hogy százasával érkeznek naponta az emberek a pályaudvarokra. Tíz percre onnan, ahol élek, és ahol azon gondolkozom, hogy mit süssek ma, hogy milyen orvos legyek végül is, és melyik nap tisztíttassam a szőnyeget. Ez pont a nagyesős napon volt, amikor cikkeket olvastam, de közben akkora belső nyugtalanságot éreztem, amit régen. Mit mondok, ha egyszer megkérdezik majd öreg koromban, hogy "és mit tettél, amikor a történelem betette a lábát a küszöbödre?" (ettől félek mindig, ettől a történelemtől, meg társadalomtól, eseményektől, elvégre én csak egy mezei orvos vagyok, annak sem túl fényes, engem csak hagyjon békében küszködni a mindennapokkal a világ). Na de hát mit tettem, amikor még azt sem döntöttem el, hogy a szélső jobbnak vagy a szélső balnak, vagy kinek van igaza és egyáltalán van-e igazság, vagy arra emlékeztető bármi?
Ezért aztán lepaktáltam klubtársammal és legjobb fiúbarátommal, Göndörhajúval, hogy szombaton elmegyünk és megnézzük őket (azt Embernek kezdetben nem mertem szólni, aztán elmondtam és kezdetben nem kaptam ki, de amint kiderült, hogy ez megint olyasmi, ami engem lefoglal, leterhel, talán feleslegesen, persze lett hegyibeszéd, amire hallgattam és bólogattam is egyetértésben és bűntudattal, mert én meg ilyen bólogató idióta vagyok, főleg az Emberemtől félek, mármint attól, hogy ha nem szolgálom őt jól, akkor majd elhagy). Na de hát persze már pénteken ott táncoltam egy csomag gyógyszerrel és kötszerrel (többe került, mint amit 24 óra munkáért kapok)
***
Na szóval ez tragédia, úgy ahogy van, beleértve a nyomorult embereket, akik háború és bombázás elől menekülnek, vagy csak egy jobb élet reményében (bár ki az, aki egy jobb élet reményében, gyalog vág neki Macedóniának, Szerbiának); tragédia, hogy Európára ekkora tehet zúdul, hogy ebből nagyon nagy baj lesz, további háborúk, a nyugati országokban félig civilizált bevándorló negyedek, drogkereskedés, társadalmi konfliktusok.
Hogy a határon magyar nyelvű tájékoztatóval ellátva felküldik őket Budapestre, hogy találják meg azt a pályaudvart, ahonnan az ország különböző pontjain lévő táborokba elviszi őket a vonat, hogy százasával gyülekeznek a legyengült, rossz higiénéjű emberek, nem utolsó sorban közegészségügyi veszélyhelyzettel fenyegetve. Mindez ellen korlátoltan tesznek a hivatalos szervek, és civil önkéntes csoportok a saját pénzükből és adományokból osztanak vizet, kenyeret, tusfürdőt, zoknit, plüssállatot a gyermekeknek.
Az egészségügy sem készült fel erre a kihívásra. Egy arab fiút akut has miatt kellett kórházba vitetnünk, ebben is szereztem tapasztalatot, a kórházak is megvannak ijedve, ki finanszírozza ezeket az ellátásokat, mi lesz, ha holnap ötvenen jönnek. A kórházi dolgozók is változó mértékben ellenségesek, ahogy mindenki, elveket és nagy szavakat mondanak, de amikor görcsölő hassal, könnyezve ott a beteg, előbb-utóbb mégis csak lesz minden, és megkönnyezi az is, aki a legnagyobb hangon tiltakozott.
Ez volt a legkülönlegesebb tapasztalatom a fél napos kórházban várakozás alatt. Hogy aki majdnem kinézett kezdetben az ajtón, az végül alig bírja megállni a sírást. Hogy az orvos is, a financiális aggódás és a rendőrséges aggódás után mégis csak mennyire segít.
