További szentimentalizmus

Szóval néha vannak ilyen hullámvölgyeink az Emberrel. Vagy azért, mert valamelyikünk éppen burn-out, vagy mert nem tudunk arról kommunikálni, hogyan legyen az életünk az elkövetkező években (korántsem vagyunk könnyű helyzetben). Most épp annyira nehéz időszak volt, hogy tegnap még beültünk kajálni, és Ember nekiállt keményen provokálni engem, amit nem szokott. Ilyenkor persze mindjárt kiderül, hogy hiába tagadja le az érzelmi intelligenciáját, mert hamarosan ott tartottunk, hogy "akkor ha te csak ennyire tartod magadat, akkor ebből az is következik, hogy nem hiszel abban, hogy egy normális pasinak kellesz, ergo engem is egy lúzernek tartasz, hiszen nem voltam képes csak egy ilyen csúnya, vesztes nőt összeszedni, mint te, szóval akkor én is egy utolsó senki vagyok, igaz?" (Erre én sápadozom, tachicard vagyok, te jó ég, Ember haragszik rám, indulatos, villog a szeme, ez hogy történhet meg, és most úgy érzi, hogy én azt gondolom róla, amit mond, pedig pont elterveztem, hogy megint elmondom neki, hogy mennyire örülök, hogy van, de meg sem bírok szólalni). "Tudom, hogy nem gondolod rólam ezt! Csak a logika miatt mondtam...". Felsóhajtok. 

Meg néha dacolok a világgal és vele, ha nem úgy megy minden, ahogy szeretném, és nem úgy gondolkozik, ahogy szerintem kellene rólunk gondolkozni, de azért nem is elviselhetetlenül máshogy. Dühöngök egy darabig, színezem magamban, hogy nekem abba kellene ezt hagyni, és újrakezdeni mindent, valahol messze (Németországban például), beleélem magam. Közben észre sem veszem, hogy már gyűlölöm a világot, az Ember-nélküli világot és mindenkit benne.

Aztán feladom. Ember-nélküli világ nekem már úgy sincsen. Késő már, túl sok a közös út. Azt is tudom, mikor vált alvásfázist, mert abbahagyja a rugdosást a lábával, és még egy olyat úgy sem találok, aki hol azt motyogja álmában, hogy "grand mal roham", hol azt, hogy "marcipáncica", hol valami másik teljesen idióta, kontaxtus nélküli dolgot ismételget fél órán át, aztán alszik tovább csendben. Szóval Ember nélkül nekem nincs világ, és amikor erre rájövök, hirtelen olyan, mintha akkor venném észre, hogy fél napja nem vettem levegőt. 

Lopott nap

Loptam mára egy tanulós napot, egészen kivételes dolog (nem kell ma menni a külsős gyakorlatra), és neuroinfektet tanulok, Whipple-kórt, botulinizmust, szeptikus agyi embolizációt; és király.

Lelkizünk

Sétálunk este a közeli Hegyen, már mögöttünk a Szobor, lefényképeztünk mindent (és nem látszik semmi a képek nagy részén), nézem fentről a várost és gondolkozom, majd felteszem a kérdést:

- Te nem szoktál arra gondolni, hogy már mindjárt negyven éves vagy?

- Nem, mért?

- Hogy az élet legjobb része már mögötted van.

- Dehogyis. Nézd, például van tűzcsiholóm (tényleg elővesz valami izét a zsebéből, és szikrákat csihol). És van sípom is (belefúj).

- Én szoktam azon gondolkodni, hogy mindjárt harminc leszek, és már eltelt az életem harmada, hogy már megöregedtem és soha többet nem leszek fiatal.

- Mondd még egyszer, ne haragudj, cseng a fülem a sípszótól!

- Hogy már innen csak lefelé megy az út! 

- Igen, igazad van, most is megjártuk a Hegyet és lefelé megyünk. Akarsz visszafordulni?

- Hülye...

Még nézem egy darabig a várost és arra a Fodor Ákos idézetre gondolok, hogy "Mire megtanulsz énekelni, a dalod már rég nem arról szól." Próbálom visszaidézni az egyetemista énemet, egyszerre szeretnék is az a lány lenni, a sok félelmével, be nem teljesült vágyával, örök magányával és határtalan lehetőségeivel, érzékeny hangulatával, próbálom visszaidézni az érzéseket, ami elfogta volna, ha egy téli este nézi a várost a hegyről; de nem tudok nem harminc éves lenni, egészségügyben beavatódott, megtört és talpra állt, realizmust nyert felnőttnek, ami jó de mégsem, mert milyen jó lenne még egy pici abból a furcsa, kamaszlányos érzéskeverékből...

Aztán inkább beállunk a lámpa fénye alá, és árnyjátékot játszunk a kezünkkel a beton felett, közben valahogy fényképezni próbáljuk, ilyenformán:

Feszült időszak

Az idegsebészet gyakorlat nagyon jó volt, csuda érdekes hely. A betegek és az esetek, és főleg az nyűgözött le, hogy olyan betegeket kezelnek ott, akiket mi neurológiaként (nyilván) nem. Sokat voltam műtőben, meg is engedték, hogy bemosakodjak, még varrtam is egy-két öltést. Tulajdonképpen kedvesek is voltak, bár nehéz lánynak lenni abban a nagyon férfi világban. Mondjuk szeretek férfiakkal dolgozni, kicsit a mentőkre emlékeztetett. Próbáltam segíteni a betegfelvételekben, intéznivalókban, és a végén szeretettel köszöntem el.

De azért nagyon fárasztó ez a külsős gyakorlatosdi, újra és újra, idegen közeg. Már hatodévben belefáradtam ebbe, és az ahogy "öregszem", egyre nehezebb, fáradt vagyok, folyton aludnék. Igaz, legutóbbi pár ügyeletem inkább a horror kategóriába esett, és az sem segített.

Most infektológia gyakorlat van, oda nem kell sokat járni, a maradék időben kicsit összeszedem magam, és nekiesek az elmaradt kutatással kapcsolatos teendőknek. És tanulok, olyan ritkán van idő, hogy szinte pihenésnek számít tea mellett ücsörögve olvasni a tankönyveket.

Csak hát szakvizsgázom majdnem fél év múlva...

Emberrel is csak nyűgösködöm, nyúzzuk-marjuk egymást, úgy bánt az egész. 

2016 nem tűnik könnyű évnek, és jól be is mutatkozott ezzel a januárral. Mindegy, nagy baj nem volt, ennél rosszabb ne legyen soha.

Mostan színes tintákról álmodom

Pedig megpróbáltam ellenállni ennek az új divatnak. De túl jó, színes ceruzák, pár perc kikapcsolódás, öröm. Tanulás közben is isteni agypihentető. Van olyan kolléganőm, aki az ügyelet nyugodt perceiben oldja színezéssel a feszültséget. Valaki jól kitalálta.

A legújabb pótszerem

Amúgy jógázom, Karácsony előtt kezdtem, a házunkban lévő jógastúdióban (emiatt nagyon praktikus és csomót járok, mert csak le kell menni, aztán haza, 2x2perc), és nagyon szeretem a jógát, szerintem varázslat, azt remélem tőle, hogy még idejében helyrehozza a hátam, ami elkezdett már tönkremenni, és abban az egy órában szeretem önmagamat és a testem, és azokban a percekben csak azért élek, hogy jobb legyen az ászana (póz), hogy még egy kicsit hátrébb/előrébb hajoljak, hogy legyen ugyanez még egyenesebb térddel, még inkább pipálva, még inkább nyitott mellkassal és lefeszített vállakkal. Ezt csak önmagát szeretve tudja valaki csinálni, mert akkor, abban az órában nem létezik semmi csak önmaga, de nem egoista értelemben. 

Nagyon érdekes formája a létezésnek, egyszerre önmegvalósítás és egyszerre alázat. Nincs verseny, egyszerre kell akarnom tökéletesen csinálni és egyszerre tudni, hogy a tökéletesség magamhoz viszonyított és nem objektivizálható.

És minden romantika nélkül is: olyan módon megnyújtja az ember ülésben görbült hátát, ahogy nem sok más.

Persze, függők már ettől is, mindig a relaxációban az oktató ugyanazokat a szavakat használja. A végén kell fohászkodni a tiszta gondolatokért, beszédért és érzelmekért és meg kell köszönni az egészségünknek, hogy ma is gyakorolhattunk.
Amikor épp nincs óra, csomószor arra gondolok, hogy mikor hallom újra azokat a szavakat. De milyen hosszú 60 perc van addig, néha mindenem fáj és remeg addig, de már egy hónap után újra mozog a nyakam, amivel nyáron nem bírtam hátra nézni az evezős hajóban, annyira fájt.
Klassz dolog a jóga. 

Már értem

Ember elment egy dohányzástól leszoktató, extra modern és híres és drága kurzusra (kb egyhavi fizetésébe került). Este beszéltünk telefonon, feldobott volt, nemdohányzó. Vártam, hogy majd elvonási tünetei lesznek meg minden. Másnap este találkozunk, kérdezem:

- és dohányzol?

- ja nem, nem dohányzom.

- de mi a jó eget mondtak azon a kurzuson?

- hogy a dohányzás rossz.

- aha, értem. És hogyan kell kezelni az elvonási tüneteket?

- sehogy, mert nem léteznek elvonási tünetek.

- és mi van a szorongásoldással?

- a dohányzás nem oldja a szorongást. Legfeljebb attól szorongsz, hogy nincs cigid.
- és mi van az elhízással?
- semmi, mert nincs elhízás.

- értem. de mégis mit mondtak még?

- hogy nem akaraterő kérdése, hanem elhatározásé. 

- aha....

Kiegészítések:

1. Azért kellett leszokni, mert az Ember Kisfia hisztérikusan veszekszik a cigi miatt az Emberrel, mert kiokoskodta magában, hogy a nagymami tüdőbetegségben halt meg, mert dohányzott, akkor majd Apa is meg fog halni. Ezért a Karácsonyi színházba menéskor, amikor vártunk a nagy sorban, kb ötven ember hallatára teli torokból üvöltött az apjával. Este meg jött az, hogy - kisfiam, ne gyűrd össze a kártyalapot. - Te meg ne cigizz és kész. Ronda dohányos vagy. - Ne beszélj így apáddal. - Te meg ne cigizz. 

2. Én már hónapok óta mondtam, hogy le kell szokni a cigiről, mert különben majd meghal tüdőrákban, és a dohányzás rossz és nincsenek is elvonási tünetek és attól szorong, hogy nincsen cigije és csak elhatározás kérdése. De ez mind hülyeségnek lett nyilvánítva

3. Most én sem cigizek (bár én jóval kevesebbet szívok, mint ő, nem 1-2 dobozta, hanem 1-2 szálat naponta, annak nagy részét is vele), mert nehogy már ő tudjon elhatározni, én meg nem. Azóta állandóan kiselőadásokat tart a dohányzás ellen a telefonban. Szerintem bedrogozták vagy hipnotizálták azon az elvonón.

Másik blog

Kedves Emberek, olvassátok a kézműves blogomat is, ottan van a linklistán. Nem írok bele gyakran, gondolom, ezért sincs olvasottsága, de olyan jóindulatú, kedves kis blog. 

Nő-férfi hisztéria

Már túl vagyok pár teljesen értelmetlen vitán ebben a női princípiumos témában. Nem is akarok egy újabbat indítani. Csak az a halk és apró kérdésem lenne, hogy ha harminc év múlva Kovács Ákos (vagy bárki) leül velem beszélgetni és kiderül, hogy 1. mögöttem van egy sikeres szakmai életút az orvoslásban, tudományos eredményekkel, becsülettel, jól ellátott betegekkel 2. van két-három felnőtt gyermekem, akiket ugyan harmincegynéhány-évesen szültem, de pont emiatt a személyiségem érettebb részét kapták, nem az identitáskereső, hullámzó hangulatú kamaszt; és bár ismerik azt a fogalmat, hogy "most játsszál egyedül, mert Anya dolgozik" és azt is, hogy "Anya ma ügyel, Apával fogtok lefeküdni aludni", és azt is, hogy "a közös Karácsony Anya ünnepi beosztása miatt idén akkor 26-án lesz", és ebből nem lelki nyomorékok lettek, hanem megtanultak egyedül játszani, ellesték egy olyan munkamorált, ami egész életükben vezeti őket, a szüleik képzettsége, műveltsége, már kiérett konfliktuskezelő stratégiái révén nem azzal töltötték a gyermekkorukat, hogy Anyát vigasztalják, aki sír, mert Apa részeg, hanem jó iskolákba, jó spotklubokba, ha tetszik, madarász egyesületbe, ha tetszik zenei kórusba jutottak be, ahol közösségi élményt, szorgalmat tanultak, hobby-nak hódoltak, ha az Apa esti meséit imádták, mert ilyenkor későbbig lehetett fennmaradni, és Apa csodásan tud mesélni és csupa lélek, és senki más gyereknek nincsen ilyen apja, és ha 26-án van a Karácsony, akkor 25-én a nagymama tanít bejglit sütni és díszeket készíteni, és 26-án Anyát reggelivel várjuk, dejó... 3. és mindebben a szörnyű erkölcstelen fertőben lesz egy olyan párkapcsolatom, ami nem azon alapul, hogy "megverlek, ha nem elég sós a leves" és nem is azon, hogy "gyengébbnek kell lenned nálam, hogy ne lásd, milyen esendő és vesztes vagyok", hanem egymás elismerésén, közös probléma megoldásban, egymással megosztott munkahelyi élményeken és egymáshoz alkalmazott szabadidős programokon, úgy, hogy már mindenki levezette az önmegvalósíthatnékját, és a másikra csak a szeretet marad, és a női-férfi szerepek is milyen jók, ha nem kötelezőek...

... szóval azt szeretném tudni, hogy ha 30 év múlva ezeket tudom felmutatni az életemben, akkor azt mondja-e majd Kovács Ákos (vagy bárki), hogy "nahát, igazad volt!", vagy azt, hogy "te ronda feminista luvnya". Mert ha az utóbbi, akkor igazán nincs is miről vitázni. Ha meg az előbbi, akkor ennek a vitának a kapcsán felvetett kérdések elsősorban metodikai és nem elvi jellegűek. 

The end.

2015 Könyvei

Éves összegzés és önértékelés ehhez való kedv híján elmarad (2015 amúgy összességében nem foglalkozott velem túl sokat, néhány oldalvágással növelte a bánataim számát, de alapvetően nem adott és nem vett, hagyta, hadd vívjam a magam kis jól ismert, méterenként haladós, földön csúszós, méltatlan, de nem eredménytelen harcát ebben a világban, amiről nem mondhatjuk, hogy a "létező világok legjobbika", és sokszor valóban csak a "kertben váró munka" tudata az egyetlen vigasz és muníció a holnaphoz).

Évértékelés helyett viszont a 2015-ben olvasott (nem szakmai és nem ismeretterjesztő jellegű) könyveimet szeretném bemutatni. 

Tizenketten voltak, időrendben:

• Alice Munro: Drága élet (novelláskötet, főleg emberi kapcsolatok, szerelem)
• Kun Árpád: Boldog Észak 
• Kazuo Ishiguro: Ne engedj el.. (ilyen, amikor egy jó, keleti író enged a nyugati giccsnek)
• Katerina Mazetti: A pasi a szomszéd sír mellől
• Katerina Mazetti: Családi sírbolt (az előző folytatása)
• Klahed Hosseini: Egyezer tündöklő nap
• Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe 
• Rachel Joyce: Ellopott pillanat
• W Bruce Cameron: Egy kutya négy útja
• Christina Baker Kleine: Árvák vonata
• Emma Donoughe: A szoba
• Fekete István: Ballagó idő

Ok, tudom, a kívánatosnál nagyobb a ponyvairodalom aránya. De a metrón olvasáshoz, fáradt agyhoz nem csúsznak a klasszikusok. Ezért kénytelen leszek ezek közül választani a TOP5-öt.

Tadamm...

5. 2015-ben az ötödik kedvenc könyvem volt: 

Anyukám azzal indokolja, hogy nem néz nagy, klasszikus háborús filmeket, sorstragédiákat a tv-ben, hanem marad a kis családi, történetes, szombat délutáni filmeknél, hogy "ez legalább emberi". Na, nekem ez a könyv pont ezért tetszett. Az első kötet (A pasi a szomszéd sír mellől) elég unalmas, tucatdráma, a könyvmoly-lány és a tehenész-férfi egymásba szeret, pedig nem kellene, mert a könyvmoly-lánynak könyvmoly-fiú lenne jó, a tehenész-férfinek meg gazdasszony. A második kötet már a házasságok története, megható, humoros, keserédes leírása a mindennapos küzdelemnek a szegénység ellen, a teendőkkel, a sok gyermek okozta nagy öröm és nagy fáradtság, a szülők kapcsolatának hullámvölgyei. Mindennapi élet egy kis magángazdaságban. Szerettem. 

4. 2015-ben a negyedik kedvenc könyvem volt:

Mai kamaszlány, indián származású, szétesett család, egymást váltó nevelőszülők. Persze a lány lázadó, alternatívan öltözik, éles a nyelve. De olvasni nagyon szeret, és amikor ellop a könyvtárból egy könyvet, büntetőmunkát kell végeznie: egy idős asszonynak segít padlást takarítani. Az asszony kis korában azon a vonaton utazott, ahol az Európából bevándoroltak árváit szállították Amerika másik felébe nevelőszülőkhöz, akik sokszor inkább kegyetlen hajcsáraik lettek a gyermekeknek. A kamaszlány és az idős nő barátságának kialakulásáról és közben mindkettőjük életéről szól. Szép, igényes könyv, mondanivalója, lelke, cselekményvezetése egyaránt tetszett. Az árvák vonata pedig történelmi valóság.

3. 2015-ben a harmadik kedvenc könyvem volt:

Véletlenül vettem le a polcról, sosem voltam "feketeistvános", de magával ragadott már az első oldal. Aztán majdnem fél évig olvastam, nehéz ügy volt, nagy falat, aprólékos olvasmány, figyelni kell, benne maradni a történetben. Viszont megéri, Fekete István a gyermekkoráról, fiatalságáról mesél, és ennél hitelesebb, átélhetőbb beszámolót másutt nehezen találni arról a régi parasztvilágról, a nagymama betyármeséivel, az udvaron a cinkével, szép tájleírásokkal, gyermekcsínyekkel, a szigorú édesapa képviselte értékekkel, a történelem hozta jövő feszültséget okozó fel-felvillantásával. Néhol persze "magyarkodós" a mai agyunkkal, de azt hiszem, ez nem az író hibái, hanem azé a világé, ahol a hazaszeretet is pártok játékszere lett, pellengérre állított, vagy élvezhetetlené összenyálazott hívószavakkal. Nem bántam meg a találkozásomat a Ballagó idővel.

2. 2015-ben a második kedvenc könyvem volt:

Hosseini újabb telitalálata a Papírsárkányok, És a hegyek visszhangozzák után. Újabb Afganisztán-szenvedéstörténet, csodálatos és rettenetes. Marjamról szól, aki törvénytelen gyermeke egy gazdag, befolyásos embernek, emiatt leküzdhetetlen hátránnyal kezdi az életet. Örülhet, hogy feleségül adják egy évtizedekkel idősebb, határozott, hagyományokat szélsőségesen tisztelő és a nőkhöz ennek megfelelően viszonyuló férfihoz. Marjam a burkát is jól viselné, és alkalmazkodna, de a sorozatos vetélései miatt a férje és közte végleg megromlik a kapcsolat. Közben szovjetek, hadurak, tálibok felváltva gyötrik az országukat, mindennapos a robbantás és a halál. Az életük akkor változik nagyot, amikor befogadnak egy fiatal lányt, akinek a szüleit felrobbant házuk temette maga alá. Nagyon erős történet, jobban szeretnénk, ha nem tudnánk, hogy valóság, nem csak egy ember története, sorsa, hanem egy ország népéé. Olvasás után napokig a hatása alatt voltam.

1. 2015-ben a kedvenc könyvem volt:

Kétszer futottam neki, de aztán nagyon jót futottam. Aimé született különc, Afrikában született, édesapja révén francia állampolgár is, kórházban dolgozik segédápolóként. A misztikus afrikai világban nem találja meg a helyét, így északnak indul, Norvégiában lel új hazára, ahol házi betegápoló lesz. Aimé útja során hozza magával Afrika varázslatos világát, a nagyon is valóságos, hihető történetbe a legváratlanabb pillanatban keverednek újra- és újra szürreális elemek, halott apa képe, beszélőm kaktusz, a lélek magával ragadó játékai. Mondani sem kell, hogy Benin utána Norvégia a lehető legnagyobb változás, mi pedig végigélhetjük, hogyan illeszkedik be lassacskán a főhős, akivel addigra mélyen azonosultunk, testi- lelki rezdüléseit jól ismerjük. 

ITT  hosszabb és jobb ajánlást is olvashattok.

Nekem nagy élmény volt ez a könyv. Mert egészségügy, mert világ, mert ember. És irodalom, méghozzá magyar irodalom és igazi irodalom, és mindez egyben.

***

Ezzel vége az eredmény hirdetésnek. Jó olvasást 2016-ban is!