Dust in the wind - pánsíp

Hát ezt a számot én nagyon szeretem. Depihez ideális, de így most halmozottan gyönyörű és nem is olyan depis.

Két rövid love story

1. Munka után annyira elfáradtam, hogy ledőltem a benti szobánkban kicsit pihenni, mert nem volt még erőm elindulni (szoktam ilyet). Szépen lassan a csöndben elaludtam, de még előtte abban a szokásos féli éber, félig álmodó állapotban egyszer csak elkezdtem számolni a kezeimet és csodálkoztam, hogy három van belőlük. Nem értettem. Mikor nőtt egy újabb? Aztán rájöttem, hogy beleszámoltam az Ember kezét is, amit képzeletben fogok...

2. Randizunk, a lakás festődik, tiszta káosz, ezért afféle igazi régi városi randit tartunk, elmegyünk étterembe (én mennék a bevásárlóközpontba, mert akkor nem kell kimenni a metróból a hideg esőbe, de Ember köti az ebet a karóhoz, menjünk a kis étterembe, ahová szeretne. Pulóvert is ad, háromszor is beleférnék. Jól van, menjünk.) Az étteremben ücsörgünk, kicsit kézen fogva, beszélgetve.

- Emlékszel? - kérdezem, nem tudom, hogy jutott eszembe - arra a 23-ára, amikor összejöttünk (pontosabban tudom, akkor is ültünk valahol, de akkor még nem lehetett fogni a kezét, pedig mennyire nagyon szerettem volna).

- Igen... - mondja nyugodtan. Pátosz szokás szerint nulla. Elgondolkozik. - és ma hányadika is van?

- 23. Tényleg! - jut eszembe. Te jó ég, hónapforduló van, eszembe sem jutott. Aggódni kezdek, körbenézek az étteremben. - Csak azt ne mondd, hogy ez neked eszedbe jutott, és azért jöttünk étterembe.

- Ja, dehogyis. - tiltakozik.

- Akkor jó. Meglepődtem volna. - kacsintok rá.

- Mért, neked eszedbe jutott?

- Nem. - mondom őszintén. Megnyugszunk, mosolygunk, micsoda váratlan, jószándékú kis véletlen ez. És tényleg nem jutott eszembe. Tudom, hogy neki úgysem jut, és minek frusztráljam magam, ha egyszer tudom, hogy úgysem számolgatunk. Volt nekem olyan pasim, aki számon tartotta, megünnepelte, aztán mégsem kapaszkodtam szerelmesen a tekintetébe nyolc közös hónap után (sem). 

Társasjáték

Szerintem a világ legizgalmasabb társasjátékát lehetne legyártani "Magyar egészségügy címmel".

Ilyen ötleteim vannak:

"Ügyelet van, hajnal. Mentő jött. Dobj újra, ha hatost dobsz, csak eltévesztette a bejáratot".

"Be szeretnél szállni a liftbe. Amikor kinyílik az ajtó, a benne álló népes civil társaság egy tágja ordítva elküld az anyádba. Vesztettél 3 lelkierő pontot."

"Betegedet akut CT-be küldöd. Dobj egyet: ha páros, útközben kiderül, hogy elromlott a CT. Ha páratlan, a CT elkészült, de a beteg visszafelé úton epilepsziás rohamon esett át."

"Lízisriadó van. A betegszállító éppen egy másik akut beteggel van a CT-ben. Megkéred a Mentőket, hogy vigyék át. Ha hatost dobsz, kedvesen átviszik, ha egyest, tördelheted a kezed, amíg visszatér a betegszállító. Ha bármi mást, átviszik, de kiabálnak veled és vesztettél 10 lelkierő pontot".

"Szívinfarctust kaptál. Két körből kimaradsz"

"Nem tudtál elmenni enni, de a beteged váratlanul hozott egy doboz bonbont. Rögtön befalod és nyertél 2 fizikai erő pontot."

További ötleteket várok. :)

Káoszmesék

Csingiling múltkor beárul a Törzsfőnöknek, hogy a sütijével kínálgatom a betegeket, meg néha cseresznyével (egy szellemi fogyatékos kislánynak egy kis zacskóval adtunk, csak rábíztuk a betegkísérőre, hogy a nővérek majd figyeljenek, meg ne egye a magokat), de ma azon kaptam, hogy a két árva sütijét, amit a szomszédban zajló beteg-klubban adtak neki, odaadta a szegény fickónak, aki a saját lábán jött ide konzíliumba és CT lelet alapján, mentővel küldtük vissza, amire persze négy órát várt. Meg előtte másik négyet ránk.

Nagyon sokan vannak, nehéz betegek jönnek, nem lehet velük sietni. Amikor már annyian felhalmozódtak, hogy képtelenség volt tovább egyedül gályázni (szakmai segítség az mindig van), akkor lottót játszottam, és véletlenül megtaláltam azt a (valószínűleg egyetlen) kollégát, aki mindent letett a kezéből, amikor felhívtam és öt perc múlva lent volt egy másik fiatallal felfegyverkezve és két óra alatt rendbe hoztuk a lemaradást annyira, hogy elviselhetővé vált a helyzet, pedig még akut sztorit is kaptunk közben. 

De a legszebb, hogy a betegfelvételi pultnál hallották, hogy a betegek fél tizenkettőkor megbeszélik, hogy biztos azért nem megy a sor, mert az orvosok elmentek ebédelni, mire az egyik beteg közölte, hogy jó, akkor ő is elmegy ebédelni (aztán hiába kerestük, amikor sorra került); amikor ezt Csingiling elmesélte, komolyan, majdnem sírva mondtam, hogy három hete nem ebédeltem... Szerencsére Csingiling gyorsan mondta, hogy erről ő is rögtön tájékoztatta a betegfelvételi pultnál dolgozókat, akkor már nevettem az egészen, aztán fél háromkor hozott nekem a büféből egy szendvicset és egy kávét, amit tíz másodperc alatt ettem meg, miközben a másik kezemmel gépeltem.

Na de legalább voltak érdekesek is. És az is jó volt, hogy azok ketten lejöttek segíteni, alig hittem el, hirtelen elmúlt a frusztrációm és azt sem bántam volna, ha még ezren jönnek. Tudom ám, hogy az osztályok is szívnak. Jól beleszaladtunk emberhiányosan ebbe a júniusba.

Munkaidő után még fél órát olvasgattam a szakirodalmat, hogy ne találjak választ egy kérdésre, amiről eddig úgy tudtam, hogy egyelőre még nincsen rá válasz, és akkor ebben átmenetileg meg is nyugodtam. 

Holnap már csak tíz munkanap lesz hátra.

Na meg amikor Hegel megbukik

Ugye volt ez az egzisztencialista sztori Hegellel, hogy az ember vagy kisstílű mindennapi létezésben tölti napjait, vagy az autentikus létet szolgálja valódi önmegvalósítása és minőségi élet formájában. és itt nem anyagi minőségre gondoltak.

Az irodalomtanáraim anno azt mondták, hogy az ember csak akkor tud elolvasni mindent, ami jó, ha nem olvas semmit, ami rossz (értsd: nem szépirodalom). És persze zenéből is csak a minőségi, lehetőleg klasszikus. A beszélgetések meg filozófiai mélységűek legyenek, szóljanak az élet értelméről. Az emberi kapcsolatokból is csak az értelem, a cél és magasztosság.

Hát én kamaszként nagyon szerettem ezt és tizenhárom évesen Bűn és bűnhődést olvastam. És nagyon jól tudtam beszélgetni mindenféle eszményről, elvről, humanizmusról stb. Verseket is írtam, egyetemista koromban még egyetemi irodalmi pályázatot is nyertem.

Érdekes dolog, hogy ez azonnal el is múlt, amióta orvos lettem. Eléggé el kellett vernie engem az életnek ahhoz, hogy megtanuljak boldogan röhögcsélni egy pohár sör fölött, meg disznó vicceken nevetni, ponyvát olvasni boldogan és tucatzenéket üvöltetni, mert most ahhoz van kedvem. Közben azt is érzem, hogy már egyre nehezebben beszélgetek eszmékről.

Van pár olyan dolog, és olyan betegség és szenvedés amit láttam, hogy utána nehéz elvontnak és finoman farigcsáltnak lenni, és igenis csak az igazi, tankönyvi mindennapi létezés elemei tudják elfeledtetni.

De meg is találtam a Galaxis Útikalauzban a vonatkozó részt. Íme:

"A jelek szerint valamennyi fontosabb Galaktikus Civilizáció Története három különálló és jól megkülönböztethető szakaszon megy keresztül: a Túlélés, a Kíváncsiság és a Kifinomultság szakaszain, melyeket a Hogyan, Miért és a Hol fázisainak neveznek.
Az első szakaszt például a következő kérdés jellemzi:
Hogyan szerezzünk ételt?
A másodikat ez:
Miért eszünk?
A harmadikat ez:
Hol vacsorázunk ma?"

(mondjuk én ma délután ötig az első kérdésre sem találtam választ a rohanásban).

Jobb ha tudjuk, mit nem tudunk?

IKL engem is bevehetne a kutatásába, "mit gondolsz az orvosról, aki utánanéz a betegségednek?" kérdésbe. Én azt gondolnám az orvosomról, hogy vérciki, adja vissza a diplomáját.

De tegnap még is belekényszerültem, megmondtam a betegnek, akit konzíliumban láttam, hogy utánanézek, hogy az ismert betegsége hajlamosítja-e adott agyi megbetegedésre, mert azt az érzésem, hogy igen, de nem tudom biztosan.

Meg is néztem a csodás új német könyvemben, és rögtön írták is, hogy igen, és így értelmes, konkrét mondatként bele tudtam írni a leletébe, hogy mért javaslom a vizsgálatot.

Amúgy is beleírhattam volna, de a vakvilágba nem illik vizsgálatokat kérni, meg el is passzolhattam volna azzal, hogy most itt nincs vele teendő, szakrendelésen javasolt a kontrol, meg nem is lett volna muszáj nyilatkozni a dologról.

Csak az a baj, hogy a neurológia veszélyes szakma, maximális alázatra nevel, nem véletlenül félkatonai szervezet a jól működő neurológiai osztályok többsége.

Az embernek egy csepp illúziója sem lehet a saját tudásával kapcsolatban, mégis dönteni kell, és a legváratlanabb helyzetben, a legotthonosabbnak vélt témában egyszer csak beint az élet és azt mondja, hogy hülye voltál. Most akkor egy fiatal ember életével rizikózzak büszkeségből?

A másik, hogy az ember sosem tud nagy eredményt elérni, csak nagyot hibázni, mert ami van, az mindig logikus, ha már egyszer van, akkor gondolni kellett rá, és az a normális, hogy gondolt rá az ember.

Ebben a szakmában nincs sikerélmény és nincs dicséret, sem a kollégák, sem a betegek részéről, csak akkor van érzelmi hatás, amikor valamit nem jól csinál. Az általunk diagnosztizált betegségek vagy gyógyíthatatlanok, vagy más szakmák aratják le a babérokat (idegsebészet, intervenciós radiológia,  intenzív terápia).  

Irigylem azokat az embereket, akik jelentőség nélküli pozitív visszajelzésekből önbecsülést építenek, például azt mondta az ügyfél, hogy milyen kedves, vagy megdicsérte a beteg.

Engem is megdicsért ma egy beteg, azt mondta, hogy nagyon lelkiismeretes vagyok és érdemes volt kivárnia, amíg sorra került. Meg hogy örül, hogy megismert. 

De most ettől jobban kellene éreznem magam? Amikor a következő beteg betegségéhez a német könyvemben kellett segítséget keresnem? Amikor az előzőnek nem tudtam, mi baja, további vizsgálatokat kellett kérni, és még mindig homályosnak érzem a sztorit? Az azelőtti meg a családi tragédiáját mesélte fél órán át sírva, amin nem tudok segíteni, csak közben fokozódik a lincshangulat odakint az ajtó előtt, hogy mért kell ennyit várni.

Néha azt hiszem, hogy ez a világ legfrusztrálóbb tudománya. Vagy legalábbis: ha az ember csak individuális sikerekben illetve önmegvalósításban gondolkozik, akkor nagyon az. Csak az tudja jól, aki a szakmát imádja, magát a Nagy Neurológia Istent. Már többször rájöttem, hogy ehhez ez kell, nem orvosnak kell lenni, hanem Neurológusnak. Kérdés, ez veleszületik-e, vagy fejleszthető érzés.

És a Káosz Birodalma tényleg extra stressz, de azért nagyon szeretek ott lenni, csak közben néhányszor elvesztem a fejem, és szegény Csingiling meg annyira empatikus és jó lélek, hogy látom rajta, hogy ő is szenved, ha én feszült vagyok. 

Mindegy. Most nem olvasok cikket, hanem keresek valami jó kis részt a könyvemben. Neurofibromatosist vagy ilyesmit. Nagyon szeretem a könyvet, védőcsomagolásban állandóan magammal hordom. 

Relax (csakazért is)

Három napos, a strandra menés ellen vívott kimerítő harc után vereséget szenvedtem.

Majdnem 80 kilóval, fehér bőrrel, hurkásan, fáradtan, lelépősen, kaotikus lakást idehagyva, új, a hasamat is takaró fürdőruhát vettem a kínai boltban, meg egy hatalmas, bő, kék-ciklámen strandruhát, hozzá egy ciklámen színű csillogó fülbevalót.

Ezenkívül az alábbiakkal fegyverkeztem fel: 

- ízesített, behűtött, kalóriaszegény szőlőízű ásványvíz

- őszibarack és müzliszelet

- Joy magazin legújabb száma

- kék, fonott talpú szandál (még jó, hogy a két vietnami papucsom közül a rózaszín Odabent van, szabira terveztem hazahozni, a világoskék az edzőhelyen a szekrényeben, pont ott, ahol a fél bikinim, aminek a másik fele valahol itthon a káoszban, de mindegy is, mert tíz kilóval könnyebb voltam, amikor vettem)

- szivatós kis logikai egyszemélyes társasjáték (erről még írok)

- labda és olyan műanyag kanállal labdát dobálós bigyó, gyereknapra újítottuk be a Vadasparkban

A Neurologie compact-ról lebeszéltem magam (bár amúgy nagyon szeretem, tegnap az anosmiát olvastam el benne, mert láttam egy fiatal lányt, akinek elromlott a szaglás- és ízérzékelése, és megnyugodtam, mert nem írtak semmi olyat, amire gondolnom kellett volna és nem gondoltam).

Szóval nyilván nagyon szép leszek, de az alternativa az, hogy egész délután itthon sírok, amiért nélkülem mentek el valahová (tapasztalati alapú pszichometeorológiai előrejelzés). És hát hétfőn akkora szívás lesz megint, hogy nem tehetem meg, hogy nem rendeződöm a hétvégén (nem lesz Csingiling, tök egyedül harcolok a Káosz Birodalmában, és még kora reggelre alternatív feladatot is kaptam, és még pluszadik feladatot délután be kell fejezzem). A '13' feliratú nap méltó lesz a nevéhez, és meg fogom érdemelni, ha élve eljutok a '12'-ig.

Pszichoterápia egymás közt

Azt hiszem, már alig ismertem, de már ráéreztem az Ember azon tulajdonságára is, hogy az időszakos pszichés dekompenzált periódusaimat tök jól tudja majd kezelni. Ez úgy történik, hogy a téveszméimet boldogan és barátságosan kineveti, tényleg, nevet rajtuk, aztán megpaskolja a vállamat vagy meghúzza a hajamat és rendben van a dolog. Amin nevetni lehet, azzal bánni is lehet. 

Amúgy ez hasznos, mert szép dolog tudni, hogy melyik negatív érzés milyen gyermekkori rossz élményben gyökerezik, hasznos dolog taktikákat elsajátítani a rossz gondolatok helyes mederbe terelésére (ez banálisan hangzik, de nekem vannak nagyon rég óta vannak kényszergondolataim, amik főleg a saját vegzálásomat célozzák meg, nem túl súlyos, de azért néha be tudom vinni magam az erdőbe a hülyeségeimet követve).

Szóval minden pszichotaktika hasznos, de néha az ember csak azt akarja tudni, hogy hülyén (és kövéren, fáradtan, hisztisen stb) is szeretik-e.

(de néha tényleg azért hisztizik, mert nem akar a strandra menni, de aztán megadja magát, mert gyenge és mert nem szeretne egyedül nézelődni a nappaliban egész szombaton).

Bőség zavara

A szépséges új német neurológia könyvemből ma olvasgattam egy kicsit (a Káosz Birodalmába történt magányos "számüzetésem" során másfél hét alatt jutottam el odáig, hogy nem csak összeesem, amint hazaérek), olvastam trigeminus és glossopharyngeus neuralgiáról, mechanikus stroke-okról (ezek nagyon ritkák) és neurosyphilisről (olyant szoktunk látni).
Közben úgy érzem magam, mint aki nyaral, jól esik olvasgatni. Kár, hogy cikket is kellene írni. Az is érdekel, de közben meg az általánosat is tanulni kell.
Az alvásról nem is beszélve, holnap meg fogok dögölni, ha nem alszom.

Művészeti konzílium

Mármint: természet és radiológus :)
És ha értenék a számítógépes grafikához, ráadásul rengeteg időm lenne, akkor agyi MR-képekkel és egyéb idegrendszeri vizsgálati leletekkel (mint: szövettani metszet) gyártanék képeket. Például rámontíroznám az agyi erek angiographiás képét egy éjszakai csillagfényes tisztást ábrázoló fotóra. Ma meg olyan képet láttunk, egy sima agy egy sima MR képének olyan szeletét, ami úgy nézett ki, mintha két csuklyás fickó ülne egy asztalnál és iszogatna. Vagy mintha a Bergman-film "Halál"-jával sakkozna valaki.

Nagyon klisés lenne ilyen képeket készíteni?

Legyen neked a Balaton a Riviéra

Van ebben valami nyomasztó, amikor az ember pörgeti az üzenőfalat, és sorra jön a "párommal Görögországban" (én egy húszéves kori síelést leszámítva sosem nyaraltam külföldön), a "saját sütésű magos kenyerem" (ez a háziasszony reload-őrület a nők jelentős részét érzékeny ponton találja, és azonnal saját "asszonyi" teljesítményük mérésére sarkallja), "megszületett a kicsi Palkó/Emma/Nórika" (ezt nem kell magyarázni), a "páromtól kaptam ezt a csodálatos nyakláncot" (ebben nyilván a csúcs az Andy Vajna felesége volt, ugyan sosem akarnék az ő helyében lenni), na meg a "fürdőruhás divatfotózásom" és a "kiskutyáimmal bóklásztunk a Börzsönyben" és a "szakmai konferencián Tokioban", hogy ne is említsük a "körbefutottam egyedül a Balatont". 

És így tovább. Persze azzal vigasztaltam magam, hogy a legtöbb ember nem annyira boldog, mint látszik (szép kis vigasz), hogy nem csinálok semmit rosszul, és hogy kívülről az én adatlapom is úgy néz ki, mintha az életem csak siker és öröm lenne (néha meg úgy, mintha nem lenne benne csak fáradtság és szomorúság). Mindenesetre, ha rossz pillanatban kapja el az embert ez az élmény-kiállítás, akkor egész komoly önmarcangolás lehet a szövődménye.

Na de hát az Ember, amikor ezeket elkezdtem taglalni, masszívan kinevetett, majd tíz percen át játékosan veszekedett velem, hogy ugye nem akarom azt mondani, hogy attól függ az én jólétem és önbizalmam, hogy Rózsika felteszi-e az aznap reggelijét bemutatásra? További tíz percen át a facebook híreket parodizálta, és fenyegetőzött, hogy posztolni kezdi a saját életét "ma is felvettem a jobb lábamra is a zoknit", "most húztam ki a kávéfőzőt", "ilyen a gyrosom maradéka a tányéron" formában. A harmadik tíz percben leült velem a gép elé, és az üzenőfalamon megjelent hírek parodizálásába kezdett. Aztán véletlenül talált is valami őt érdeklő műszaki cuccost, akkor annak komollyá vált hangon ismertette a részleteit.

Ültem és pislogtam, nevettem és szégyelltem magam, és vitatkozni akartam, hogy ne nézzen már bolondnak, ez olyan elemi ez a megfelelési vágy, hogy a facebook fontos kommunikációs csatorna, ami mozgásban tartja a társadalmi életet, és különben is, néha ő is posztolhatna az oldalamra három sima, egy átlőtt szívet egy virággal egy rúzsos szájal, öt szmájlival és hat felkiáltójellel, nem mintha nekem arra lenne szükségem, hogy mindenki lássa, hogy engem mennyire szeretnek, nem mintha a kapcsolatomat arra használnám, hogy mindenki felé kinyilvánítsam legalábbis ideiglenes győzelmemet az össznépi párkeresési harcban (mert ugye amikor valaki ezt csinálja, az mennyire idegesítő), de azért mégis ez fontos, mert, mert...

Aztán hagytam. A legtöbb, amit elérhettem volna a vitával, hogy meggyőzöm arról, hogy nincs igaza, hogy az ő szabadsága, ösztönös függetlensége a világtól, beleélése a saját mindennapjaiba és világába valójában hibás hozzáállás, és az ő aurájában méterekről világító "nekem a Balaton a Riviéra" feeling helyett inkább mennyivel sokkal jobb lenne azt figyelni, milyen jól szórakoznak mások a Riviérán.

Pedig hát tényleg a Balaton a Riviéra, tudom én, alapjáraton nekem a koszos vizű kis evezős öböl a Riviéra, meg a panellakás, és persze az Ember, ő is Riviéra, és ez az ösztönös felszabadultsága  és otthonléte csak és pont abban a kis életben, ami van, valószínűleg az egyike volt azoknak a tulajdonságainak, amik anno levettek a lábamról. Nem is adnám a világ összes milliárdosáért együtt véve, akik a hatcsillagos hotel tetejéről nézik Los Angelest és hanyag eleganciával kritizálják a selyemkárpitot és az én kínlódva szépíteni próbált, esendő lényemet.

Egyébként én is ismerem ezt az érzést. Mondjuk, amikor nagyon sok munka és frusztráció és hosszas bezártság után eljutok a Margit-szigetre, és olyan extázisban bámulom a leveleket, a virágokat, és nem tudok betelni az ég látványával, amit nem tudom, hogy túl tudna-e szárnyalni a Grand Canyon vagy a rafting túra az Amazonason. Nem mintha nem érteném meg azokat, akik ilyenen vesznek részt :D

Ezért nem is posztoltam a facebook-ra a vadasparkos képeket. Helyette ide tettem őket, de a blogolás az más, az önkifejezés, az formaalkotás, emlék készítés, mittudomén.

Mindenesetre azóta mindig mosolygok, ha meglátom a facebook üzenőfalat.

Lelépős napi káosz

Jó kis ügyeletet toltam a Varázshegyen, némi éjjeli status epilepticus kalanddal, szokásos undormányos magyar eü-s bozótvágással és felesleges csörtékkel másik frusztrált emberekkel. Én meg néha hagyom magam, de néha meg nem és akkor megkapom, hogy szemtelen vagyok. Aztán van itt még egy szép történet valakivel, akit szívességből megvizsgáltunk, és most belénk törli a lábát, de ezt itt nem lehet leírni, mindenesetre az emberek nem mindig jószándékúak és nem is mindig okosak. 

Amúgy meg lehet pattogni, vádaskodni, pszichopata manővert folytatni, de én Odabentről már eltanultam, hogy a pattogást és káoszkeltést az inkompetencia jelének értékeljem. Egyike azoknak a hasznos dolgoknak, amiket Odabent tanultam. Aki tud, annak nem kell kiabálnia. Persze nekem is van egy temperamentumom, ezért igazából nem haragszom a pattogós emberekre sem.

***

Aztán gondoltam, korán hazaérek, picit alszom, átgörkorizom Anyuékhoz, szépen kitakarítok, aztán este jön filmet nézni "társam a semmiben, két-fele barátom". Végül fél tizenegyig beszélgettem bent, aztán nyilván négyig aludtam, majd virágátültetésbe (és blogírásba) kezdtem. 

A tavaly ősszel kapott virágomnak penészes a földje és rohad a gyökere, és ezen majdnem sírni kezdtem, hogy így vannak tartva az én növényeim, ennyit kapnak, néha egy kis vizet a rohanásban és most az is kinyírta szegényt. Látom már hónapok óta a penészt, de nem volt időm. Most átültettem őt is, meg a kis tüskéset is, és a nyitott ablakba tettem őket levegőzni és fényt fogyasztani, aztán meglátjuk. Persze hülye voltam, mert a pozsgásnak fény kellett volna. A panel nagyon jó a központo fűtéssel: az a fele a növényeknek, amelyik kibírja a nyári pokolmeleg száraz, fényes időt, az megbakkan télen a sötétben a fűtéstől. Itt nálam, a növények fele egy hét alatt meghal, aki meg nem, az ide van kitalálva és örökké él. Csak ez a kis pozsgás olyan nagyon szép volt még ősszel, és akiktől kaptam, azok is milyen kedvesek voltak a szívemnek. Hát, drukkoljatok, hogy meggyógyuljon.

Na de nyilván most csupa föld az előszoba, ráadásul a cserepek mosásától eldugult a lefolyó. Mosni is kellene, de a mosógép öblítő része is el van dugulva, azt ki kell csavarozni, kitisztítani, és akkor még a fürdésről és hajmosásról nem is beszéltem, meg arról, hogy gyün az Ember oszt éhes lesz (amúgy ez persze így vicc, de hát a lányokban mégis van egy ilyen vágy az enni adás iránt, még akkor is, ha ezt sosem hitték volna magukról)*. A takarítást sem tartjuk túl sokra sokra, de az mégis túlzás, hogy fekete földes lé áll a mosdókagylóban és kellett nekem lelépős napon növénykórházat játszatni :D

***

Ó, hát ilyen ez a popszakma. Majd egyszer, holnap, máskor nem így lesz.

*: majd eszünk sonkás zsömlét. Szerencsére amíg ügyeltem, Anyu, aki állatot etetni jött, titokban hozott sonkát és zsömlét is.

Most ez

A Republic változata jobb volt. De ezt lány énekli. És most ilyenem van.

Vadasparkos

A pozőr sassal, akit fél órán át fotóztunk, nehéz versenyezni, a legcukibb mégis a parasztudvarban volt a mangalica-mama, aki nekiállt felébreszteni békésen hortyogó csemetéit. Épp csak meg nem szólalt, hogy "elég a lustulásból". Az ébresztésre adott válasz hasonlóképpen emberi volt :)

Instant ápolók

Még mielőtt elkezdeném, már túl is beszéltük a kérdésnek azt a részét, hogy az instant ápolókat legelőször is az instant milliárdosok, instant államférfiak és instant értelmiségiek részére ajánljuk. Különösen az instant magánkórház palota alkalmas mindezen csoportok befogadására, remélem.

Á, nem is nevetséges, hogy az egészségügyi reformok ismét csak a szakmabelieket meg nem kérdező, a szakma valóságában a kislábujjukat meg nem mártóztató emberek okos ötleteiben merülnek ki. Nem nevetséges, hogy meg sem kérdezik a dologról azokat, akik esetleg, napi tapasztalatukkal, hozzá is tudnak tenni. 

Ha már nem kérdeznek meg, azért elmondanám, hogy mennyire nem mindegy, ki áll a betegek mellett. Hogy ég és föld a különbség a jó és a nemjó nővér között. Aközött, akire a kritikus állapotú beteg fontos észlelését is rá tudom bízni, és aközött, akinél még a rutin nővéri feladatokra is rá kell járni.

Aki ismeri az adott szakmát, tudja, lexikálisan is az adott betegségeket, a gyógyszereléseket, a potenciális problémákat; és aki nem tudja, vagy mindenáron jobban akarja tudni nálam.

Aközött, aki ezt a szakmát választotta, ennek él, a sejtjeiben, zsigereiben, kissujjában van. Aki tudja, mennyi volt a beteg folyadékbevitele. Tudja, van-e decubitusa. Tudja, melyik pillanatban kell odamenni és lázat, vérnyomást, vércukrot mérni. 

Akikkel le lehet vizitelni egy hétvégi ügyeletben számomra idegen 80 beteget, akik, neurológia lévén, erre ferdék, arra bénák, az orrukból szonda lóg ki, katéteresek, egyik OMG ("oh my god")-pozitívabb, mint a másik; és akkor lehet számítani arra, hogy a nővér rámutat arra a kettőre, akikkel valami nem stimmel.

Apropó, nemzetközi tanulmányok vizsgálták a kórházi körülmények között kialakult klinikai halál állapotok előrejelzőit. Megnézték a világ összes paraméterét, a legdrágább laborértékeket, a csillagok állását és hogy hányadik fog törött az orvos névtáblájának a csíptetőjén. A klinikai halált legnagyobb biztonsággal előrejelző öt paraméter között ott volt, hogy a tapasztalt nővér szerint "valami nem stimmel" a beteggel. Így, hivatalosan, leközölve, nekünk képzésen oktatták.

Persze ez nyilván mindegy, elvégre az én szabadlábon tartózkodásomról van szó, ami sokszor múlik azon, melyik OMG-pozitívat választom ki, melyikkel kezdek most foglalkozni, és melyikről gondolom úgy, hogy majd fél nap múlva megnézem újra, hogy van.

Nyilván majd az instant nővér is tudni fogja, mikor szóljon ügyeletben a hatfelé szakadó, anginázva rohanó orvosnak. Az instant nővér is tudni fogja, hogy ha nem tudja a különböző orvosok nagy csomó kérését és a betegek óhajait egyszerre követni, akkor hogyan osztályozzon és melyik teendővel kezdjen, hogy ne legyen baj.

Majd ő is sporttáskában hordja a használt ruhákat a hajléktalanok felöltöztetésére. Őrizgeti az utolsó 50ml-es fecskendőt, a vércsoport-meghatározó szettet (a feleslegből néha átcsempész a másik munkahelyére, ahol nincsen egy sem, hogy ott is el legyenek látva a betegek), nyilván tetvetleníteni fogja a tetves beteget, és nyugodtan pelenkázza azt is, akiben olyan baktérium van, ami egyetlen antibiotikumra sem érzékeny.

Majd ők is a beteg köszönőleveleit posztolják a facebook-on a fizetésből vett ezüst nyaklánc és külföldi nyaralás helyett, és nyilván ők is végignézik, ahogyan szépen lassan megöregszenek. Kicsit korábban, mint az átlagemberek. Hamarabb roppannak a csigolyák, csípődnek be az ideggyökök, őszülnek a hajak, szélesednek a derekak, visszeresednek a bokák. 

Nem baj, mert segédnővérként néhány tízezer forinttal többet lehet keresni, mint munkanélküliként. És persze a "tartósan munkanélküli" embereknek vélhetően nagy százaléka örvend kellően jó egészségnek, kellően magas intelligenciának, megfelelő kitartásnak és türelemnek, az egészségügy iránti elhivatottságnak, és az új szakterület választáshoz szükséges rugalmasságnak, és a három műszakban dolgozáshoz szükséges anyagi, családi és logisztikai feltételeknek egyszerre. Nyilván azért tartósan munkanélküli, mert ezek mind együttesen a rendelkezésére állnak. Egy-két ilyen ember, ha akad majd. De nem baj, legalább lesz hová tenni az uniós pénzeket. Pelenkára és gyógyszerre költeni mégis csak snassz lenne.

Nem is beszélve arról, hogy a megalázásnak is milyen szép módja ez. Köszönjük, máskor is. Vagy  inkább mégsem. Zárásként az írás első mondatát olvassátok el újra, légy szíves.