Ez a helyzet nem az, amit lehet a szőnyeg alá söpörni, két szélső oldalra állva egymás ellen tüntetni, politikai hangulatkeltésre használni. Az ember sok mindent mond elméletben, de mit lehet tenni, amikor tényleg ott vannak a hús-vér emberek és segítséget igényelnek? Egyáltalán nem az ottani koldusok jöttek alamizsnáért, hanem olyanforma emberek, mint akárki más, együttműködőek, sokan a végtelenségig fásultak és bizalmatlanok. Otthon vérdíjat tűztek ki a fejükre, vélhetően ezért is utaznak irat nélkül. És persze, lehet közöttük néma-sejt (beépített terrorista), bármi lehet. Egy dolog biztos csak: helyzet van.
Az önkéntes csoport, akik melléjük álltak (és mindenki érdekével egyezően, igyekeznek abban segíteni, hogy mihamarabb eljussanak a kijelölt táborba, ahol azért közben tudni, hogy többszörös túlzsúfoltság és a semmi várja az embereket, amiből aztán érhető, hogy agresszió is kinő, ami tovább növeli az indulatokat), messze erőn felül teljesítenek. Olyan nagy formátumú emberek is vannak ezek között az önkéntesek között, akikhez képest én erkölcsileg és emberileg is nagyon kicsi porszemnek érzem magam; és persze biztosan itt is van, aki a saját imidzsét építi, de sokkal inkább az előbbiek. Az itt a szomorú, hogy a civilek küszködnek magukra hagyva.
Teli vannak történetekkel. Van, aki nyílt lábtöréssel jött el idáig. Van olyan család, aki Szegedtől gyalogolt idáig, mert nem értették a kapott magyar tájékoztatón, hogy az a táborig vonatútra is jogosítja őket, van, akinek a testén emberi harapásnyomok vannak, van, aki kilőtt szemmel érkezik, van, aki azért indult útnak, mert mire hazaért, lebombázták a házát és minden szerettét darabokban találta ott, van, aki a veséjét adja el, hogy fizetni tudjon egy ilyen utat, ami szintén életveszélyes, és senki nem tudja, van-e a végén cél. Nyugatra vágynak. Nálunk nyugatabbra. És ha ott lesznek, mi lesz?
És ha az emberben még bármi maradt abból, ami valaha az orvosi egyetemre vitte (négy év munka után Odabent már nem sok minden marad), akkor a kilőtt szem, és a kiszáradt gyermek elég ahhoz, hogy többet ne kérdezzen, hanem próbáljon segíteni. A Khaled Hosseini regények után amúgy sem kérdez sokat az ember.
Most itt sokan hoznak adományokat. Van, aki kisgyerekével együtt jön, és a régi játékokat tartalmazó szatyrot hozza. Egy idős néni két ásványvizet, van aki egy köteg jegyet. Más telefonon vállal bármikor tolmácsolást. Többen éjjel is dolgoznak, hogy egy minden órás kismama segítséghez jusson. Hogy mindez nem hiába való szélmalomharc, arról az ilyen írások azért meggyőzik az embert.
Eszembe jut egy történet, amit még Németországban olvastam, nem tudom, ki írta, a kalózfordítást én végeztem:
"Egy öregember sétált alkonyatkor a tengerparton, amikor meglátta a fiatalembert, aki a homokban heverő tengeri csillagokat sorra visszadobta a vízbe. Amikor megkérdezte a fiatalt, miért teszi ezt, ő így válaszolt: "a tengericsillagok kiszáradnak és meghalnak, ha naplementéig itt kell maradniuk a szárazon." "De hát fiam, a part több mérföld hosszú, és tengericsillagok ezrei hevernek szanaszét. Mit számít hat a fáradozásod?" A fiatalember ránézett a kezében tartott csillagra, majd bedobta azt a hullámok közé. Csak eztán válaszolt: "Ennek itt... számított valamit."
***
Hát egyelőre ennyit erről. Szerintem tisztelet azoknak, akik segítenek. Megrázó és aggasztó, ami most zajlik a világban. Nem biztos, hogy a becsukott szem segít kimaradni belőle. De ha csukva a szem, a legjobb, ha a száj is csukva marad.
2015. július 9., csütörtök
Kultúrnegyed és frusztráció
Ma voltam sportorvosnál. Ha már arrajártam, találtam ott egy bevásárlóközpontot. Vettem pár dolgot a nyaralásra, régi táskámmal és telepakolt ósdi bevásárlószatyorral nyilván nem festettem túl szépen. Egyszer csak megszólított egy fickó, térképpel a kezében:
- Ismerős vagy a környéken?
- Nem sajnos - mondtam a valóságnak megfelelően. (ide is alig találtam el)
- Süket vagyok, csak szájról tudok olvasni.
- Értem - majd odafordulva megismételtem - sajnos nem vagyok erre ismerős?
- Nem budapesti vagy?
- Errefelé nem vagyok ismerős sajnos - láttam a térképet a kezében, léptem volna közelebb, hogy nem tudok-e mégis segíteni. Erre a fickó továbbindult, és hallom, hogy ezt mondja:
- Az anyád pi..áját, de dagadt ronda disznó, ... - megkocogtattam a vállát.
- Nekem szól? - kérdeztem döbbenten.
- Neked, de röffencs dagadt undorító disznó, ... - annyira dekompenzálódtam, hogy nem is tudtam semmit sem mondani, csak bemutattam neki a középső ujjammal. Meglepődtem a saját indulatomon, ami legelőször azt diktálta volna, hogy üssek.
- Abba ülj bele te rohadt dagadt disznó.. - na ekkor otthagytam.
Ilyenkor fognám az összes rohadt túlórámat és küszködésemet, amik helyett úgy mellesleg sportolhattam és vékonyodhattam volna is (bár hozzáteszem, hogy ha nem is vagyok vékony, olyan nagyon morbid obeznek sem tartanám magam, egy hosszú, megfelelően bő póló volt rajtam, még csak nem is egy top alól görögtek ki a hájaim - de az ilyen ember nagyon pontosan érzi a másik gyenge pontját), hozzávágnám mindet ehhez az országhoz, és elmennék nagyon messzire.
Címkék:
EDL (every day life),
frusztráció,
rosszindulat
2015. július 5., vasárnap
A könyvek visszapakolásáról
Úgy gondoltam, rögvest visszadobálom a könyveket a polcokra (a festés miatt ugye dobozba kellett tenni a két hatalmas könyvespolcom tartalmát), de tudhattam volna, hogy ez lehetetlen. Egyesével pakolom őket, teli vággyal, hogy elolvassam, amit nem, hogy újraolvassam, amit már igen, örömmel, hogy kézbe foghatom őket, emlékekkel. Vissza kell fognom magam, hogy ne rendezzem betűrendbe, vagy korszak és nép szerinti sorokba őket, mert akkor sosem végeznék.
Közben ötven fok van kb, szakad rólam a víz.
Verseskötetek, Szabó Lőrinc, Juhász Gyula, Magyar költészet antológiája, 2010 legjobb versei; idézetes könyvek, Indiai mondák, Kalevala, Hagekure, klasszikusok Voltaire-től Hrabalig, Móricz Zsigmond Hét krajczár, Edmondo de Amicisről a Szív, túrázós könyvek, a Természet enciklopédiája, Kipling meséskönyvei, regények a kalandregénytől a kicsit és a nagyon ponyváig, Gyűrűk ura, Harry Potter, Khaled Hosseini, Ajtmatov, Jean Auel többkötetes Föld gyermekei könyvei, orvosregények, mint a Sámán, régi hobbym, pszichoterápiás és családterápiás könyvek, Agatha Christie, Spenótos pite, Cslaádi sírbolt és Pingvinélet, Harold Fry valószerűtlen utazása, Enzo kutya, Gesztenye, a honalapító; csak hogy lehessen a metrón is mit olvasni.
Annyi tudás és tapasztalat van a világon, hogy szeretnék újra gyermek lenni, temérdek idővel, újra beülni az összes történelem, irodalom, matematika, fizika, biológia órára és újratanulni mindent, kamaszkori "depi" és nyálas zenék hallgatása és komplex pszichobonyodalmak helyett (aminek persze akkor megvolt a fontossága).
Régi álmom, hogyha megtanultam a neurológiát, újratanulom a világot.
Címkék:
álmodozás,
EDL (every day life),
könyves,
lakás,
szeretetünk tárgyai
2015. július 1., szerda
Azért ne féltsetek
Tegnap nagyon szívtam, és fél nyolc is volt, mire összeszedelőzködtem és elindultam. Akkor persze ebédelni kellett, és már csak a legközelebbi kínaiig bírtam elmenni (pedig jó lett volna valami egészségesebb). Itthon meg az ajtótól a matracig, ami a festés alatt ágyként funkcionált. Félálomban még lecibáltam még magamról minden ruhát, márt kényelmetlen volt, gondolván, hogy majd mindjárt felkelek, fogat mosok és pizsamát veszek. Ebből persze nem lett semmi.
Reggel vicces kedvem volt, beszélgettem minden tárggyal, még a kabátomat is letoltam, mért nincs több apró a zsebében. Jól bevásároltam (ennyire jól azért nem is akartam), hozták az új bútoromat, miközben szerelték, nekem már csak a konyha maradt, ezért jól kisikáltam a kávéfőzőt, a kenyérpirítót és a szendvicssütőt, leszedtem a csaptelepről a penészfoltokat, sikáltam a pultot, egyesével kiürítettem és elmosogattam a fűszer, cukor, liszt tartó kis bödönjeimet.
Közben szépen lassan betoltam egy doboz Vienettát (úgy tervezem, ilyet ma csináltam utoljára), ittam kávét és nézegettem a Praktika magazint, a szokásos lemondó szomorúsággal és csodálkozással vegyes irigységgel meredtem a nagy kartonkockákból csinált építőjátékra, félembernyi amőbára kézzel festett korongokkal, átalakított fodros-cipzáras pólókra, és egyéb, szerintük olcsó és kétperces tevékenységekre (amik persze valóban olcsóak, ha az ember rendelkezik csugorkával, bizsugyönggyel, hobbi fúrógéppel, dekorbetonnal, textilfestékkel, ragasztópisztollyal és társaikkal), és azon gondolkozom, ki lehet az az ember, aki megengedheti magának, hogy ilyeneket csináljon, mert én az az ember akarok lenni. És akkor már közben a Kéktúrát is megcsinálom. És megsütöm az összes gyümölcsös süteményt az új magazinból. És elmegyek a női magazin által javasolt laza is fogyasztó sportocskaként emlegetett vizisízésre vagy díjugratásra. Nem? (érdekelne, hogy az evezést mért nem ajánlották, gondolom a júliusi szépségtippekbe nem illenek bele a csupa-hólyag tenyerek és a jellegzetes titkos közös jelnek számító barnulási zoknicsík, sem az olajfoltok a vádlin és a feltört fenék sebei.)
Aztán amikor túltettem magam a felém ásító végtelenen, kiválasztottam a legegyszerűbb megoldást és elmentem futni (de előbb tervrajzot és pakolási tervet csináltam az összes szekrényemről, ahol a szekrényeket betűvel, az egyes polcokat ezen belül számmal jelöltem), ami egész jó érzés volt, kivéve, amikor percekig 204-en állt a pulzusom, és hiába lassítottam, annyi maradt, pontosan 204, nem értettem, mi az ég ez, ennyivel pitvarfibrillálok vagy mégis mia?, de aztán csak lement. Persze aztán bevéstem az értékeimet a futós füzetbe (és megállapítottam, hogy katasztrofálisak). Futás közben még kidolgoztam a sportolási tervet is a nyárra.
Na meg olvasgattam a világról, arról, hogy Amerikában megszavazták a melegházasságot, arról, hogy a bevándorlók az egyik cikkben gyújtogatnak és kővel dobálják a kocsikat, a másikban könnyes szemmel, félig éhen halva hánykolódnak a tengeren, elolvastam az index és a kurucinfo cikkeit is mindezekről, plusz elolvastam mindent a mai nővértüntetésről (ha valaha elmennék tüntetésre, akkor ez olyan lenne, amire elmennék, de nem megyek, inkább csak írok majd még egy bejegyzést róluk).
Szóval fogok írni valamikor a nővérekről és az egészségügyről, fogok írni a hétvégi németországi kirándulásról, és arról, hogy talán mért működnek ott a dolgok, amikor itt nem, és a bevándorlásról is fogok írni, de előre szólok, hogy annak az lesz a lényege, hogy nem értek a kérdéshez és tanácstalan vagyok.
Meg írok majd a könyvről is, amit mindjárt kiolvasok.
Szóval ne hagyjatok itt. ;) néha hülye vagyok, de aztán általában elmúlik.
Címkék:
bogaraim,
EDL (every day life),
lakás,
szabadidő
Dolgozni nem lehet menni?
Életem első szabiján anno 8:00-kor sírva fakadtam és arra gondoltam, hogy a többiek most ott ülnek a reggeli megbeszélésen, csak én vagyok itt egyedül magányosan, engem számkivetettek, nem kellek senkinek, nem vagyok hasznos, nem vagyok értékes.
Azt hittem, ez elmúlt, de ma 14 órakor újra itt az érzés. Délelőtt bútort hoztak, reggel óta takarítok, eddig nem gondoltam arra, hogy nem mehetek holnap, mert kiközösítettek és már nem akarnak engem, de most azért csak sikerült elszomorodni.
Annyira fáradt voltam, és tényleg, ha néha lehetne ebben a munkarendben kis rugalmasság, ha ki lehetne venni egy nap szabadságot minden hónapban, vagy a hétvégék szabadok lennének, ha nem kellene mindig túlórázni, és lelépősen dolgozni, és lenne idő megszereltetni a lakásban, ami elromlik (elvégre a lakás rendben tartása ugyanolyan munkakör, amit kötelességem lenne ellátni), akkor dehogy akarnék én egyedül ülni a világ szélén és bámulni a falat hétszámra.
Szóval akkor nem mehetek mégis holnap dolgozni? Csak picit kevesebbet? Fizu sem kell, de most nem bírom itt tovább.
*: amúgy ez viccesen hangzik, de nem az, hanem abból adódik, hogy képtelen vagyok strukturálni az időmet, ez mindig így volt. Ha nekem kell eldönteni, mit mikor csinálok, milyen sorrendben és beosztásban, akkor kétségbe esem. Nem tudok pihenni, sem koncentrálni, csak rohangászom felalá, mint pók a falon. Tavaly szabi alatt minden reggel mellkasi fájdalommal, levegőkapkodással kezdtem a napot, mert ekkora időmennyiség olyannak tűnik, mint egy nagy tér, ami legyőz és beszív.
Ehhez képest annyira megnyugtató tudni, hogy mindennap X:Y perckor ez a feladat, X:Z-kor az, és mire vége, már annyira fáradt vagyok, hogy csak aludni van erőm...
Minden szabi egy túlélő gyakorlat, általában azzal kezdem, hogy előveszem a naptárt és megpróbálom beosztani, hogy melyik nap mit pihenek és mit csinálok, amit aztán úgysem tartok be.
Tudom, megérdemlem a sorsomat.
*: amúgy ez viccesen hangzik, de nem az, hanem abból adódik, hogy képtelen vagyok strukturálni az időmet, ez mindig így volt. Ha nekem kell eldönteni, mit mikor csinálok, milyen sorrendben és beosztásban, akkor kétségbe esem. Nem tudok pihenni, sem koncentrálni, csak rohangászom felalá, mint pók a falon. Tavaly szabi alatt minden reggel mellkasi fájdalommal, levegőkapkodással kezdtem a napot, mert ekkora időmennyiség olyannak tűnik, mint egy nagy tér, ami legyőz és beszív.
Ehhez képest annyira megnyugtató tudni, hogy mindennap X:Y perckor ez a feladat, X:Z-kor az, és mire vége, már annyira fáradt vagyok, hogy csak aludni van erőm...
Minden szabi egy túlélő gyakorlat, általában azzal kezdem, hogy előveszem a naptárt és megpróbálom beosztani, hogy melyik nap mit pihenek és mit csinálok, amit aztán úgysem tartok be.
Tudom, megérdemlem a sorsomat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)