1. Munka után annyira elfáradtam, hogy ledőltem a benti szobánkban kicsit pihenni, mert nem volt még erőm elindulni (szoktam ilyet). Szépen lassan a csöndben elaludtam, de még előtte abban a szokásos féli éber, félig álmodó állapotban egyszer csak elkezdtem számolni a kezeimet és csodálkoztam, hogy három van belőlük. Nem értettem. Mikor nőtt egy újabb? Aztán rájöttem, hogy beleszámoltam az Ember kezét is, amit képzeletben fogok...
2. Randizunk, a lakás festődik, tiszta káosz, ezért afféle igazi régi városi randit tartunk, elmegyünk étterembe (én mennék a bevásárlóközpontba, mert akkor nem kell kimenni a metróból a hideg esőbe, de Ember köti az ebet a karóhoz, menjünk a kis étterembe, ahová szeretne. Pulóvert is ad, háromszor is beleférnék. Jól van, menjünk.) Az étteremben ücsörgünk, kicsit kézen fogva, beszélgetve.
- Emlékszel? - kérdezem, nem tudom, hogy jutott eszembe - arra a 23-ára, amikor összejöttünk (pontosabban tudom, akkor is ültünk valahol, de akkor még nem lehetett fogni a kezét, pedig mennyire nagyon szerettem volna).
- Igen... - mondja nyugodtan. Pátosz szokás szerint nulla. Elgondolkozik. - és ma hányadika is van?
- 23. Tényleg! - jut eszembe. Te jó ég, hónapforduló van, eszembe sem jutott. Aggódni kezdek, körbenézek az étteremben. - Csak azt ne mondd, hogy ez neked eszedbe jutott, és azért jöttünk étterembe.
- Ja, dehogyis. - tiltakozik.
- Akkor jó. Meglepődtem volna. - kacsintok rá.
- Mért, neked eszedbe jutott?
- Nem. - mondom őszintén. Megnyugszunk, mosolygunk, micsoda váratlan, jószándékú kis véletlen ez. És tényleg nem jutott eszembe. Tudom, hogy neki úgysem jut, és minek frusztráljam magam, ha egyszer tudom, hogy úgysem számolgatunk. Volt nekem olyan pasim, aki számon tartotta, megünnepelte, aztán mégsem kapaszkodtam szerelmesen a tekintetébe nyolc közös hónap után (sem).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése