2015. június 16., kedd

Jobb ha tudjuk, mit nem tudunk?

IKL engem is bevehetne a kutatásába, "mit gondolsz az orvosról, aki utánanéz a betegségednek?" kérdésbe. Én azt gondolnám az orvosomról, hogy vérciki, adja vissza a diplomáját.
De tegnap még is belekényszerültem, megmondtam a betegnek, akit konzíliumban láttam, hogy utánanézek, hogy az ismert betegsége hajlamosítja-e adott agyi megbetegedésre, mert azt az érzésem, hogy igen, de nem tudom biztosan.
Meg is néztem a csodás új német könyvemben, és rögtön írták is, hogy igen, és így értelmes, konkrét mondatként bele tudtam írni a leletébe, hogy mért javaslom a vizsgálatot.
Amúgy is beleírhattam volna, de a vakvilágba nem illik vizsgálatokat kérni, meg el is passzolhattam volna azzal, hogy most itt nincs vele teendő, szakrendelésen javasolt a kontrol, meg nem is lett volna muszáj nyilatkozni a dologról.
Csak az a baj, hogy a neurológia veszélyes szakma, maximális alázatra nevel, nem véletlenül félkatonai szervezet a jól működő neurológiai osztályok többsége.
Az embernek egy csepp illúziója sem lehet a saját tudásával kapcsolatban, mégis dönteni kell, és a legváratlanabb helyzetben, a legotthonosabbnak vélt témában egyszer csak beint az élet és azt mondja, hogy hülye voltál. Most akkor egy fiatal ember életével rizikózzak büszkeségből?
A másik, hogy az ember sosem tud nagy eredményt elérni, csak nagyot hibázni, mert ami van, az mindig logikus, ha már egyszer van, akkor gondolni kellett rá, és az a normális, hogy gondolt rá az ember.
Ebben a szakmában nincs sikerélmény és nincs dicséret, sem a kollégák, sem a betegek részéről, csak akkor van érzelmi hatás, amikor valamit nem jól csinál. Az általunk diagnosztizált betegségek vagy gyógyíthatatlanok, vagy más szakmák aratják le a babérokat (idegsebészet, intervenciós radiológia,  intenzív terápia).  
Irigylem azokat az embereket, akik jelentőség nélküli pozitív visszajelzésekből önbecsülést építenek, például azt mondta az ügyfél, hogy milyen kedves, vagy megdicsérte a beteg.
Engem is megdicsért ma egy beteg, azt mondta, hogy nagyon lelkiismeretes vagyok és érdemes volt kivárnia, amíg sorra került. Meg hogy örül, hogy megismert. 
De most ettől jobban kellene éreznem magam? Amikor a következő beteg betegségéhez a német könyvemben kellett segítséget keresnem? Amikor az előzőnek nem tudtam, mi baja, további vizsgálatokat kellett kérni, és még mindig homályosnak érzem a sztorit? Az azelőtti meg a családi tragédiáját mesélte fél órán át sírva, amin nem tudok segíteni, csak közben fokozódik a lincshangulat odakint az ajtó előtt, hogy mért kell ennyit várni.

Néha azt hiszem, hogy ez a világ legfrusztrálóbb tudománya. Vagy legalábbis: ha az ember csak individuális sikerekben illetve önmegvalósításban gondolkozik, akkor nagyon az. Csak az tudja jól, aki a szakmát imádja, magát a Nagy Neurológia Istent. Már többször rájöttem, hogy ehhez ez kell, nem orvosnak kell lenni, hanem Neurológusnak. Kérdés, ez veleszületik-e, vagy fejleszthető érzés.

És a Káosz Birodalma tényleg extra stressz, de azért nagyon szeretek ott lenni, csak közben néhányszor elvesztem a fejem, és szegény Csingiling meg annyira empatikus és jó lélek, hogy látom rajta, hogy ő is szenved, ha én feszült vagyok. 

Mindegy. Most nem olvasok cikket, hanem keresek valami jó kis részt a könyvemben. Neurofibromatosist vagy ilyesmit. Nagyon szeretem a könyvet, védőcsomagolásban állandóan magammal hordom. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése